1.

Százava menti tartózkodásunk Mátyás fiammal (2002-ben) talán nem nevezhető nyaralásnak rövidsége miatt. Csupán kiruccanás volt Prágából, egy kis jó levegő utáni vágy, olyan vidékre, ahol nincsenek poros utcák, az autók kipufogói sem ontják a füstöt, nincs zaj, villamoscsilingelés, és attól sem kell tartani, hogy a lábát letapossák, esetleg a metrón a pénztárcáját kiemelik, elemelik a zsebéből az embernek. A Százava menti Nespeky ráadásul olyan hely, amelynek közelében gyárat, esetleg ökológiailag nem megfelelő üzemet sem lehet találni. Továbbá szívesen látott vendégek voltunk, de az előzetes tervünk szerint egy másik helyen, Prágától nem messzire már vártak, számítottak érkezésünkkel…

Persze útitervünket lehetett volna úgy is összeállítani, hogy maradjunk tovább, hiszen július volt, Mátyás nagyvakációja, jómagam pedig nyugdíjas, különösebb kötelességektől és alól felmentve, maradhattunk volna. Ámde, nekem van egy nagyon régi szokásom, azaz a „három nap” szindrómája, vagyis a harmadik nap után – bárhonnan és bármikor – szedem a sátorfámat és továbbállok. Eme jelenséget láttam írásban is megfogalmazódni, mégpedig nem akárki tollából, hanem dr. Zoltán János arcsebész professzor vetette papírra, ami szerint a harmadik nap után nemcsak a hal, hanem a vendég is megbüdösödik…

Ígyhát, mindannak ellenére, hogy a vendéglátás kifogástalan volt, és nagy jó „társaságba” keveredtünk, jól éreztük magunkat, ragaszkodtunk az eredeti útitervhez. Tehát július 18-ának kora reggelén búcsúztunk Marie asszonytól, kedves vendéglátónktól és kutyájától, Elfitől. Ha visszagondolok a búcsúzásra, azért szívem egy picit nosztalgiával telve megdobban. A kellemes órák, fürdőzések, gombázások, a vadászat, az esti tábortüzek és a csendes hajnali ébredések nem múltak el nyomtalanul…

Vasek barátunk – mint mindig – ezúttal is pontos volt és időben érkezett, hogy egy picit már kiszolgált Skoda Favorit kocsiján Prágába fuvarozzon bennünket. Vasek útközben eldicsekedett, hogy fia a Károly Egyetemen jogból ledoktorált és máris egy külföldi cégnél – nyelvtudásának köszönhetően – kapott állást. Szeretne magyarul is megtanulni és mit szólok hozzá? Elhatározását pozitíven tudom méltányolni – mondtam -, és ajánlottam neki, hogy nyelvtanulás ügyében forduljon a Ritirská utcában működő, székelő Magyar Kulturális Intézethez, biztosan működtetnek magyar nyelvű kurzusokat…

Vasek Prága főpályaudvarának – népiesen Vilzonyák-nak nevezik – parkolójában tett ki bennünket. Készségesen segíteni akart a csomagok cipelésében, de elhárítottuk, mivel málhánk mindössze két utazótáskából állott. Az állomás egyik pénztáránál kényelmesen jegyet váltottunk, majd megkerestük vonatunkat, ami pontosan tízkor kigördült velünk a főpályaudvarról Viszocsani, Prága külvárosa irányába, hogy Cselakovicét érintve Lysá nad Labem állomására juttasson bennünket. Lysá nad Labem eredetileg német városka volt az Elba (Labe) mentén, számottevő zsidó közösséggel. Ám egyelőre még ott tartunk, hogy a vonat döcög velünk Lysá felé és Mátyás kérdéssel fordul hozzám:

– Apa, mi volt olyan mulatságos, min nevettetek annyira tegnap este, amikor a vendégeket kikísérted?

– Te nem aludtál?

– Aludtam, de a jóízű nevetésre felébredtem…

– Már nem emlékszem, talán valami semmiségen, viccen nevettünk – hárítottam el a választ, mivel nem akartam belebonyolódni, gondolván, hogy a poént úgy sem értené Mátyás…

Lényegében arról volt szó, hogy Karel, mint mindig, bosszantani akarta főnökét, és búcsúzáskor a kertkapuban az alábbit kérdezte:

– Árpád úr, vajon tudja-e, hogy a cseh férfiakat, akik csalják feleségüket, kedvesüket, miről lehet felismerni?

– Ne, nem tudom, mivel az említett kategóriába tartozó, feleségén vagy kedvesén kívül szeretőt tartó cseh férfiúval még nem találkoztam – vettem a lapot, de Jan, a sztatkázs-földbirtokos barátom közbevágott…

– Lebkoun, koponyás hagyd abba a marhaságaidat, mert valamit hozzád vágok!

– Jan, ne légy dühös, légy inkább elnéző, engedd, hogy Karel kifejthesse véleményét, talán még tanulhatunk is belőle! – nyugtatta férjét Lídia, a cseh asszonyok kedvességével.

Jan talán beleegyezőleg hallgatott, mire Karel megszólalt:

– Mondhatom, főnök, ugye mondhatom?

– Mondhatod, mondhatod, mit csináljak veled?! – dohogott türelmetlenül Jan.

– Akkor mondom, jó? Nos, a férj, aki megcsalja a feleségét, kedvesét, vagyis szeretője van, mellékesen még egy nőt tart, minden nap borotválkozik, új gatyát cserél és a fürdőszobában énekel! És későn jár haza, és virágot visz a feleségének – mondta Karel és a végén már vinnyogva nevetett, vagy inkább heherészett a viccén.

– Erre aztán igazán szükségem volt! Ez neked vicc volt, te baromarcú?! Egyébként így kell egy viccet elmesélni? Tűnj előlem, mert nem állok jót magamért! – dühöngött Jan, igazi cseh őszinteséggel.

Karel kuncogva elinalt, de mire „lőtávolon kívülre” ért, visszakiáltott:

– Főnök, én is szoktam a fürdőszobában énekelni!

– Szedd a lábad, mert utolérlek! Még, hogy énekelni szokott a fürdőszobában! Gatyát is cserélsz minden nap? Az ugyan nem, mert csak egy rongyos gatyád van. Te koszfenék, mikor láttál te fürdőszobát? – dühöngött Jan, de aztán rá is átragadt a nevetés, és elszállt belőle a harag…

Vonatunk tizenegyre érkezett Lysá vasútállomására. Legutóbb 2000 májusában jártam Lysán, a „Natura Viva 2000” nemzetközi vadászati kiállításon, amelyet ötévenként rendez a Cseh-Morva Vadászszövetség. Egyébként évente az országos vadásznapokat is Lysán tartják kiállítással, trófeabemutatóval, vásárral, kynológiai eseményekkel, solymászattal és szakmai előadásokkal egybekötve. A Labe (Elba) menti síkságon fekvő Lysá most már a vadászati hagyományok és a vadászok Mekkája lett. Akkor is Pál barátom – Forró Pál, nyugalmazott ezredes – várt türelmesen és alig ismert fel, mert nem számított rá, hogy „vadászmundérban” érkezem, a zöldkabátosoktól pedig hemzsegett az állomás, no meg a város is. Igyekeznünk kellett, mert elindult a felvonulás, a vadászok színes kavalkádja…

2.

Csinos vadászlányok és ifjak „fúvó paripákon” a felvonulók legelején érkeztek, mögöttük szakállas, komoly tekintélyt sugalló solymászok vadászmadaraikkal, őket a vadászebek és gazdáik követték. Láthattunk magyar vizslákat is. A lovas íjászok után a vadbefogók jöttek, természetesen attribútumaikkal, azaz vadbefogó szerszámaikkal. Gyorsan előkotorásztam táskámból a fotómasinámat, hogy néhány felvételt készítsek az eseményekről. Egyébként beszámolóm, színes riportom a lysái vadásznapokról és kiállításról megjelent a Nimród hasábjain.

Mondom, a fényképezőgépemmel bíbelődtem, amikor az egyik vadászhintóról megszólítottak:

– Pane redaktore, pane redaktore. Arpáde pojdte sem, a sednete si! (Szerkesztő úr, szerkesztő úr. Árpád, jöjjön és üljön fel!) – hangzott az invitálás, amin meglepődtem, de odaléptem a hintóhoz, amelyben a helyi polgármester és egy agg vadász társaságában dr. Josef Hromas professzor, a Cseh-Morva Vadászszövetség elnöke felállva integetett.

Felkapaszkodtam a lassan haladó hintó hágcsójára és kezet ráztam a professzorral, aki bemutatott a fiatal polgármesternek és a bölcsen üldögélő, szakállas cseh vadásznak.

Megköszöntem a kedves meghívást a hintózáshoz, de tapintatosan elhárítottam:

– Pane profesore ja tady pracujú, prominte ale ted nemám cas! (Professzor úr, én itt most dolgozom, bocsásson meg, de most nincs időm!) – mondtam, majd készítettem néhány felvételt a hintóról és utasairól.

A professzor még annyit mondott, hogy a kiállítás területén, a megnyitó után szeretettel meghív és vár az ünnepi ebédre. A joviális professzor túl a hetvenen is ír a vadászatról s annak tudományáról. Ráadásul tanít, a brünni agráregyetem professzora…

Visszamenőleg már nehezen tudnék rá emlékezni, hogy Josef Hromas professzorral mikor találkoztam először. Biztosan régen, ámde a Szlovákiai Vadászszövetség országos konferenciáján, amelyet Nyitrán tartottak, találkoztunk. Más nevezetesebb alkalmakkor, mint az Érsekújvárban a C. I. C. (nemzetközi vadászszövetség) megalakulásának hetvenedik évfordulóján (1998-ban) is találkoztunk. De találkoztunk rá egy évre, az 1999-ben, Léván tartott „vaddisznós” konferencián is. Egyébként a professzor úrnak tetszettek a cseh, Myslivost (Vadászat) című vadászlapban megjelenő tudósításaim, írásaim is…

A felvonulásnak, vagy „vadászparádénak” megvolt a sajátossága, számomra a régi korok hangulatát idézte, amikor hajdanában, úgy háromszáz esztendőnek előtte Frantisek Antonin Spork gróf vadászai, pecérei, solymászai felsorakoztak, hogy urukat, a szenvedélyes vadászt, elkísérjék az Elba mentére, hogy hódolhasson nagyon kulturált módon szenvedélyének, a vadászatnak. Ám a gróf (csehül hrabje) nemcsak pusztán a vadászatnak hódolt, hanem megadta annak módját, remek kastélyokat építtetett. Lysán is, a városka kiemelkedő pontjára épült a kastély, de talán a kastélyt körülvevő park művészi szobrai az értékesebbek, amelyek vadászmotívumokat, vadászcselekményeket ábrázolnak…

A kiállítás területe és pavilonjai már a 21. század jegyében épültek, ahol évente legalább tíz alkalommal rendeznek különböző kiállításokat. Termei tágasak, alkalmasak a vadászati, halászati tárgyak, eszközök látványos elhelyezésére. Természetesen a vadászat és horgászat körüli ipari cikkeken kívül a kiállításon fő szerep jut a trófeáknak, agancsoknak. A nemzetközi vadászati kiállítás alkalmával a hazai vadászok több ezer agancsot állítottak ki. Köztük sok volt az aranyérmes trófea, ami a Csehországban folyó szakszerű vadgazdálkodásnak köszönhető. Ám a látogatók zöme a 227,27 pontot érő dámagancsot, lapátot kereste, amelyet Lysához közel, Podcejk vadászterületén 1999-ben találtak (elhullott, talán sebzett bikáról van szó). Ez a dámlapát 2000-ben a világ második legjobb trófeája volt, és nagyon megközelítette az 1991-ben Magyarországon, Guthon elejtett dámbika agancsának pontszámait…

Azóta az állapotok dámtrófea ügyben átrendeződtek. A csehek dámlapátja a második helyről a harmadikra süllyedt, mivel 2003 októberében egy német vadásznak a guthi erdők rengetegében sikerült egy 237,63 pontszámot érő, vagyis agancsú dámbikát elejtenie. Éppen Josef Hromas professzor írja a Nejsilnejsi svetové trofeje (A világ legerősebb trófeái) című könyvében a dámbikák trófeájáról, hogy „a közeljövőben nehezen várhatjuk a jelenlegi legerősebb trófeák határainak a túlszárnyalását, noha a mostani pontértéküket mérlegelve lehetséges, hogy reális a 240 CIC pont elérése.”

Hromas professzor a szóban forgó szép kivitelezésű, színes fotókkal illusztrált albumát néhány hónappal később Nyitrán (2000. június 17.) a szlovákiai Nemzetközi Vadászati Kiállításon nyújtotta át nekem, és az alábbi gondolattal dedikálta: „Priteli. Aprádovi Motesikymu s pránim „Myslivosti zdar”! (Motesiky Árpád barátomnak „szerencsét a Vadászatnak” kívánsággal.)

3.

Visszakanyarodván a lysái kiállításhoz, láthattuk a világrekord bolgár gímszarvasagancsot (273,60 pont) és a lettek, litvánok, oroszok trófeáit. A lengyelek is szép számú trófeát hoztak, különösen a jávoragancsokat szemrevételezte, meg tapogatta is a közönség. Magyarország Lysán nem képviseltette magát, de itt jegyezzük meg, hogy volt a lysái kiállításnak egy szerény, magyar vonatkozású eseménye, mégpedig Gódány László, csallóközi magyar vadász Klenócon elejtett gímszarvasának agancsa, amely 223,19 pontot ér. A bolgár gímaganccsal összehasonlítva szerénynek mondható, de az akkori állapotokat nézve a hetedik legjobb aranyérmes volt Szlovákiában…

Nos, azon a bizonyos júniusi csütörtökön (2002-ben vagyunk) Pali várt Lysá nad Labem újonnan épített vasútállomásán. Örömmel üdvözöltük és öleltük meg egymást. Pali elnézést kért, hogy nem kocsival jött, mivel a javítóban csak délutánra ígérték kocsijának, Moszkvicsának a rendbehozatalát. Aztán a közeli Gurmán klubvendéglőbe invitált, amely külsőleg és belsőleg is csalogató – rengeteg virág, törpecserjék, szökőkutak az udvarán -, de a főztjükre sem panaszkodhattunk. Pali azzal magyarázta a vendéglősdit, hogy felesége, Marus – habár nyugdíjas, az írószerüzletnek volt a főnökasszonya – kisegít a volt munkahelyén, mivel az alkalmazottak szabadságolnak, és ilyenkor, nyáron a főnök szokott rá számítani. Csak délután lesz szabad…

A Gurmán klubvendéglőben gazdag volt a választék, de mi egy tojással beöntött erőlevest és „ördögi gulást” választottunk knédlivel. A gulás eléggé fűszeres volt, de mégsem annyira, hogy ördögi legyen. Az ördöngösségét talán abban remélték látni, hogy körítésnek lilahagymát tálaltak. Ám el kell mondanom, hogy nagyon ízlett…

Délután aztán Milovicére látogattunk, az I. világháborús katonák, elesettek sírjai előtt tettük tiszteletünket. A katonai temető gondozott, még annak idején beszámoltam róla a Hetedhéthatár egyik októberi számában. Ámde röviden szeretném elmondani, hogy kereken kilencven esztendővel ezelőtt, vagyis 1914-ben a Milovicéhez közeli Mladá nyugati domboldalán, Vrutice falucska irányába két hadifogolytábort építettek, az orosz és olasz hadifoglyok számára. Az előrelátó osztrák hadvezetés lám előre gondolkodott, hadifoglyokra is számítottak, úgyhogy az egyik tábor 1500 fogoly befogadására, a másik 500 részére készült. Az olcsó fabarakkok gyorsan elkészültek, mindkét tábort drótkerítés vette körül a szökések megakadályozása céljából. A feljegyzések, vagyis a foglyokról készült lista szerint a tábor lakója volt a nagy orosz író, Tolsztoj unokaöccse is.

A katonai temető az olasz hadifogolytábor csücskében fekszik, mint említettem a sírok ápoltak. Az olasz katonasírok közepén álló márványoszlop hirdeti az első világégés borzalmainak elrettentő emlékét, a katonatábor lakóinak szenvedéseit. Rajta a felirat olaszul és csehül: Ne kívánjátok a győztesek halálát!

Az ötezer négyzetméternyi temetőben 6030-an porladnak, az olasz temetőben 917 sír, az oroszokéban 192 sírhalom található. Egy-egy sírba több foglyot is eltemettek. Az elhaltak nemzetiség szerint: 5094 olasz, 478 orosz, 42 román, 27 magyar, 292 cseh, 67 lengyel, 8 osztrák, 5 lett, 1 finn, 1 jugoszláv, 2 litván és 6 nemzetisége ismeretlen.

Feltűnően magas az olasz elesettek száma, ami azzal magyarázható, hogy a többiekhez viszonyítva az olaszok nem bírták a kemény telet, ráadásul munkára sem jelentkeztek, ígyhát gyöngébb volt a fejadag, a menázsi, szervezetük legyöngült, kevésbé volt ellenálló. Amíg őrzőik kényelmes kaszárnyákban pihentek, addig a hadifoglyok a fabarakkokban tengődtek. Az orosz foglyok jelentkeztek rendszeresen munkára és a hideget is jobban bírták, ezért soraikban kevésbé pusztított a halál. Végezetül talán még annyit, hogy az 1500-ra és annak egyharmadára tervezett másik tábor is mindig túlzsúfolt volt. A háború folytatásával pedig egyre reménytelenebb volt a helyzet, úgy a hadifoglyok, mint őrzőik számára…

4.

Lysái vendégeskedésünk második napját – ha jól emlékszem, péntek volt – szintén kirándulással töltöttük. Kiadós reggeli után, úgy kilenc tájban, gyönyörű júliusi napsütésben vágtunk neki a kerszkói utunknak. Kerszkó kertváros Lysától úgy huszonöt kilométernyire, Prágától valamivel távolabbra fekszik. Bohumil Hrabal kedvenc helye volt, korszakának későbbi éveiben oda vonult vissza a prágai élet zajaitól és ott kopogtatta Consul írógépén műveit. Nyaralóját a többi csinos hétvégi házzal nem lehetett összetéveszteni. Egyrészt az udvarán elég nagy volt a rendetlenség, másrészt állandóan, legalább tizenöt-húsz macska sétálgatott, nyújtózkodott, karmait élesítette, vagy éppen aludt a ház körül. Jól táplált cicák voltak, gazdájuk gondoskodott róluk. Persze amíg élt a gazda, de miután galambok szárnyán távozott az életből, az örökösök a lakot gyorsan eladták, új gazdái pedig gyorsan hozzáláttak, és rendet teremtettek Hrabal tanyája környékén. A macskák sorsa ismeretlen, talán szétszéledtek a kertvárosban, talán éhen pusztultak, de az is lehet, hogy puskavégre kerültek, mert sok volt a panasz ellenük. Most a villát körülvevő – a régi lakra rá sem lehet ismerni – parkban virágok és díszcserjék nyílnak. A tiszta vizű medencében vagy tavacskában pedig piros halak úszkálnak…

Mi azonban ott tartunk, hogy elsőnek a Szent József-forrásnál álltunk meg. Hrabal azt írta a Hóvirágünnep című novellájában, hogy a távoli Jizerai hegységben ered és onnan folyik Kerszkóba. Annak a víznek, amit perpillanat isznak az emberek, hetven évig kell csordogálnia, hogy Kerszkóba érjen. A hetvennyolc méteres mélységű forrást nagy becsben tartja mindenki. Hát mi is ittunk vizéből…

Első kerszkói utam, még a múlt század végén, 1996 nyarán is a Szent József-forráshoz vezetett. Ugyanis a prágai Cerny most (Fekete-híd) metróvégállomása mellől induló tömött busz a nagy becsben tartott forrásnál állt meg.

Egy idősebb, jól ápolt hölgy – miután egy picit bambán tájékozódtam a forrás vizével teli műanyag flakont nyomott a kezembe, és kedvesen biztatott:

– Nebojte se pane, pite, pite! (Ne féljen uram, igyon, igyon!)

Bizony nagyot húztam a kristálytiszta, szénsavas forrásvízből…

Akkor egy nagyon kedves meghívásnak tettem eleget. Hrabal úr erdész ismerősétől, Novák úrtól kaptam meghívást őzbakvadászatra. A forrástól a Hájenka söröző felé vettem utamat, ott volt a találkozóm az erdésszel. A Hájenka (Erdei lakocska) Hrabal kedvenc sörözője volt. Hrabal hősi, az ismert Hostina (A lakoma) című novellájában a Hájenkában fogyasztották l a vaddisznóvadászat eredményét, és ettek vaddisznósültet csipkebogyómártással, sült vaddisznós káposztával és omlós Pálffy knédli került még az asztalra a finomságok, vadhúsok mellé…

Csakhogy a novellából készült „Hóvirágok ünnepe” című filmben „pfajfáli” – és nem Pálffy – knédlivel eszik a vadhúsokat. Talán a film készítői – Menzel úr és a többiek – úgy gondolták, hogy a „pfajfáli knédli” jobban hangzik, mint a Pálffy. Különben is, ki volt ez a Pálffy? Szakács, kocsis, hokista vagy igazi gróf? Egyébként Menzel filmrendezőnek voltak hasonló húzásai. Már a Szigorúan ellenőrzött vonatok című film forgatókönyvébe is bekerült egy mondat, amit Hrabal sosem írt le. A film egyik szereplője szerint „a csehek nevető bestiák” – s hogy ez a mondat nagyon tetszett az amerikaiaknak. Nem tudom, mennyire ájultak el ettől az amerikaiak és más nemzetek, de jómagam a cseheket másként ismerem. Az emberek bizonyos körülmények közepette elképzelhetetlen dolgokra is képesek. Nem akarom bonyolulttá tenni a gondolatmenetet, de például Habsburg Ottó a csehek háború előtti és utáni elnökéről, Benesről az alábbiakat mondta: „Benes szorgalmas, de gonosz ember volt.”

Habsburg Ottó állítását igazolja az a tény, hogy a második világégés után a „Benesi dekrétumok” alapján hárommillió németnek és nyolcvanezer magyarnak kellett elhagynia az akkori Csehszlovákiát. A magyarokat valamivel enyhébben kezelték, de csak látszatra, mert a lakosságcsere is ugyanazt a célt, a kitelepítést szolgálta…

Mondom, a múlt század végén meghívást kaptam Kerszkóba őzbakvadászatra. A meghívás körülményeit most nem óhajtom részleteiben taglalni, mivel megírtam azt a „Kerszkói őzbakom története, avagy a kutya jámbor” című novellámban. De annyit azért el kell mondanom, hogy Novák úrral a Hájenkában találkoztunk, ahonnan aztán a terepjáróján tanyájára, az erdészlakhoz gördültünk. Az erdészlak kiskapuja, vagy a kiskapura hegesztett fémtábla, hatalmas zöld betűkkel hirdette, hogy PES JE HODNY (A kutya jámbor)! Ebben az volt a különös, hogy ilyen feliratot vagy információt jelző, közlő táblát – a kutya jámbor – még életemben nem láttam. Azt igen, hogy „Vigyázz, a kutya harap!” elég gyakran. De miért kell egy vadászkutyáról, cseh bajuszos vizsláról terjeszteni, hirdetni a látogatóknak, arra járóknak, hogy jámbor? Nem tudtam eligazodni…

Aztán kísérőnk, a hatalmas termetű, Holubánhoz, Toldi Miklós ellenfeléhez hasonlító cseh erdész Bégya (Bedrich) elmesélte, hogy az erdész jámbor kutyája, Brocsko, az egyik alkalommal kifinomult ügyességgel elkapta Hrabal úr legkedvencebb kandúrját, és roppantotta össze, miközben az erdész, Novák úr ahelyett, hogy a kutyát fékezte volna, csak azt hajtogatta, hogy a kutya jámbor, ez a kutya nagyon jámbor! Így került a tábla az erdészlakra, ez volt az író bosszúja!

Egyébként a bakomat a Velenka-patak mentén egy bokor takarásából a búcsúzni készülő, gyöngülő napfényben meglőttem…

Most azonban ott tartunk, hogy a forrástól a Hájenka felé indultunk, tíz óra lehetett, de a nap már teljes erőbedobással „üzemelt”.

No, ez zárva lesz! – jegyezte meg pesszimistán Pál barátunk, amit arra alapozott, hogy a Hájenka előtti parkolóban kevés autó parkolt.

Én azonban optimistábban ítéltem meg a helyzetet, és benyitottam a Hájenka kertkapuján, felsétáltam a lépcsőkön, de a söröző ajtaján egy kézzel írott cédula jelezte, hogy zárva vannak! Nem törődtem az üzenettel, mivel észrevettem, hogy bent folyik az élet, tehát abban reménykedtem, hogy miután letelepedünk a söröző kinti teraszán, majdcsak felénk néz valaki. Úgy történt…

5.

Egy csinos pincérlány perdült ki az ajtón, és sajnálattal közölte, hogy zárva tartanak, mivel valamilyen erdész-vadász konferencia van a Hájenkában, már reggeltől üléseznek, és talán csak délutánra végződik a gyűlés, s csak akkor nyit a söröző. Mindezeket csicsergő hangon, nagyon kedvesen közölte, és arra biztatott, hogy pár száz méterre van egy másik vendéglő, ott is ellátnak bennünket étellel, itallal.
Pál barátom és Mátyás fiam cihelődni készült, de intettem, hogy maradjanak.
− Kedves kisasszony, ugye szólíthatom kisasszonynak? Mi is vadászok vagyunk, úgyhogy, ha megengedi, megvárjuk itt a délutánt. Ugye megérti, hogy számomra nem mindegy, hogy melyik sörözőben iszom meg a sörömet, ha már egyszer – nagyon ritkán – sörözni szottyan kedvem?! – mondtam elszántan és nagyon komolyan.
A lány szavaim hallatán gondolkodott egy pillanatig és talán szimpatikusnak tartotta, amit mondtam, újra visszatért a mosoly arcára, s megszólalt:
− Akkor ne várjanak délutánig, mit hozhatok?
− Két sört és két kólát kérnénk! – rendeltem.
− Kinek lesz a másik sör? – kérdezte a lány.
− Nekem, a biztonság kedvéért, ha netán meggondolná magát – mondtam, amin aztán mindnyájan nevettünk, de különösen a lány kacarászott, miközben mutatta szép fogsorát.
− No, ne vicceljen, ne féljen, most már kap annyi sört, amennyit csak akar… − aztán befordult a söröző ajtaján.
− Hát ezt remekül elintézted – mondta Pali.
− Nézd, a régi rendszerben üzletkötő voltam és néha meg kellett próbálni a lehetetlent. Az újságírói pályán is találkoztam egy-két különös esettel – de már jött is a lány és hozta a sört, a két kólát és sültkrumplit is tett az asztalra.
− Ne haragudjanak, de milyen nyelven beszéltek az előbb? – kérdezte a lány és leült az asztalunkhoz.
Pali válaszolt kifogástalan cseh nyelven, amit már anyanyelvi szinten beszél, hiszen közel fél évszázada él Csehországban:
− Maga tud magyarul? – csodálkozott a lány. – Bizony észre sem vehető az akcentusán – konstatálta.
− Nemcsak tudunk magyarul, hanem magyarok is vagyunk, de nem Magyarországról, hanem Dél-Szlovákiából – vettem át a beszélgetés fonalát.
− Ez nagyon érdekes, amit mond, mert van egy barátunk, régi ismerősünk, aki gyakran dicsekszik a magyar nyelvtudásával. Mindig úgy köszön, hogy „jó napot” vagy „jó estét” és „kezit csókolom kisasszonyka”. Ha hozom a sörét, azt pedig úgy köszöni meg, hogy „keszenem kisasszonyka”. Jól mondtam és nem valami szamárságot mondtam? – nevetett a lány.
− Mindent jól mondott, csak még a kiejtésén kellene egy picit gyakorolgatnia. Persze egy magyar fiúval lenne a legjobb – mondta Pali és mindannyian nevettünk, különösen a lány, vidáman s őszintén.
− Egyszer azonban nagyon megjártam, nagyon lebőgtem a magyar vendégeink előtt. Az történt, hogy amikor vittem nekik a rendelést és letettem az asztalukra, azt mondtam nekik, hogy „keszenem szípen kisasszonyka”. Ezen dőltek és potyogtak a nevetéstől, én pedig álltam tehetetlenül. Az egyik magyar aztán németül elmagyarázta, hogy miután felszolgáltam a rendelést, azt illik mondani, hogy „tesík, parancsoljanak”, ha borravalót kapok, azt illik mondani, hogy „keszenem szípen”, de a „kisasszonykát” hagyjam el, mert az én vagyok! Azóta nagyon vigyázok és óvatosabb vagyok a magyarokkal szemben – mondta a lány.
− No, és azt az erdészt nem Bégyának hívták? Talán ő is itt van ezen a konferencián? – kérdeztem, mert amúgy is érdeklődni szerettem volna régi ismerőseimről, barátaimról.
− Maga ismeri Bégyát? Akkor Bégya magánál volt szalonkázni? Azt mondta író vagy újságíró, és ott tanult meg néhány szót magyarul…
− Nemcsak Bégyát, hanem Novák urat, a főerdészt is ismerem. Ő is itt van ezen a vadászgyűlésen? – kérdeztem.
− Nem, nincsenek itt… Novák úr nyugdíjba vonult, nagyon kedves vendégünk volt, Nymburkban lakik. Itt hagyta a címét meg a telefonszámát is. Ha akarja, felhívhatja. Bégya viszont Svájcban dolgozik, de havonta hazajár és olyankor meglátogat bennünket. Valami magashegyi fakitermelési programban dolgozik, olyan vidéken, ahol magasak a hegyek és nagyon hatalmasak a kidőlt fatörzsek. Az őserdőket tisztítják a hegyek között. Nagyon speciális és fizikailag is igényes munkát végeznek, kötélpályákon szállítják le a fákat, de nagyon jól keres – mondta a lány.
− Üdvözlöm Bégyát, ha majd betéved a Hájenkába és mondja meg neki, hogy vigyázzon magára a hegyóriások között – mondtam, és kihörpintettem maradék sörömet, mert a darazsak nagyon kezdték szagolgatni, és talán szopogattak is volna belőle. Annyi darazsat, mint ott volt, nagyon régen láttam már.
A lány hozott még egy frissen csapolt, habzó, arany színű sört, meg két kólát és hozta Novák úr nymburki címét a telefonszámmal együtt. Miután elfogyasztottuk az italokat, fizettünk és búcsúztunk a lánytól, aki őszinte lelkesedéssel megígértette velünk, hogy máskor is meglátogatjuk…
*

Kerszkóból a nymburki úton az archaikus hangzású cseh falucska, Hradistyszko – nem mondom, nem könnyű kimondani – felé vettük utunkat. Úticélunk Bohumil Hrabal sírjának a megtekintése volt. Az író végakarata szerint az Elba menti, kis falucskába temették Nymburkhoz közel, talán húsz kilométernyire. Mire odaértünk, már koradélután volt. A falu vendéglője előtt üldögélő sörözgető emberektől érdeklődtünk a temető iránt. Ki sem kellett szállnunk a kocsiból, csak az ablakon át köszöntük meg az útbaigazítást. Ám a nyári melegben orrcsiklandozó ételek illata áramlott a söröző konyhájából.

Érdekes, hogy a temetőben – a nap bármely időszakában legyünk – mindig akad valaki, aki útbaigazít, hát ez a rendezett cseh temető sem volt kivétel. Egy falusi asszonyka, vagy néni – a cseheknél nem illik néninek szólítani az asszonyokat, ott mindenki „panyi”, vagyis asszony megszólításra hallgat – öntözgette családi sírjának virágait. Érdeklődésünkre szívesen válaszolt, odavezetett a sírhoz, amelynek emlékoszlopa egy picit eltér a hagyományos cseh síremlékektől. Az egy tömbből faragott rusztikus T alakú oszlop felső részén lyuk látható és a jobb oldalán, úgy vállmagasságból egy támaszkodó mezítelen kar nyúlik ki. Hogy őszinte legyek, ezt a szimbólumot, vagyis Hrabal emlékoszlopának a mondandóját nem sikerült megfejtenem, nem is olvastam róla.

Az asszony szívesen mesélt Hrabalról, de lefotózni nem engedte magát. Ott volt Hrabal temetésén, mármint urnájának, hamvainak az elhelyezésén. Nagyon hűvös és zord februári nap volt, és bizony kevesen vettek részt a hradistyszkói gyászszertartáson. Ám Hrabal sírja rendezett és ápolt. Mindig van rajta friss, vagy élő virág. Egyrészt a falu lakói gondozzák, de az oda tévedő turisták, vagy a kegyeletüket lerovó tisztelői is hoznak virágot.

Még elbeszélgettünk, váltottunk néhány szót a hetvenes éveit taposó cseh asszonnyal, aki Hrabal olvasói és tisztelői közé tartozik. „Amíg élt szegény Hrabal, csak a sörivó, sörözgető bohémet láttuk benne. Talán mert arról az oldaláról mutatták be az újságok, csak a „botrányait” tartották érdekesnek – mondta az asszony, amin bizony mosolyogtunk is egy picit. Aztán búcsúztunk Hrabal sírjától és az asszonytól, az Elba felől enyhe szellő fújdogált, a vizének illatát is éreztük a levegőben.

Visszamenet megálltunk a Velenka nevű vendéglőben, hogy apasszuk éhségünket és megízleljük az illatozó konyha „termékeit”, a cseh szakácsok ételeit…

6.

A Bon Repos falai között az Új Szót olvasom

Délután folytattuk a kirándulást és a már említett kastély- és szoborpark-építő Antonin Frantisek Sporck gróf és nagy vadász nyári laka, azaz La Maison Bon Repos felé vettük utunkat, ami Lysától északi irányba, úgy tíz kilométernyire fekszik. Ugyanis a több épület komplexumból álló Bon Repos 1962 januárjától júniusáig otthonomul szolgált, mint garnizon, kaszárnya, altisztképző szakiskola, a Csehszlovák Néphadsereg vegyész bakái számára. Igazándiból akkor kóstoltam bele a csehek, a cseh mentalitás és életforma megismerésébe, elsajátításába.

Negyven esztendő elmúltával, mint öreg hadfi érkeztem az elhagyott garnizonba, mivel a nyalka hadfiak már kivonultak belőle. Utolsó parancsnokai között volt Pali barátom − (Forró Pál, Hetedhéthatár, 2000. szeptember 8-i szám) −, azaz az utolsó előtti. Ugyanis 1989-ben a rendszerváltás napjaiban, a bársonyos idején benyújtotta lemondását és kérelmezte civilbe helyezését. A lemondását a parancsnoki tisztségéről egy rosszmájú tábornoka, a közvetlen felettese elfogadta, de lemondását nem. Gondolta, tapos még egy picit az ezredesi rangban lévő hadmérnökén, ám a terve nem sikerült, mert Pál barátunkat a szovjetek kivonulásának előkészületének idején 1990-ben kinevezték a Mladá és környékének parancsnokává, a véresszájú generálisa pedig ment a süllyesztőbe, civilbe, többé hallani sem lehetett róla…

Most azonban ott tartunk, hogy Pali Moszkvicsán nyugodt tempóban haladunk Cihadlá, aprócska kis falu felé, hogy aztán letérjünk jobbra Bon Repos felé. Ugyanis a gróf egykori nyári vadászrezidenciája jól bent van a főúttól, erdő övezi, az arra járó, egyszeri turista észre sem vette, hogy benn az erdőben rakéták meredeztek az ég felé, természetesen nyugati irányba, mert onnan várták a soha be nem következett harci csapásokat.
A bekötő út árkait benőtte a gaz és a csalán, már az út aszfaltburkolatát is kikezdte az idő vasfoga. A volt garnizon kapuját zárva találtuk. Egy picit nézelődtünk, aztán Pali kurjantott egyet:

− Haló, je tady nekdo? (Halló, van itt valaki?) – amit szinte visszhangoztak a kaszárnya falai.
Aztán a hívó szóra előjött egy terepruhába öltözött, de rangot nem viselő férfi, nagy mosollyal az arcán, és köszöntött bennünket:

− Dobry den! Pane velitely co vy tady hledáte? (Jó napot! Parancsnok úr, mit keres maga itt?) – gyorsan nyitotta a kaput, hogy volt parancsnokával kezet rázhasson, az egykoron Pali armadájában szolgáló hadtáp-parancsnok, volt őrnagy, most már az elárvult garnizon „civil” őre.

Miután megtudta, hogy a mi kedvünkért, mármint Mátyás és jómagam miatt háborgatjuk, nyomban szélesre tárta a kaput, és fogadott bennünket.

Mit mondjak, különös érzés járta át a lelkemet, a kemény kiképzés, a tanulás, a vegyi gyakorlatok egy pillanat alatt átfutottak agyamon, és a múlt nagyon szépnek mutatkozott. Mátyást a dolog nem nagyon érintette. Inkább a nyári vadvirágokat nézte és a mókusok után futott, mert azokban a garnizon környékén maradt bőven.
Nézelődtünk, beszélgettünk, elsoroltam, hogy hol volt a konyha, a tiszti szállás és az én körletem szobái. Közben egy nagyobb, a többi, földszintes épület közül kiemelkedő építmény elé értünk. Ez volt a „kínai pavilon”, amit egyrészt tornateremnek, másrészt kulturális célokra is használtunk. A nevét onnan kapta, hogy falai és mennyezete nagyon színesre volt pingálva, tarka madarak, kakaduk, papagájok, papagájfélék és égbenyúló rikító virágok, cserjék díszítettek. Ez a „kínai pavilon” nevű szindróma vagy illúzió addig élt bennünk, amíg nem jött egy cseh művészcsoport és annak szólóénekese, aki járt Kínában többször is.

Nos, ez a cseh baritonista elmondta nekünk, hogy ezek a csiricsárés motívumok szépek lehetnek annak, aki imádja a giccses dolgokat, de nem kínaiak, semmiben sem emlékeztetnek Kínára. Nem vitatkoztunk a művésszel, igazat adtunk neki, de számunkra továbbra is kínai maradt a kínai pavilon. Mindezeket elmondtam kis társaságomnak, a bennünket kísérő hadtápos, azaz most már csak civilben őrködő mezőcsősz hümmögött, a fejét csavargatta. Aztán megszólalt:

− Elhiszem, amit mondott maguknak negyven esztendővel ezelőtt a művész, de a kínai pavilon az számunkra is kínai pavilon maradt. Csak azt sajnálom, hogy nem tudom belülről megmutatni, mert nincs hozzá kulcsom. Mit javasol, ezredes?

− Azt, hogy forduljanak el, én majd megpróbálom megkeresni a tartalékkulcsot, amit távozásomkor a rejtekhelyén felejtettem – mondta, és a pavilon hátsó fertálya felé tartott.

− Megfordulhatnak, a kulcs a helyén volt… − és nyitotta a kínai pavilon ajtaját.

Újra viszontláthattam tornatermünket, azaz a kínai pavilont belülről: a falakat azóta biztosan restaurálták, az egyik sarokban ott voltak a tornaszerek, nyújtó, bak és a svédszekrények. Bizony meg kellett izzadnunk a testnevelésórákon, a szertornára a Dukla Praha (Prágai Dukla sportklub) versenyzői, edzői tanítottak és gyakorlatoztak. Cséfalvay tanár úr a pozsonyi képzőből csak bámult volna, hogy mi mindent meg kellett tanulnom azoktól a profi tornászoktól. Nem volt elég a lovat átugrani és aztán befejezni az ugrást, hanem mesterünk guggolva, alig fél méterre a szertől figyelte az ugrás lefolyását, a dobbantástól egészen végig, beleszámítva a testtartást, a lábak feszességét és mindent. Egy-egy kiadós tornaóra után bizony nem panaszkodtunk a menázsira, pillanatok alatt kopogott a kanál a csajka fenekén…

Télen ugyanolyan fontos volt a sízés elsajátítása. Bizony nem volt könnyű feladat Szlovákia déli részeiből származó magyar fiúk számára. Én, mint tanítóképzős, rendszeresen részt vettem a kötelező sítanfolyamokon, de aztán nem törődtem továbbra a sízéssel. De legalább annyi megmaradt bennem, hogy meg tudtam állni a két lécen. A továbbiakban aztán volt időnk bőven gyakorolni, főként a sífutást, nomeg a lesiklást is…

Mindezek gyorsan átvillantak agyamon, miközben aztán Pali kezdte mesélni, hogy amikor a Bon Repos helyőrségbe vezényelték, nem volt számára ismeretlen a helyzet, mert leveleimből pontosan ismert mindent. A többiek, mármint a törzskar tisztjei nagyon csodálkoztak ismeretein. Ámde a Bon Repos nem volt elég egy rakétás egység befogadására. Ki kellett építeni a silókat a rakétáknak, kaszárnyákat a legénység számára, irodákat a tisztikarnak. Jó fél esztendeig csak építkeztek, mindenki tette a dolgát rangra való tekintet nélkül, csak azután következett a teljes beköltözés, a legénység bevonultatása.

Ám a silóknak, kaszárnyáknak, garázsoknak nyoma sem maradt. A hadseregnek a régi állapotába kellett helyezni Bon Repost. Tehát mindent, ami új volt, lebontottak, a silókat betemették, a kaszárnyákat lebontották, az építőanyagot, törmeléket elszállították és mindent benőtt a dudva, nyoma sem maradt a katonavilágnak…

7.

Szliácson újoncként a kép jobb oldalán

Ámde nem egyenesen a Bon Repos-ba vonultam be katonának, 1962 januárjában már négy hónapja közvitéz voltam.

Valamikor 1961 júniusában levelező találkozót rendezett Szliácson a Szabad Földműves „parasztújság”, amelynek levelezője, tudósítója voltam. Örömmel utaztam a szép helyen fekvő Szliács fürdőbe és a júniusi napsütésben megjegyeztem, hogy szívesen jönnék ide még katonának is. Ugyanis arra az évre vártam a katonai behívót. Szép, kedves helynek tűnt Szliács. Fentről a fürdőből nézve csillogott a Garam vize, amelynek jobb partján terült el a röptér és itt-ott a napban csillogó ezüstös repülőgépek emelkedtek a magasba Besztercebánya irányába.

Mondom, azt nyilatkoztam, hogy szívesen venném, ha Szliácsra szólna a behívóm… És lássunk csodát, július utolsó napjaiban Vince bácsi, a falu „kisbírója” hozta a behívót és mosolyogva várta, hogy felbontsam. Egy picit reszkető kezekkel láttam a boríték feltöréséhez, vettem elő a behívómat, amelyben az állott, hogy 1961. augusztus 1-jén 12 óráig kell jelentkeznem a szliácsi kaszárnyában, a gyorsvonatom Nagysurányból ekkor és ekkor indul.

Vince bácsival gyorsan megittuk az áldomást, miközben elmondta, hogy több behívót is kikézbesített, de Szliácsra csak egyedül kaptam, a többieké, kortársaimé Csehország különböző városaiba szól. A hátralévő napok gyorsan elszaladtak, regrutabúcsúztató meg minden. Augusztus elején tornacipőbe és melegítőbe öltözve, szilontáskában kis motyómmal szálltam le Szliácson a gyorsvonatról. Persze nem egyedül, mert mások is utaztak, bevonuló újoncok, az ország – az akkori Csehszlovákia -, minden részéből.

Az állomáson szolgálatot teljesítő altisztek vártak bennünket, majd teherautókra tessékeltek, amelyeken aztán Garamkovácsiba szállítottak, ahol gyors hajvágás, zuhanyozás és rövidke lubickolás a gyógyvízben, ugyanolyan sebesen törülközés, és irány Szliács, a kiképző tábor körlete…

A kiképzésen nagyon hamar átestünk, mindössze egy hónapig tartott, de talán addig sem, mert augusztus 29-én a Szlovák Nemzeti Felkelés tiszteletére letettük a katonai esküt, amelynek értelmében hazánkért, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságért a vérünket is ontjuk. Az akkori törvények szerint mindenki az anyanyelvén tette le az esküt, tehát nekem magyarul kellett volna eskütételt mondanom. Ám a szakaszparancsnokom, Kukucka főhadnagy a cseh eskü szövegét nyomta a kezembe, ami eléggé zavarba ejtett, különösen, hogy körülbelül egy méterre állt tőlem a tévé kamerája, mert éppen azt akarták demonstrálni, hogy a magyar vitézek magyarul esküdnek a csehszlovák hazára. Este viszont a tévé képernyőjén egy magyar fiú nyugat-csehországi tájszólásban mondott hűséget a közös hazára.

Másnap reggel az eligazítás után az öreg nem kis aggodalommal odajött hozzám, és nagyon halkan ezeket mondta:

– Hát ezt elbaltáztuk! Van egy cigarettája? Ne szóljon senkinek, hogy maga magyar! – utána elszívtuk a béke-cigit, megígértem, hogy nem szólok senkinek, de a dolog úgy is kitudódott, a legendás főhadnagyunk egyébként gyakori céltáblája volt a kipellengérezésnek melléfogásaiért…

Most azonban még csak ott tartunk, hogy a körletben szobáinkba vezettek, mindenki megtalálta az ágyán a katonának kijáró felszerelést, csajkát, kulacsot, vassisakot, három inget, alsógatyát, sátorlapot, hálóinget, meg kapcákat is a tartalékcsizmákkal együtt. Első dolgunk volt a holmi szekrényekben elrakása, amit példás rendben és egységesen, szabványszerűen kellett elhelyezni. Hát ez nemigen ment nekem!

Szerencsémre egy osztravai őrvezető, Zbinek a rajparancsnokom segített, tegeződtünk, de aztán a végén azt mondta, hogy holnap már magázódnunk kell, és magamnak kell majd újra összeraknom, mert jönnek az öregkatonák és szétdobálják a holmikat. Másnap reggel hatkor volt az ébresztő, szakaszunkat kivezényelték reggeli tornára. A röptér betonjára futottunk és ott kezdődött a gyakorlatozás. Én kiálltam a sorból, az öreg odajött hozzám, és megkérdezte, hogy miért nem gyakorlatozom, talán valami bajom van?

– Semmi bajom nincs, főhadnagy elvtárs, csupán arról van szó, hogy betonon nem tornázom, ha egyszer tilos az iskolában betonon tornaórát tartani, ez a szabály biztosan vonatkozik a katonaságra is – mondtam.

A főhadnagy gondolkodott, aztán odaszólt a reggeli tornát vezető altisztnek, hogy vonuljunk le a röppálya betonjáról. A füvön folytattuk a gyakorlatozást. A többi szakasz maradt a betonpályán. Nemsokára aztán hoztak vagy vittek néhány sérültet, kinek az orra, kinek a keze vérzett, de komolyabb sérülés azonban mégsem történt. Miután az orvos ellátta a sérülteket és kinyomozta a sérülések okát, a zászlóaljparancsnoknak jelentette és javasolta, hogy a napi parancsban szerepeljen a röptéren való gyakorlatozás és általában kemény talajon való tornázás tilalma.

A reggeli torna után gyors mosdás, tisztálkodás, majd hétkor sorakozó a körlet előtt szakaszonként. Ha jól emlékszem, a harmadik szakaszba tartoztunk. A százados kiállt a szakasz elé, az egyik tizedes, talán a helyettese jelentést adott, majd a főhadnagy bemutatkozott:

– Kukucka főhadnagy elvtárs vagyok – ezen néhányan a csehek közül nevettek, kuncogtak az orruk alatt, mert a kukucska szó kakukkot jelent, ami ritka a cseheknél, noha a cseh nevek között vannak a „kakukk”-nál sokkal kacifántosabb családnevek: Vodsedálek, Vondrácek, Nejedly, Kukulís, Kulich és más családnevek számomra is furcsán hangzottak, de nem nevettem rajtuk.

Az öregnek névsorolvasás közben az egyik cseh újonc nevével jött meg a baja:

– Zimer! – nagy csönd. – Zimer! Je tu? (Itt van?) – kérdezte, aztán az egyik cseh szobatársunk jelentkezett.

– Én kérem Cimer vagyok és nem Zimer, a nevemet Cimernek kell ejteni – mondta a cseh önérzetesen.

– Rendben van Cumel (Dudli) és ne pofázzon! Tudom én, hogy a maga nevét hogyan kell ejteni, Cumel! – dőlt a röhögéstől mindenki. Attól kezdve a tudálékos újoncot mindenki Cumel-nek szólította, az új neve ellen kezdetben tiltakozott, de aztán megszokta. Sőt, Cumelként jelentkezett be az öregnél, ha volt valami óhaja…

Sajnos nemcsak szórakoztunk, meg gyakorlatoztunk és őrségbe jártunk, 1961-ben eléggé komolyra fordult a politikai helyzet. Jött a berlini fal, majd később a karibi, kubai események. Nem volt jó katonának lenni, komoly volt a helyzet.

8.

Családomban emlékezetem szerint a férfiak, hadviselt katonaemberek voltak. Mihály nagyapám – apai ágon – az I. világháborúban harcolt, frontkatona volt, és mint szanitéc harcolta végig a háborút. Nagyon jólelkű ember volt, a szőlőhegyről gyümölcs nélkül sosem tért haza. Nagyon értett a gyümölcsfákhoz és a szőlőhöz is.

Akkor még úgy volt, hogy a szőlőben neveltek gyümölcsfákat is. Cseresznyefa, néhány almafa, barackfa, sőt még diófa is elfért a szőlőhegyi szőlőskertekben. Nagyapám arról volt híres, hogy volt neki néhány – manapság már mostohának tartott – nagyon megbecsült gyümölcsfája. Például som- és berkenyefák mellett, akadt naspolyafája is, de inkább bokor volt az, mint gyerekek elértük termését. De voltak szilvafái, amelyek termését aztán nagyanyánk a kemencében (siskóban, így hívták a kemencét) sütővason megaszalta. Nagy élvezettel fogyasztottuk télen, még levest, szilvalevest is főztek belőle. Node, volt mandulafánk is, a kemény héjú gyümölcsét kalapáccsal törtük. A szőlőfajták közül a „kecskecsecsűre” emlékszem, bogyói hosszúkásak voltak, a kecske csecsbimbójára emlékeztettek, biztosan innen kapta nevét. Egyre kevesebb nagyfürtű, kecskecsecsű van a szőlőhegyen, viszont a szőlőskertek királynéja és a pannónia kincse található majdnem minden szőlőskertben…

Ámde Mihály nagyapám nem éppen a gyümölcsészeti, szőlészeti tudományáról volt nevezetes, mert azt a Zoboralján már zsenge gyermekkorában elsajátítja az ember. Hanem értett a sebápoláshoz, a gyógyteákhoz, de helyre tudta igazítani a kificamodott, helyéből kiugrott csuklókat, lábakat, bokákat és ujjperceket. Még a derékficamok helyreigazítását is eredményesen végezte.

Azt azonban nem tudom, hogy eme népgyógyászati, „csontkovács” szakmát a katonaság előtt vagy már bevonulása után, a fronton sajátította-e el? Egy alkalommal zenetanárunk, Ramharter „tanár elvtárs” – rettegett, ha tanár úrnak szólítottuk, félt, hogy kidobják az állásából – félrehívott, és mélyen a szemembe nézett, majd megszólalt:

– Ugye Mihálynak hívják a nagyapját?

– Igen – bólintottam.

– Él még? Vagyis, él még a doktor úr? – folytatta tanárom a nagyapám iránti érdeklődést. Először azt hittem, hogy viccel, de aztán sejteni kezdtem, hogy valami félreértés történhetett…

– Nem, már nem él. De nem volt doktor, 1955-ben halt meg – válaszoltam határozotton.

– Nem volt doktor? Remek ortopédus volt a doktor úr. Az eltört karomat a fronton a nagyon mostoha körülmények között is kikezelte. Amikor hazajöttem, vagyis betegszabadságra küldtek, megvizsgáltattam a karomat a pozsonyi ortopédklinikán Traubner főorvos úrral. Nagyon elégedett volt és kérdezte, hogy ki az a remek orvos, mert nem ismeri. Ám, ha van kedve, a háború után szívesen alkalmazza! – mondta nagyon komolyan Ramharter tanár elvtárs.

– Jólesik, hogy dicséri nagyapámat, de nem volt orvos, szanitéc volt és őrmester. Ha orvos lett volna, akkor felvitte volna legalább őrnagyi rangig – mondtam meggyőzően…

Tanárom azonban nem tágított, suttogóra vette hangját és nagyon körülnézett a folyosón, hogy netán ne legyen beszélgetésünknek szem és fültanúja.

– Nézze, én tudom, hogy most nem illik bevallani a nemesi vagy polgári származást, sőt veszélyes, de amit tudok, azt tudok… Ne féljen, nem árulom el senkinek! – suttogta bizalmasan.

Galgóczi (anyai) nagyapám lovashuszár volt, mokány, kun kinézetű, vastagkarú, vastagmellű ember. Végigharcolta az első világháborút, kitüntetéseket is kapott, a káplári rangig vitte fel. Nagyon aprócska gyerek voltam, amikor meghalt, baleset érte, gabona-betakarítás közben a hátgerincét törte. A megrakott szekérről esett le, talán a lovak valamitől megbokrosodtak…

Apám nem volt katona. Még a monarchiában született 1906-ban, gyerekkorában megrúgta a ló. Törést nem szenvedett, de valamilyen nyavalyát, infekciót kapott, mert a seb sosem gyógyult be a lábán. Állandóan cserélni kellett rajta a kötést. Néha már úgy tűnt, hogy rendbejött, de aztán megint kiújult. A csehek ezért nem sorozták be. Visszacsatolás után a magyarok sem küldték a frontra. Egyrészt a lába miatt, másrészt már koros is volt, alkalmatlan katonának. Ám úgy fél évvel a háború befejezés előtt az oroszok elkapták és beosztották vonatkísérőnek, azaz a katonalovakat kellett ápolnia. Brünnben érte a „felszabadulás”, de mindjárt nem engedték haza őket, csak május végén indulhattak. Gyalog tették meg az utat hazáig. Azért gyalog, mert az állomásokat és a vonatokat ellenőrizték. Hiába volt papírjuk róla, hogy szabadon hazatérhetnek, nem volt érdemes Berlin felé vonuló orosz csapatokkal találkozni…

Apám testvére, Pista bátyám viszont önkéntes repülős volt, a magyar hadseregben a légi felderítőknél szolgált, mint híradós. Rengeteg fényképet hozott a lebombázott ukrán városokról, Lembergre (Lvov) biztosan emlékszem. A visszavonuláskor Németországban esett amerikai fogságba. A békeegyezmény után az amerikaiak hazaengedték, de nem maradt sokáig Nagycétényben. Józsi barátjával Csehországban illegálisan elhagyták az országot. Rangjára nem emlékszem, talán zászlós volt. Végül is Kanadában telepedett le. A postaszállító repülősöknél kapott kiképzést majd állást. Családot alapított, két fia és egy lánya született. Nyugdíjbavonulása után autóbalesetben halt meg…

Fiaim Csehországban szolgáltak. László (43) Kladnó felett, Prágától úgy hatvan kilométernyire egy kisebb alakulatnál szolgált, mint autószerelő. Elégedett volt sorsával. Gábor Prachaticére vonult be és egy páncélos ezrednél szolgált, mint szanitéc. Két éven át a gyengélkedőben szolgált, ha a páncélosok, azaz a tankisták nem gyakorlatoztak. Gyakorlatkor őket is kivezényelték és egészségügyi feladatokat láttak el.

Családunk tehát a katonáskodást mondhatnánk simán átélte. Nagyapámnak az első világégés jutott, István bátyámnak a második. Jómagam pedig zűrös időkben katonáskodtam, akkor voltak a karibi, illetve kubai események és a berlini drótkerítés, majd a nevezetes berlini fal. Mondhatnánk úgy is, hogy simán megúsztuk, mert nem ömlött a vérünk, és nem kellett vért ontanunk!…

Csehországból 1962 nyarán tértem vissza Szliácsra őrvezetői rangban. Egyébként nevezetes év volt, a chilei labdarúgó-vb esztendeje. Leszerelésem éve 1963, augusztus utolsó napján – már civilben kellett volna lenne, egy hónapot tehát rászolgáltam – a napi parancsban kihirdették, hogy vasutasok, tanítók és a nehéz iparban dolgozók mehetünk civilbe. Ám 1963. 11. 22-én a rádió közölte a hírt, hogy J. F. Kennedyt, az USA elnökét meggyilkolták. Az első benyomásom az volt, hogy nemsokára csomagolnom kell, mert kitör a harmadik világháború. Szerencsére nem úgy történt…

A tényleges katonai szolgálat után 1964-ben behívtak katonai szolgálatra, mint tartalékos őrmestert. Harmincöt napot Breznóbányán töltöttem a Szlovák Nemzeti Felkelés 20. évfordulóját ünnepeltük. Azonkívül még három alkalommal vettem részt tartalékosként különböző gyakorlatokon. Az ötödik alkalommal, a nyolcvanas években megtagadtam a bevonulást és a nyitrai kiegészítő katonai parancsnokságon az ügyemet intéző tiszt orra előtt összetéptem a behívót. Ezzel a katonai pályafutásom lezárult, mint tartalékos zászlóst többé nem foglalkoztattak.

(Megjelent: 2004. szeptember-decemberben, 8 részben)

Megosztás

Tweet