1.
„Felmerülhet a fantáziánknak, gondolkodásunknak az a játéka is: Mi lett volna, ha a magyar kormányok komolyabb figyelmet szenteltek volna a nemzetiségi követeléseknek, sőt elébe mentek volna ezeknek?” (Dr. Palotás Zoltán)
Állok a kishídon, ami palló is, meg nem is, de két kerékpáros egymással szemben jövet, nem tudná elmellőzni egymást. Az egyiknek meg kellene húzódnia, előnyt adni a másiknak, hogy ne következzen be karambol. Alattam a Zsitva folyó fodrozó habjai suttognak titokzatosan, felettem mohó madarak röpködnek, vadásznak legyekre, apró bogarakra. Estébe nyúló, lágy tavaszi délután van. Északon még látom a Zobor és a Zsibrice csúcsait és a Tribecs hegyvonulatának ormait.
Léptem alatt a hidacska hullámozni, éledni kezd, amely Verebélyt az apró Zsitva menti településsel, Nemesdicskével köti össze. A folyó jobb partján, Dicskén egykoron az érseki nemesség birtokai voltak. Mára a magyarság Nemesdicskén, Verebélyen és végig a Zsitva völgyében alaposan megcsappant, százalékban alig kifejezhető. Pedig Aranyosmaróton túl is, Kistapolcsányban és környékén nem volt idegen a magyar szó. Ám az idők sodrában, vérzivatarában, századok zajában szétfutott a nyáj, odahagyva ősei ingatlanát, a magyar kisnemesség nem nagyon kapaszkodott az ősi röghöz, elinalt onnan, ahol büszke családok évszázadokon át megtalálták boldogulásukat…
*
Az Esterházy-kápolna (Jozef Trubini grafikája)
Verebélyről az első írásos emlék 1265-ből való, egy határjárási levél, mint „Verebel in villam Morouth” formában említi. További írásos feljegyzések a törökdúlás idejéből származnak, de a későbbi ásatások egy nagyon régi, lakott település nyomait tárták fel. A nép mind a mai napig egy ősi „fidvárról” – szlovákos kiejtéssel -, azaz „földvárról” beszél, amely a törökdúlás idején nyújtott védelmet és menedéket a verebélyi népnek, mígnem a török 1657-ben nagy erőkkel a földvárat porrá zúzta.
Az öt esztendővel előbb elszenvedett vereségük miatt álltak bosszút az ozmánok, ugyanis 1652. augusztus 26-án Verebélytől északi irányba, Nagyvezekény és Nemcsény határában Forgách Ádám harcosai, 1300 főből álló serege, hatalmas csapást mért a nagy emberfölényben lévő törökökre. A 4000 janicsárból, szpáhiból és egyéb harcosokból álló török sereget alaposan megleckéztették, s megfutamították. A magyaroknak is nagy áldozatot kellett fizetniök: 550 Zsitva menti katona maradt vérbefagyottan a harctéren. A töröknek 800 főnyi áldozata, vesztesége volt. A magyar főnemesek közül hat Esterházy is harcolt elszántan, négyen az utolsó csepp vérig. Az Esterházy-dinasztiából Ferenc, László és Tamás maradt a csatamezőn, míg Gáspár sebesülten is aprította, üldözte a törököt egészen Verebély határáig, ahol végkimerülten, holtan esett le lováról.
A csata legendájához tartozik, hogy majd ötven esztendő elmúltával, 1699-ben Gáspár emlékére az Esterházy család – az elhalálozás színhelyén – kápolnát emeltetett a későbbi Cseresznye utca végén, amely még a múlt század hetvenes éveiben az utca ékessége és zarándokhely volt. Kimondani is nehéz, de az új lakótelep építésénél a túlfűtött tervezők – talán elkötelezettségből a rendszer iránt – úgy sáfárkodtak, hogy a kápolna eltűnt a föld színéről…
A nagyvezekényi csata színhelyén a négy Esterházy emlékének 1734-ben emlékoszlopot állíttatott az akkori nagyprépost, gróf Esterházy Imre. A magasba szökkenő emlékoszlop egészen a millenniumi ünnepségekig őrködött a táj felett. ugyanis az Esterházy család úgy 
döntött, hogy méltóbb, kifejezőbb emlékművel róják le kegyeletüket és állítanak örök emléket az elesett hősöknek. A család és a vármegye megbízásából készült el a lépcsős talapzaton álló hatalmas oroszlánszobor, amint töri a törökök zászlaját, s harci díszeit. A talapzaton latin szöveg hirdeti a csata eseményeit és a homlokzatát a jellegzetes Esterházy-címer díszíti, a koronán álló koronás griff, amely felemelt jobbjában görbe kardot, baljában három rózsát tart.
Az oroszlánszobor, emlékmű elkészítésével a fiatal, felvidéki származású Markup Béla szobrászművészt bízták meg. A hatalmas oroszlánszobrot az Aranyosmarótot Verebéllyel összekötő főúttól néhány száz méterre, mezei bekötő úton lehet megközelíteni.
A malonyai arborétumot, vagy a kistapolcsányi kastélyparkot, múzeumot és a bölényrezervátumot látogató országjárók szívesen szakítanak néhány pillanatot a nagyvezekényi emlékű megtekintésére, amely büszkén hirdeti a törökkel harcoló, heroikus csatát vívott magyar sereg és a Zsitva völgye nemzetiségi összetételének sokrétűségét is…
De maradjunk még egy picit Verebélyen és mindjárt felmerül Örkény István neve, kinek „az ifjúság értékes és szép nyarait” nyújtotta Verebély:
„Az én családi felmenőim anyai ágon a felvidéki Pető család volt. Ők Nyitrától nem messze, Verebély nevű községben éltek, ahol beláthatatlanul régi idők óta virágzó ecetgyáruk volt… Már az érsekújvári állomáson, amikor az ember átszállt, ott volt a hirdetésük, ami így szólt:
Három régi szó:
Pető ecet jó!
Szlovákul:
Komu jest chutí:
Pető ocot lubí!
Innen aztán egy kis vicinális vitt el Verebélyre, ott volt ez az ecetgyár, amely máig emlékezetemben él: ahogyan Proustnak a mendeleine idézi föl az ifjúságot, egy teába mártott sütemény. Ha én bárhol salátát kapok, aminek ecetesszaga van, nekem rögtön a fiatalságom jut eszembe.
Verebély félig magyar, félig szlovák község volt, teljesen magyarlakta környezetben, tehát a környező települések, falvak színmagyarok voltak. Négy unoka verődött itt össze nyaranként, én és a húgom és Gizi néni két leánya, s mi négyen óriási csavargásokat rendeztünk a környéken. És ami az itthoni környezetben, a mi családi helyzetünkben elképzelhetetlen lett volna, nekünk ott kizárólag parasztgyerekek voltak a pajtásaink. Nem is lehettek volna mások: egy ügyvéd lakott ott, egy orvos és egy patikus, ebből állt az értelmiség, és majdnem mind gyerektelenek voltak. Úgyhogy mi parasztgyerekekkel játszottunk, ami abban a szabadabb csehszlovák légkörben teljesen természetes volt, itthon biztosan kikaptunk volna, hogy miért barátkozol te ilyen gyerekekkel.”
A Pető-ház mind a mai napig áll, a háború után gyógyszertár működött benne. De miután a Szlovákiában, Pozsonyban élő utódok, örökösök a Pető-kastélyt visszakapták, a patika kiköltözött és más cégek, vállalkozók bérlik. Az ecetgyár a háború után még sokáig működött, de már évek óta leállították, s az ecetgyár kéményén fészkelő gólyák évről évre zavartalanul költenek, nevelik fiaikat.
2.
Az Örkény István által említett vicinálisról azonban lenne néhány szavam. A 2002-ben megválasztott új kormány azzal kezdte működését, hogy nyomban beharangozta 25 dél-szlovákiai vasúti szárnyvonalának a megszüntetését. Először mindenki azt gondolta, hogy újságírói „kacsa” az egész, esetleg a miniszter riogatni akarja a vasúti alkalmazottakat, hogy jobban odafigyeljenek munkájukra. Ám a hír igaznak bizonyult, a szárnyvonalak megszüntetését megszavazta a kormány január derekán tartott ülésén. Csak a magyar nemzetiségű miniszterek – Simon Zsolt, Gyurovszky László és Miklós László – szavaztak ellene.
A megszüntetett szárnyvonalak közé tartozik a Zsitva völgyében, közel 110 esztendeje működő vasútvonal is. Az 1894 szeptemberében a Nagysurányból Léva felé vezető vasútvonalat Zsitvafödémesnél, Verebély, illetve Aranyosmarót irányába nyitották meg, adták át a személy- és teherszállítás céljaira. Tehát nemcsak közlekedési, hanem inkább gazdasági jelentősége volt, ami a későbbiekben, hamarosan abban is megmutatkozott, hogy a vasútvonal mentén fekvő falvak – Kis- és Nagymánya, Gyarak, Zsitvaszentmárton, Vajk, Dicske, Verebély, Zsitvaújfalu, Szelepcsény, Aranyosmarót, Kistapolcsány -, városok és a környékbeli települések lakosságának száma is felduzzadt…
A vasútvonal 100. évfordulóját nagyon komolyan vették a Zsitva völgyében, 1994. szeptember 3-án krónikása lehettem az eseményeknek. Ezúttal csak röviden foglalom össze az ünnepségeket.
A verebélyi állomáson a "százéves" vonatra várunk (fotó: Motesiky)
A verebélyi állomáson várakoztunk, csepergett az eső, de a morózus hangulatot derűssé varázsolta a fúvószenekar, Benedek Ferenc karnagy vezényletével. Úgy fél tíz tájban megérkezett a százesztendős „csodamasina”, pöfögve füstfelhőket eregetett és vontatta a hat kocsiból álló szerelvényt. Verebélytől aztán fokozatosan megteltek a fapados fülkék, ám az utazók leginkább az ablaknál tolongtak, hiszen Zsitvaújfalun és Szelepcsényben is zeneszó fogadta a beérkező százéves vonatot.
Aranyosmaróton elhúzódott a várakozás: a város polgármestere beszédet mondott és a maróti fúvósok színes hangversenyt adtak. A pöfögő „vasparipát” is meg kellett itatni. Igen ám, de hol és hogyan? Az állomások mentéről eltűntek a régi kutak, amelyek kimondottan a gőzparipák vízfelvevésére szolgáltak, de már rég kimentek a divatból. Node, akadt egy leleményes vasutas, aki gyorsan kerített egy öntözőcsövet, amellyel az állomás épülete körüli virágokat és füvet szokták öntözni, az alkalmatosság ezúttal a mozdony itatását szolgálta…
Mi, utazók Aranyosmaróton is türelmesek voltunk, hisz szólt a térzene, táncosok mutatták be tudásukat és népviseletbe öltözött lányok butykosokból csillogó nedűt öntöttek a poharakba, ám aki murcira vágyott, annak abból csorgattak, hogy váljék egészségére!
A padszomszédom, bölcs, őszülő ember, nyugodtan magyarázott unokáinak:
– Gyerekek, ez a vasút száz esztendővel ezelőtt olyan jelentőséggel bírt, mint manapság az űrrepülés. Sőt még többel, mert gyakorlati haszna is volt, felülhettek rá az emberek, utazhattak és vihették portékáikat a piacra az asszonyok.
– Nagyapa, mennyibe került akkor egy vonatjegy? – érdeklődött a szőke leányunoka.
– Mennyibe került, no mennyibe? – gondolkodott az öreg. – Egy krajcárba került, egy krajcár volt a menetjegy ára! – vágta ki magát bölcsen a nagyapa.
Végül úgy délidőben megérkeztünk Kistapolcsányba. Természetesen ott is zeneszó fogadott, de nem akármilyen, ők Ausztriából jöttek. Aztán meghallgattuk a kistapolcsányi polgármester fogadó beszédét és elindultunk gyalog, végig a városiasodni akaró Kistapolcsányon. A házak előtti padokon, székeken idős emberek üldögéltek, egy fejkendős néni megkérdezte:
– Hol hagyták a köztársasági elnököt, Michal Kovác elnök urat?
– Pozsonyban, nem fért fel a vonatra! – rikkantotta egy kamasz huncutkásan.
Az igazság az, hogy előre beharangozták az elnök érkezését, és csalódottan vették tudomásul abszenciáját…
Mindezekről dr. Palotás Zoltánnal beszélgettünk Gazdagréti téri lakásán néhány héttel később a nagy eseményről, a Zsitva völgyi vasút 100. évfordulójáról. Zoltán bátyám magas kora ellenére is élénken érdeklődött a felvidéki események iránt. Még a monarchia idején Nyitrán született, ott végezte a gimnáziumot, de aztán az egyetemi tanulmányait a pécsi egyetem állam- és jogtudományi karán végezte, majd az Egyetemi Kisebbségi Intézetben dolgozott. Kezdetben Közép-Európa államföldrajza, azon belül közlekedés és a nemzetiségi kérdés térbeli aspektusa foglalkoztatta. Közlekedéspolitikai kutatásokat is végzett, könyvet írt a vasút és a közút munkamegosztásáról, és rámutatott a gyengeforgalmú, elavult mellékvonalak feleslegességére. Több publikációt és könyvet is írt a vasútról.
Türelmesen végighallgatta beszámolómat, majd megjegyezte, hogy annak a verebélyi padszomszédomnak igaza volt, amikor a vasút gazdasági jelentőségéről beszélt unokáinak. Majd folytatta:
– Naiv dolog az hinni, hogy a trianoni béketárgyalásokon a magyargyűlöletéről közismert Eduárd Benes vitriolos pamfletjei voltak a döntők a határok kijelölésénél. Meghallgatták Benes szónoklatait, amelyek a brutális, ezeréves elnyomásról szóltak, és arról, hogy a „magyar horda” nem érdemel mást, mint a föld színéről való eltörlését.
Igen, fájnak ezek a dolgok nekünk, de Benes végül is a vasútvonalaknál kötött ki. Más szóval azt kérte, hogy a vasútvonalakhoz kell szabni a határokat. A határmegállapítás Trianonban a nélkülözhetetlennek mondott vasúthálózatra alapult.
Benesék térképekkel és egyéb számadatokkal felvértezve bizonygatták igazukat, magyar részről viszont az az igazság, hogy erre nem készültek…
3.
Zoltán bátyám – dr. Palotás Zoltán – visszaterelte beszélgetésünk fonalát az akkor igen fontos, nemzetiségi szempontból jelentős politikai kérdésekre. A helyzet úgy alakult, hogy nem én voltam a kérdező, hanem a riportalany, a válaszadó. Az első feltett kérdés így hangzott:
Dr. Palotás Zoltán
– Hogyan végződtek nálatok a választások? (Az 1994-es választások után voltunk)
– Aránylag jól szerepelt a magyar koalíció: 10,18 százalékot kaptunk.
– Azt tudom, de hogyan szavaztak a nyitraiak?
– Nyitráról a városról nem ismerem az adatokat, de minket leginkább az foglalkoztat, hogy a járás alig tizenötezer magyarjából a választók 6,08 százaléka adta le szavazatait a koalícióra. Egy másik adat viszont Verebéllyel kapcsolatos (hozzátartozik Felsőaha is, de erről majd később), 5,6 százalék volt a magyar koalícióra szavazók száma. Ezek az adatok az országos átlaghoz mérten számszerűen alacsonynak tűnnek, de peremvidékről van szó, és így mindjárt világos, hogy a magyar szavazók megőrizték méltóságukat és bölcsességüket – válaszoltam.
– El tudod képzelni leírásaimból, visszaemlékezéseimből, hogy hol volt Nyitrán a régi házunk?
– Nagyon pontos a leírás, szemben van a ferencesek templomával. Ráadásul vagy tíz esztendeje, amikor a tetőt javították, kaptam ott a kocsim gumijába egy berozsdásodott szeget. Egyébként szeptemberben jártam arra a Budapesti Kamara Színház tagjaival, élükön Dunai Tamással.
– Még mielőtt az Archeológiai Intézet költözött volna a volt lakásunkba, egy magyar család lakott benne, róluk tudsz valamit?
– A Jarosek-család lakott ott, akik Nagycétényből, a szülőfalumból kerültek Nyitrára. Ilonka néni, a család legidősebb tagja nagycétényi volt. Etuska, a menye pedig Somorjáról került Nagycéténybe, illetve Nyitrára, valamikor a hetvenes évek elején. Örökség útján jutottak a lakáshoz. Az örökösödés szálai egészen Ausztráliába nyúlnak, mert a háború után két Jarosek fiú – Sanyi és Laci – Ausztráliába emigrált, de ők akkor magyar állampolgárok voltak.
– Igaz, hogy a Meciart (akkor Szlovákia miniszterelnöke volt) úgy szeretik a szlovákok, mint Kossuth apánkat szerették a magyarok?
– Az, hogy őt és pártját szeretik, a szavatok tükrében tény és valóság. Két minipárt segítségével kormányt tudtak alakítani. De inkább Jánosíkhoz hasonlítanám!
– Mi bajod van Jánosíkkal, az egy rendes ember volt: amit a gazdagoktól kapott, azt a szegények között osztotta szét, már rég rehabilitálni kellett volna!
– Igen, de nálunk a rehabilitáció nagyon lassan járható út. Időszerű példa erre napjainkban Esterházy János perfelújításának menete. Wiesenthal szerint csak az volt a bűne, hogy arisztokrata származású és magyar. Mások szerint sem férhet kétség bűntelenségéhez, de a szlovák történészek, Deák és Kamenec mást mondanak, és ők a „koronatanúk”! Deák szerint Esterházy irredenta volt, a magyarok faji felsőbbségét hirdette. Magyarország kémje volt, és a szlovák állam integritása ellen harcolt. De főbűne Csehszlovákia szétverése, hazaárulás. Ivan Kamenec is azonosul Deák véleményével. Talán zsidó származásának tudható, hogy Esterházyt nem tartja fasisztának és nácinak, ugyanis a zsidótörvény ellen szavazott, egyedül a szlovák parlamentben.
Szóval ezek azok a döntő tények, amikor a történészek a kisebbségi mártír politikus ellen hazugságokra építenek. A hazugságok sajnos belopták magukat a történelembe, a politikába is, sőt kormányszintre emelkedtek…
Szóval beszélgettünk, vitatkoztunk, politizáltunk, és észre sem vettük, hogy a Palotás Zoltán ablakából látható Sváb-hegy homályba borult, és a szobában is félhomály dereng. Eljött a lámpagyújtás ideje…
– Tudod-e, hogy a szárazdajkám verebélyi, azaz ahai lány volt? Élnek még magyarok Ahán?
Az ahai vízimalom a Zsitván
A község múltjából annyit, hogy Aha község érdekes neve körül, vagy nevének keletkezéséről legendák szólnak. A Zsitva menti falucskát először egy 1265-ből származó okirat említi, mint az esztergomi érsekség birtokát. Az apáról fiúra szálló szájhagyomány szerint létezett egy Jovka, Jóka település, amelyet a zsitvaújfalusi dombokon, egykoron erdők szegélyezte vidéken kellene keresnünk. Ezt a települést 1241-1242 táján szétzúzták a tatárok. A település lakossága elmenekült, mentette mindenki az életét a szélrózsa minden irányába. A menekülők egy csapata a Zsitva jobb partjától nem messzire fekvő, mai szőlőhegy felől közeledett, és lent a völgyben, a folyó bal partján, az erdők sűrűjében megpillantottak egy tisztást, nagyon kedvező helyet a megbúvásra, letelepedésre. Valaki az emberek közül felkiáltott: „Aha, ott fogunk megpihenni és letelepülni!”
Állítólag ebből a lelkes és gyors felismerésből keletkezett a falu neve: Aha…
Ahát zömében mind a mai napig magyarok lakják, noha magyar tanítású iskolája nincs, azaz végképp nincs iskolája, a gyerekek Verebélyre járnak, ahol nincs magyar oktatás. Érdekes a lakosság népesedési mutatója: 1869-ben Ahán 684 lakos élt, 1890-ben a lélekszám 689. 1930-ban 897 volt, 1948-ban már csak 822-en éltek a községben. Az 1970-es népszámláláskor 746-ra fogyatkoztak, 1991-ben Ahának 579 polgára volt, az utolsó népszámláláskor, 2001-ben pedig 640 lelket számlált Aha, a Verebélyhez csatolt városrész…
Érdekes, hogy a hatvanas években egyesült Verebély, Dicske és Aha (Felsőaha) lakói a bársonyos forradalom után sem gondoltak a szétválásra, hanem maradtak továbbra is a verebélyi közigazgatás kötelékében. Ezt a példát a Nyitrai járásban és Verebély környékén sem tartották jogerősnek: Kalásztól elkülönült Bábindal és Csifártól leszakadt Tild és az önálló utat választotta.
4.
Elgondolkodtató az is, hogy Verebélyen és környékén, de magában a Zsitva völgyében sem voltak nemzetiségi villongások, a sovinizmus nem ütötte fel mérges fejét, gyilkoló fullánkjait az egyik oldalon sem. Néhány nappal ezelőtt öreg barátommal beszélgettünk erről, aki egykoron a Tesla elektrotechnikai műveknél komoly tisztségeket töltött be. Volt kereskedelmi és gazdasági igazgató, születésileg verebélyi, de a szomszédos Tajnasári kisközségben él. János vadászcimborám szlovák nemzetiségű, de műszaki végzettsége ellenére is szívesen mesél Verebély múltjáról.
Szerinte évszázadok során a Zsitva völgyében vegyes ajkú nép élt; szlovákok, csehek, magyarok és a zsidók is mindig egymásra voltak utalva. A szlovák és a magyar lakosság őshonosnak tekinthető. A csehek több szakaszban telepedtek le: először Mária Terézia idejében, aztán Trianon után jöttek a cseh csendőrök, pedagógusok és állami hivatalnokok, harmadszor pedig a Gramafonka, a későbbi Tesla üzem lábraállításakor több műszaki szakember érkezett Morvából és jó néhányan itt is maradtak. Verebélyen elég gyakoriak a Matuska, Padúch, Vojtek, Trubíni és más nevek, amelyek sem szlovák, sem magyar leszármazottak.
Ám érdekes – meséli János barátom -, hogy például az egyik cseh kereskedőnél mindenki – a két háború között is – magyarul beszélt. Gyerekkorából ráragadt szavak, amelyeket annál a bizonyos kereskedőnél hallott mind a mai napig megmaradtak benne, noha magyarul már nem tud folyamatosan beszélni. „Tudod mi a pincetok?” – kérdezi.
A Révay-család sasfészke Tajnán
Aztán Tajnasáriról beszélgettünk, a Révay-család sasfészkéről. Nagyon humánus grófok voltak. A falu a visszacsatolás idején Magyarországhoz került. Révay István a falu szülötte, jeles politikus a magyar parlament képviselőjeként mindig kiállt az akkor kisebbségbe került szlovákok mellett. Nagyon jól ismerte a kisebbségi sorsot, 1939-ben A felvidéki magyar társadalom című tanulmányában ezeket írta: „Ismert és sokszor hangoztatott tény, hogy teljesen váratlanul érte a felvidéki magyarságot a kisebbségi sors bekövetkezése. De ha látta volna is sorsát, akkor sem vonhatta volna ki magát a háború előtti magyar társadalmi szellem és körülmények hatása alól. Sajnos azonban még a kisebbségi élet első esztendejében sem fogta fel kellőképp sorsát. Átmenetnek tartotta állapotát, melyben neki csak egy kötelessége van: a passzivitás. Csak annyit szabad megtenni, amennyit épp kikényszerít belőle az idegen hatalom. Ez a magatartás jellemezte sokáig az egész magyar felvidéki életet. Különösen a vezető történelmi és középosztályok magatartását.”
A nacionalizmusról való elmélkedés során eszembe jutnak ismét dr. Palotás Zoltán szavai: „A nacionalizmus begyökerezettsége olyan hétfejű sárkány, amit nagyon nehéz lesz legyőzni. Ezenkívül azonban nincs belépés Európába!”
A szakemberek, politológusok véleménye az, hogy a nacionalizmust lehet szítani, és mesterségesen előidézni, de azokon a vidékeken, ahol nagy a szociális elégedetlenség, vagyis növekszik a munkanélküliség, csökken az életszínvonal, a nemzetiségi villongások szinte termőtalajra találnak, sőt teremnek önmaguktól is.
Zsitva völgyében a múlt század kilencvenes éveinek első fertályában még tartották magukat a nagyüzemek és a mezőgazdasági szövetkezetek, minimálisak voltak az elbocsátások. Az emberek elégedettek voltak, és bíztak benne, hogy a helyzet nem romlik tovább. Természetesen az ellenkezője történt. A vidék ipara darabokra hullott, a mezőgazdaság is csak máról holnapra tartja fenn magát. Az új befektetők – beleértve a külföldieket is – messzemenőleg sem tudnak annyi embert alkalmazni, mint egykoron Verebélyen a Tesla és Aranyosmaróton a hűtőszekrényeket gyártó Calex nagyüzem…
A nacionalisták nagyon tisztában vannak azzal, hogy a kisebbségeket leginkább az iskolarendszerük, vagyis iskoláik megszüntetésével és vallásuk anyanyelven való gyakorlásának korlátozásával lehet kikezdeni, sőt felőrölni, felszámolni. Nem véletlenül írta Reményik Sándor versében, óva intve, hogy „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”
Nos, történt, hogy 1991-ben ellátogatott Kálazra a nyitrai iskolaszék elnöke, aki állandó rettegésben tartotta a magyar iskolák igazgatóit. Nagycétényben például a folyosókon kifüggesztett irodalmunk nagyjainak portréi szúrtak szemet neki, és szóvá tette, hogy mit keres a szlovákiai iskola falán egy szlovákgyűlölő Petőfi portréja? Még annyit kell tudnunk, hogy emberünk a totalitárius rendszer idején nem taníthatott, ígyhát visszatérését nagyon meg akarta hálálni. Különösen, hogy igen magas polcra ültették.
Kálazi látogatása alkalmával első útja az óvodához vezetett. A bejárati ajtó felett, vagy mellett megpillantotta az óvoda régi – mert magyar óvoda volt a kálazi -, két nyelvű feliratát, tábláját. A tábla láttán vérbe borult szeme, mint bikának az arénában, amikor vörös posztót lengetnek előtte. Szinte berontott az óvoda ajtaján és „durván”, kíméletlen szavakkal leteremtette az óvónéniket. Mondván, hogy a nyelvtörvények értelmében azonnal távolítsák el azt a nem odaillő táblát.
Az iskolában is nagyon vizslatott – amely egykoron szintén magyar anyanyelvű volt -, és a régi időket, szebb napokat hirdető „tablók” feliratai, a magyar gyerekek emlékeit őrző magyar feliratok szúrtak szemet neki. A tablókat természetesen a nyelvtörvény értelmében el kellett távolítani az iskola folyosóiról…
Ám történt ott más is. Mint már említettük, Kálazon megszűnt a magyar óvoda és az iskola, az újonnan épülő demokrácia nem kedvezett nekik. A magyar szülők magyar gyermekei más híján kénytelenek voltak a szlovák nyelvű iskolát látogatni. A hittant oktató új káplán is mindjárt jeleskedett és szigorúan megparancsolta, hogy a szünetben, a buszon és egymás között is csak szlovákul beszéljenek. Szerencsére a káplán nem maradt sokáig és eme korszak sem tartott örökké, mert hasonló nyomás alatt, s körülmények között bizony kínkeserves lett volna megőrizni az „etnikai-kulturális-morális-vallási” hagyományainkat.
5.
A kilencvenes években Budapesten mondta nekem Bólya Péter író – édesapja Bólya Lajos (1905-1978) a csehszlovákiai kisebbségi önvédelmi politika ismert alakja volt – a kisebbségről, pontosabban a csehszlovákiai magyar kisebbségről: „Meglehetősen fura dolog kisebbségről beszélni. Kassa, Nyitra, Érsekújvár, vagy a Csallóköz több száz éve a legmagyarabb vidékek egyike, mint akár Bereg, Gömör vagy a Balatontól a Dunáig terjedő részek. E jelenlegi politikai konstellációban, amikor a félreértelmezett demokrácia újra ,megengedte’ a szlovák nacionalizmus fellángolását, a magyarság csak egyet tehet: féltékenyen őrizze etnikai-kulturális-morális-vallási hagyományait.”
A Zsitva régi medre Kismányánál
Bólya Péter nem foglalkozott politikával, nem követte édesapja nyomdokait, de nagyon világosan fogalmazott, nyíltan válaszolt kérdésemre. A kilencvenes évek végén megfogalmazott képe a demokráciáról teljesen ráillik a mai helyzetre is, amikor a huszonegyedik század küszöbén állunk, sem mondhatjuk el, hogy csoda történt. Sajnos csodák nincsenek!
Ámde folytatom utamat a Zsitva völgyében, ezúttal forduljunk déli irányba Verebélytől és mindjárt azt tapasztaljuk, hogy az egykoron vegyes ajkú falvak elszlovákosodtak. Sajnos a zömében reformátusok által lakott Kismánya is elszlovákosodott. Erről meggyőződhettem, amikor kísérőül szegődtem a református lelkipásztor, az agg és bölcs Berecz István esperes úr mellé. A lelkipásztor Nyitráról látja el híveit…
Februári vasárnap délután volt, a kilencvenes évek derekánál tartottunk és a „százéves” vicinális zötykölődött velünk Kismánya felé. A háború előtti kimutatások szerint a falu lakossága 800 főből állott, zömében magyarok, reformátusok lakták. Erről tanúskodnak a temető régi sírkövei, de élnek a Fekete, Soóky, Gyulay, Horváth, Kocsis, Pénzes és Szabó családok, nemes dinasztiák leszármazottai, noha az unokák már csak törik a magyar szót, vagy kérdésünkre: „Nem tudom magyarul!” – a válasz.
Az igazi érvágás a falu életében a második világégés után következett be, amikor a kismányaiak hatvan százalékát bevagonírozták és deportálták, Magyarországra telepítették. Az ősi kismányai – Érsekújvári járáshoz tartozik ez a vidék – Tildy-családot hiába keresné a kedves olvasó, közülük mindenki a „lakosságcsere” áldozata lett. Ám Tildy Vince portája, takaros kúriája ma is áll, de gazdát cserélt. Az új gazda Magyarországról áttelepült szlovák.
Az ősi családi fészek gyakori vendége volt dr. Tildy Zoltán (1920-1994), a jeles magyar természettudós, filmes és természetfotós – Tildy Zoltán (1889-1961) köztársasági elnök fia -, gyermek- és ifjúkorának vakációit töltötte Kismányán. A Szegeden, visszavonultan élő író szívesen emlékezett és válaszolt kérdéseimre.
Beszélgetésünk imigyen kezdődött: „A Tildy család emberemlékezet óta a Zsitva menti Kismányán élt. Nyaranta – tízéves koromtól – apám nagybátyjánál, Tildy Vincénél vakációztam és régi iratokra csak a padláson leltem. Jó részüket megették az egerek, ami megmaradt, az is latin szöveg volt. Szegről-végről Kismánya lakosainak jó részével rokonságban voltunk. Általában kisnemesek voltak, de a múltat nemigen keresgették. Mindössze a falusi kocsmárosnál volt kiszögezve a régi, nemesi „kutyabőr”. Bajcsynak hívták, volt egy kis földje, és a kocsmát kedvtelésből tartotta. Esténként jött össze néhány vendég, inkább beszélgetésre, mint iszogatásra.
Nagyapám, Tildy László már nem Kismányán lakott. Kevés földjét átadta öccsének, a már említett Tildy Vincének, ő maga Balassagyarmaton, a vármegyénél dolgozott. Apám Losoncon született, nagyanyám, Fabriczy Emma szülővárosában. Családi legendaként élt, hogy nagyanyám nagyapja huszárkapitány volt az 1948-49-es honvédseregben.
Kismányán kezdődött vadászmúltam is. Rengeteg volt a fogoly a harmincas években arrafelé. A község – összefogva – folyamatosan bérelte az egész határ vadászati jogát. Nyár végén elkezdődött a patrongyártás, mert a kilőtt töltényhüvelyeket többször újratöltötték. Megjegyzem, amilyen takarékos volt a kismányai nép, olyan szép és drága, csupa oldalkulcsos vadászpuskáik voltak.
Eleinte csak tölténykészítő, puskahordó és hajtó voltam, ahogy az illik minden fiatal gyerekhez. Mikor már magam is vadásztam, akkor jöttem rá, milyen remek lövők voltak az ottani vadászok, akik évközben kézbe se vették a puskát…”
Ámde kanyarodjunk vissza ama bizonyos februári vasárnaphoz, amikor a döcögő vicinálison megérkeztünk Kismányára. Délelőtt esett az eső, délutánra elzáródtak az égi csapok és tisztulni kezdett, de a borongós hangulat tartott még délután is.
A lelkipásztor arról beszélt útközben, hogy az előző héten templomgyalázók feltörték a kismányai református templom ajtaját. Szerencsére nem vittek el és nem rongáltak meg semmit, csak a feltört ajtó őrzi az erőszakos behatolás nyomait. Viszont az ugyanazon időben feltört dicskei – temetőben lévő – katolikus kápolnatemplomban összecsomagoltak mindent. Elorozták a szobrokat, festményeket és a kegyszereket is…
A kismányai vasútállomás nagyon gyászos állapotban fogadott. A váróterem ajtaját rég betörték a vandálok, ablakait bezúzták, utasellátója, váróterme még disznóólnak sem felelne meg. Az állomással szembeni, egykoron messze távol híres kismányai téglagyár jogutódjának, a vasúti betontalpakat gyártó vállalatnak dróttal bekerített telepe, haláltáborra emlékeztető sarki őr- és lőtornyaival. Ráadásul a sínek felöli pléh kerítésre a bársonyos, forradalmi időkben valaki jó nagy, nyomtatott betűkkel odapingálta: Madari za Dunaj! A kitelepítéskor volt a nacionalisták jelszava: Magyarok a Dunántúlra! Azaz ki velünk Szlovákiából. Egy másik, jóindulatú kéz lefestette a megalázó jelszót, ám a fedőfesték gyöngébb minőségű lehetett, mert a bosszantó jelszó idővel újra olvasható lett.
Az istentisztelet után szóba kerültek benyomásaink, a templomhoz közeli régi paplakban gyűltünk össze. Egy idősebb, vasutas, kék uniformisba öltözött férfi lehajtott fővel mondta: „Gyerekkoromban itt szoktunk tanításra összegyűlni, tele volt a terem vidám magyar gyerekekkel. Mára csak páran maradtunk és azok is csak hallgatnak…”
6.
Ha a Zsitva völgyében barangolunk, feltétlenül szólnunk kell ama jelentős történelmi eseményről, ami Zsitva toroki béke gyanánt vonult be történelmünkbe: Komárom alatt a Zsitva torkolatánál 1606. november 11-én, húsz évre kötötték Rudolf, Bocskay és a török szultán között, annak megbízottai közreműködésével.
A békekötésen Rudolf sem volt jelen, biztosai Molarth J., Althan A. tábornokok voltak, magyar részről még Thurzó Györgyöt, Istvánfi Miklóst, Batthyány Ferencet és Erdődi Kristófot küldte ki. Bocskay biztosai pedig Illésházy István, Nyári Pál, Czobor Mihály és Hoffman György voltak. A békekötést Rudolf majd egy hónappal később, december 6-án írta alá.
A békekötés legnevezetesebb jelentősége, hogy Magyarország évi adófizetését megszüntették és Rudolf egyszerre, véglegesen háromszázezer aranyat fizetett. Az okmányt magyar, latin és török nyelven írták alá…
Ámde kanyarodjunk vissza ismét a mába, és álljunk meg egy pillanatra a Zsitva völgyéhez tartozó egyik legnagyobb községben, Udvardon (Dvory nad Zitavou). Ősrégi magyar falu, hajdan a besenyők lakták, majd a királyi udvarnokok, innen a neve is. Nagyot ugorván, a török és kuruc idők felett, a szabadságharcról annyit, hogy a falu ellenállt. Lelkes és jeles esperes-plébánosa Majtényi Adolf 1849. február 8-án szétszedette a Nyitrán és a Zsitván átívelő hidat, hogy megakadályozza az osztrák seregek Udvardra való bejutását és áthaladását. A község első, három osztályos, szalmafedelű iskolája 1870-ben épült. Ma teljes felépítésű magyar alapiskola, mezőgazdasági szakintézet (érettségivel) és iparművészeti szakiskola is működik itt. Az ötezren felüli lakosság közel nyolcvan százaléka magyar ajkú…
Udvardról talán még el kell mondanunk, hogy élénk kulturális élet folyik a községben, de bevonult a felvidéki magyarság köztudatába, hogy évente Udvardon rendezik Mérföldkövek címmel a szlovákiai magyar helytörténészek országos összejövetelét. Lapunkban beszámoltunk a „Kossuth emlékek nyomában” címmel tartott múlt évi tanácskozásról. Az idei országos találkozót a „Rákóczi-hagyományok Szlovákiában” égisze alatt nyolcadik alkalommal tartották…
A besenyők zsitvavölgyi emlékeit őrzi Zsitvabesenyő (Besenov), az 1075-ben lefektetett hivatalos okiratok a besenyők székhelyeként jegyzik. A határban feltárt leletek szerint a honfoglaló magyarok Besenyőn azonnal letelepedtek. Későbbi okiratok szerint a Szentbenedeki Apátság birtoka volt, de 1311-ben Csák Máté szemet vetett az érsekségi birtokra.
A községnek van magyar óvodája és magyar iskolája, jól működik a Csemadok, különösen a színjátszók jeleskednek, de jól működik a citerazenekar is. Lakóinak száma közel kétezer, nyolcvan százalékon felül magyarok lakják…
*
A Zsitva völgye néphagyományai, népmeséi, ősi legendái igen gazdagok. Az egyik legenda egészen Mária Terézia uralkodásának idejére nyúlik vissza. Mégpedig az udvardi Pintér gazda gúnárjáról esik szó. Ugyanis Pintér uram gúnárja olyanra nőtt, mint egy jókora borjú. Járt is csodájára az egész falu, de Udvard környéke is.
Pintér gazda, józan, paraszt eszével azon gondolkodott, hogy gúnarát kinek ajándékozza. Talán a bírónak, vagy a grófnak? Úgy tűnt neki, hogy azok a gúnárhoz képest nagyon kis emberek és végül úgy döntött, hogy a bécsi udvarba, Mária Teréziának ajándékozza a gúnarát.
Az uralkodó asszony nagyon megörült eme ritkaságnak, amelyet egész Bécs megcsodált, és úgy döntött, hogy megjutalmazza a gazdát ritka ajándékáért. Először is megbízta írnokát, hogy díszes levélben köszönje meg az ajándékot, és száz aranyat mellékeljen hozzá.
A levél elkészült, s Mária Terézia hozzá a száz aranyat is kiutaltatta. Ám az írnok úgy gondolkodott, hogy minek a parasztnak száz arany, elég, ha hetvenötöt küld neki. És ez így ment sorjában, míg végül a küldönc huszonöt aranyat kapott és a levelet hozzá, hogy vigye Udvardra.
Ám hosszú az út Bécstől Udvardig, a küldöncnek volt ideje gondolkodni, és úgy döntött, hogy csak a krajcárt – amit a levél és a pénz kézbesítéséért kapott – adja át Pintér gazdának. A gazda a csekélyke adománynak is, de különösen a díszes, kalligrafikus betűkkel írott levélnek örült. Boldogan mutatta mindenkinek…
Node Mária Teréziát sem a gólya költötte, noha alattvalói, mint asszonyt, gyönge uralkodónak tartották. Küldött egy titkos ügynököt Udvardra, azzal a megbízatással, hogy győződjön meg róla, vajon Pintér gazda megkapta-e a levelet és az aranyakat? A gazda a kérdés hallatán nagyon elkomorodott és mutatta a krajcárt, hogy neki csak ennyi jutott!
Talán mondanunk sem kell, hogy Bécsben Mária Terézia nagy ribilliót csapott, mindenki elnyerte „jutalmát” és a bűnösök annyi botozást kaptak, ahány aranyat dugtak zsebre, s természetesen elbocsátották őket kényelmes állásukból…
Egy másik történet, vagy legenda a Hull község birtokosáról, Dóry grófról szól, illetve a Hull falucska és Rendve között a határban álló templomról van szó, amelynek láttán mindenki csodálkozik, hogy nem az egyik, vagy a másik községben építtették, hanem a széles mezők és búzatáblák közepén áll.
A történet röviden arról szól, hogy Hull község egykori ura, Dóry gróf bizony nem a szerénységéről volt nevezetes, hanem inkább a földi örömöket helyezte előnybe. Magyarán ivott, tivornyázott, vadászgatott, kártyázott és a környékbeli parasztlányok bájait sem vetette meg. Miközben hitvese odahaza, a kastély előtt lévő Mária-szobor előtt imádkozott a gróf lelki és testi épségéért.
Történt, hogy a gróf úr az egyik éjszakai „portyájáról” hazatérőben bizony kapatosan vágtatott hazafelé, és lovával egy mély szakadékba zuhant, s eszméletlenül feküdt a mélyben. Lova a zuhanást sérülések nélkül megúszta, és reszketve állt eszméletlen ura felett, majd hazavágtázott.
Az üres nyereggel megérkező paripa láttán a kastély úrnője azonnal riadóztatott minden szolgát és a gróf úr keresésére indultak. A grófot megtalálták és miután sebeiből felgyógyult, megfogadta, hogy véget vet a léha életnek és jó útra tér. A baleset helyén pedig templomot emeltetett…
A nép száján forgó legendához csupán annyi lenne még a hozzáfűzni valóm, hogy igaz történeten alapul. Dóry gróf személyében egy ősömet, vagy dinasztiánk egyik tagját, Motesiczky Pál grófot kell megtisztelnünk, kinek hitvese Bossányi családból származó grófkisasszony volt. Hát Pali „bátyánk” bizony betyár gyerek volt, még ifjú házas korában is. A baleset azonban nem Hull környékén történt, hanem Trencsén vármegyében és nem lóról esett le, hanem hintajából zuhant – borgőzös fővel – egy szakadékba. A templomot pedig a gróf édesapja, István gróf építtette 1762-1767 között a hulli és rendvei temetőben.
7.
A legtöbb legenda és történet, valamint népmese Verebélyről vagy Verebély környékéről szól. A kuructörténet szerint még Rákóczi is járt Verebélyen, de nem hiányoznak a betyártörténetek, kincskeresők kalandjai és Bethlen Gábor gyűrűjének története sem.
A legendák helyett inkább a Nécsey-dinasztia történetét, sorsát és kimúlását szeretném megörökíteni…
Nécsey József, verebélyi postamester volt, 1842. augusztus 27-én született Oszlányban (Oslany), a mai Nagytapolcsányi járásban. A jó nevű családból papok, táblabírák, sőt püspökök kerültek a közéletbe. Nécsey József miután Nyitrán, a piaristák intézetében elvégezte a gimnáziumot, Pozsonyban postamesteri képesítést nyert. Első állomáshelye a magyarországi Izsák volt, ahol 1866-ban megnősült, és mint gyakorta lenni szokott, az ottani postamester lányát vette feleségül. Rövid időre Komáromba került a házaspár, majd 1866-ban Verebély következett. Nécsey a Bars megyéhez tartozó posta élére került.
A verebélyi posta a volt megyeházban, a városka Fő utcáján (ma is Fő utca) székelt. A postahivatal udvarán gazdasági épületek, kocsiszín és istálló állott a postalovak részére. A postamesterség abban a korban bizalmi – mai szóhasználattal politikai -, megbecsült állás volt.
Noha Nécsey Józsefnek hat gyermeke neveléséről, iskoláztatásáról kellett gondoskodnia, több hektárnyi bérelt és saját földjén is gazdálkodott, szabad idejében szenvedélyes „amatőr” régész is volt. Agárdy Idával kötött házassága igen áldásos volt, gyermekeik tehetségesek voltak. Közülük Nécsey István (1870-1902) festőművész emelkedik ki, nevét jegyzik a képzőművészeti lexikonok, madárképeivel egy-egy kiadványban ma is találkozhatunk…
A családapáról, Nécsey Józsefről még annyit kell tudnunk, hogy a lévai Barsi múzeum megalapítói közé tartozott, lényegében a múzeum alapjait zömében az ő általa adományozott tárgyak képezték. Szorosan együttműködött Kriek Jenő tanár úrral, a múzeum első alapítójával. A verebélyi postamester fiának festményeit, archeológiai és egyéb gyűjteményét 1927-ben tizenöt ládába csomagolták, s két teherautón Lévára szállították. Sajnos a nagyvonalú ajándékozó már nem élt sokáig, 1929. január 17-én elhunyt. Hamvai a verebélyi szőlőhegy alatti családi kápolnában pihennek…
Nécsey István – mint láthattuk – rendezett és művelt polgári családban született 1870. február 12-én.
Alapiskoláit szülővárosában, a gimnáziumot Léván a piaristáknál végezte, és kitűnő eredménnyel érettségizett 1887. június 28-án. A festészet iránt zsenge gyermekkora óta érdeklődött, majd az érettségi után Münchenbe utazott, ahol Hollósy Simonnál (1857-1918) a naturalizmus és realizmus egyik legjobb képviselőjénél tanult. A zsánerpiktúra terén szerzett ismereteket. Münchenből Párizsba vezetett az útja, ahol a Julian-akadémián Jules Kefébre tanítványa lett. 1891-ig maradt Párizsban.
Nécsey István portréja édesanyjáról
Párizsból a szülőföldre, Verebélyre tért meg, és óriási lendülettel, akarattal látott munkához. Abból a korból származnak portréi. Lefestette családjának összes tagját, és a verebélyi embereket is megállította, hogy egy-két jellegzetes arcról mintát vegyen. Ugyanakkor a természetfestészet iránt is érdeklődött, abból a korból származnak lepke- és madárképei. Tudományos munkának is tekinthető a lepkevilágról készült rendszerezése.
Sajnos Nécsey István alkotásait művészeti körökben vállvonogatva fogadták, nem értékelték. A kiállításokon való részvételét rendszeresen elutasították. Hollósy Simonnak köszönhetően egyetlen alkalommal sikerült bemutatkoznia a Nemzeti Szalonban. Nécsey egy csendéletet küldött a kiállításra, Virág az asztalon címmel, s a virágok mellé, mintegy odavetve, egy pirókot (pintyféle) is megfestett. A képet nem vásárolták meg, és az arcképfestészetben tett próbálkozásai sem hoztak sikert.
A Magyar Tudományos Akadémia pályázatára beküldött alkotására a zsűri annyit mondott, hogy nem festészeti bravúrt, hanem tudományos munkát vártak. Elkeseredésében a festő Herman Ottóhoz fordult, levelében „országosan elismert igazságos embernek” szólította meg a tudóst.
Erről az eseményről megmaradt Herman Ottó feljegyzése. Nécsey vagy húsz táblát küldött a tudós címére, amelyeket a Természettudományi Társulás ülésén mutattak be. „Valósággal bámulatba ejtette a lepideptorológusokat (lepkeszakértők) fajmeghatározásainak biztonságával” – írta Herman Ottó.
A Természet címlapján Nécsey István illusztrációja
Hamarosan lehetősége nyílott arra, hogy ornitológiai könyvek elkészítésében közreműködjön: Chernel Istvántól 1896-ban megbízást kapott a Magyarország madarai című kötetek illusztrálására. Nécsey életének és munkásságának legszebb korszaka kezdődött akkor, nevét megtanulták a vadászok és a természetbarátok, de a tudomány emberei is. A Természet című állattani és vadászati folyóirat közismert és közkedvelt illusztrátora lett. Anyagi gondjai nem voltak. Münchenben telepedett le, ahol az alkotásnak, tanulásnak szentelte minden idejét. Szerelmét azonban Kolozsvárott hagyta, és kedvezőtlen hír érkezett a lány cselekedeteiről, hűtlenségéről. Ezek hatására öngyilkossági kísérletet követett el 1902. március 5-én. Szenvedett egy darabig, végül március 26-án örökre kimúlt festői, művészi élete.
Egy ívelő festői pálya tört ketté végleg. Hamvait a verebélyi Nécsey-kápolnába helyezték örök nyugalomra…
Halálának hírére Herman Ottó ezeket írta: „Meghitt barátokkal Nécsey intim érintkezésben igen kedélyes tudott lenni; de mindig bizonyos üldözési mánia felé hajlott, mindenütt rosszakaratot vélt látni, amit valószínűleg a már korán elszenvedett visszautasítások oltottak belé. Meg volt benne a képesség arra, hogy helyesen vezetve nagyot alkosson.”
8.
A Nécsey-család emléke él Verebélyen mind a mai napig, noha utódok nem maradtak utánuk. Nécsey József második fia, László neves jogász volt, de szintén korán hunyt el, Mihály öccse pedig agglegény maradt. Verebélyen már két alkalommal is rendeztek kiállítást a Nécsey-családdal kapcsolatban. Először 1995-ben láthatta a közönség Nécsey István festményeit és grafikáit születésének 125. évfordulója alkalmából. A második kiállításra 2002. júliusában került sor a festő halálának 100. évfordulóján, valamint az apa, Nécsey József születésének 160. évfordulóján.
Balról jobbra: Nécsey József, László, István és Mihály
*
Verebély nevezetes polgárainak életrajzát már sok-sok kiadványban publikálták. Néha bizony úgy tűnt, hogy tudatosan maradtak le emberek a „tablóról”, máskor pedig a nevek elferdítésével, szlovák helyesírással bizony az ember nem is tudhatta, hogy kiről is van szó.
Példaként említeném, hogy az egyik 1994-es kiadványban szerepel egy Matej Hrdlicka nevű kántortanító, aki 1870-től működött Verebélyen, majd a századfordulón Nyitrára helyezték, úgymond magasabb „funkcióba”. Neves kántor volt, cikkeket írt az akkori pedagógiai szaklapokba, népdalokat gyűjtött, énekkart vezetett, és maga is komponált egyházi énekeket, amelyek nyomtatásban is megjelentek; mint a Gyászénekek (funebrális énekek kántoroknak) és egyéb kiadványok.
A véletlen folytán jöttem rá, hogy Gerley Mátyásról (eredeti nevén Holubica, tehát nem Hrdlicka) van szó, aki 1840. február 23-án született Jácon (Jacovce, Nagytapolcsányi járás), és Nyitrán hunyt el 1913. január 4-én. Földije volt Nécsey Istvánnak és talán a verebélyi postamesternek köszönhetően került Gerley, a kitűnő orgonista és zeneszerző Verebélyre, hisz Nécsey már a negyedik esztendeje működött a Zsitva menti nagyközségben.
És most jön a véletlen: dr. Csőre Pál, a Sződligeten élő vadászíró, az egyik beszélgetésünk alkalmával megemlítette, hogy ősei a Felvidékről, a Körmöcbánya melletti Karlócáról származnak. Hazatérvén Magyarországról nyomban elindultam Pali bátyám ősei nyomán, akik Gerleyek (Holubicák) voltak. Így bukkantam Gerley Mátyásra, városkánk, Verebély egykori kántorára és tüstént megírtam kutatásom eredményét.
Pali bátyám sem késlekedett, az agg vadászíró ezeket írta: „Megkaptam leveledet és köszönöm, hogy ennyit fáradoztál az őseim dolgainak felderítésével. Keresgéltem régi iratok között, hogy megtaláljam ,karácsonyi misé’-jének kottáit, amelyeket gyerekkoromban – bizony már egy kissé régen – magam is láttam. Talán megvannak ezek a húgomnál…”
A karácsonyi misének kottái nemcsak nekem szereznének örömet, hanem a készülő múzeum, vagy emlékszoba szervezőinek is, mint ékes dokumentum Verebély múltjából.
*
Dr. Nécsey Mihály vadászkastélyának udvarán barátaival
Nécsey József és Nécsey István neve mellett elhalványul, vagy annak árnyékába szorul dr. Nécsey Mihály ügyvéd, majd Verebély közjegyzője és a városi testület, elöljáróság tagja. Nécsey Mihály tíz esztendővel volt fiatalabb bátyjánál (Nécsey Józsefnél), 1852-ben született Oszlányban. Gyermekkoráról, ifjúságáról nagyon keveset tudunk, a lényeg azonban az, hogy a jogi doktorátus megszerzésében bátyja úgy erkölcsileg, mint anyagilag támogatta.
A diploma megszerzése után dr. Nécsey Mihály különböző helyeken dolgozott: Léván kezdte, majd Pozsonyban és Nyitrán folytatta, de dolgozott Budapesten is. Jó megjelenésű, művelt ember volt, a felsőbb körök és az arisztokrácia is befogadta a felvidéki ügyvédet. Mígnem bátyja, a postamester kérésére, rábeszélésére (?) Verebélyre költözött és telepedett le, s megkezdte ügyvédi, közéleti tevékenységét. Neki köszönhetően a falunak nevezett Verebélyt várossá léptették elő. Természetesen tízévnyi kemény munkájába került és nehéz tárgyalások eredménye volt Verebély városi rangra való emelése…
Dr. Nécsey Mihály Verebélyen megszervezte az önkéntes tűzoltószervezetet, harcolt a város csatornázásáért, az utak portalanításáért, járdákat építettek és az utakat aszfaltozták és megoldották a Zsitva szabályozását is, mivel az a tavaszi áradások idején és a nyári esők után elöntötte Verebély utcáit…
Nécsey Mihály a magánéletben szenvedélyes szőlészgazda és vadász volt. A szőlőhegy alatt takaros vadászlakot építtetett magának, ahol fogadta barátait, vendégeit. Ma Nécsey Mihály kastélyszerű vadászházában borozó működik, a vendégek közül kevesen tudják, hogy egykori gazdája – mai szóhasználattal élve – Verebély „frontembere” volt.
Visszakanyarodván Nécsey Mihály természet iránti vonzalmára és szeretetére; mivel agglegény volt, gyermekei nem voltak, a természet iránti szeretetét bátyja fiaiba igyekezett beplántálni. Elmondhatjuk, hogy sikerrel, Nécsey István, a festőművész tőle kapta és örökölte a természet iránti szeretetét és vonzalmát.
Ámde érték csalódások is a vadászat mezején. Például 1899. február 26-án, amikor Verebély képviselő testülete a határ, vadászterület bérbeadásáról döntött. Igaz, árverésről volt szó, amelynek kemények voltak a feltételei. A kikiáltási árat 83 forintban állapították meg, hárman pályáztak a vadászterületért. Az árverés imigyen alakult: Nécsey Mihály 231 forintig tartotta a licitációt, Kotor Gyula 340 forintnál kilépett és végül Lischaner Rezső, budapesti lakos, a Horváth utca 34-ből évi 353 forint ellenében kapta meg 12 évre a vadászati jogot Verebélyen…
Dr. Nécsey Mihály aránylag fiatalon, 57 éves korában, 1909-ben hunyt el váratlanul. Vagyonát testvére, Nécsey József örökölte, akinek első dolga az volt, hogy kápolnát, alatta kriptát építtessen a verebélyi szőlőhegy alatt, nem messzire az említett vadászházhoz. Ott pihennek Nécsey Mihály és a család többi tagjának is hamvai.
Nécsey Mihály idejében a városiasodás, polgárosodás Verebélyen fellendült. Iparosok, kézművesek költöztek a városba. Verebélynek nyomdája is volt, amit kulturális téren kamatoztattak is. 1903 szeptemberétől beindult a Felvidék című társadalmi, gazdasági és szépirodalmi hetilap Verebélyen. Felelős szerkesztői dr. Oravetz Kálmán, dr. Demény Gyula, Grusz Lipót, Svarda István, Kósa Andor, Fejes Adolf. Dr. Szénássy Árpád szerint a lapot a verebélyi Neufeld Sándor, majd a Hungária Nyomdában nyomták. A lap tizenkét esztendőn át, egészen 1915-ig jelent meg rendszeresen. Az első világégés tette tönkre megjelenését…
A huszadik század elején beindultak az építkezések is Verebélyen. Katolikus templomának építése volt akkor a legnagyobb befektetés. A templomot 1901. augusztus 15-én szentelték ünnepélyes keretek között.
9.
A Tajnay és Révay családok sírkertje
Sorozatunk 4. részében (2003. május 2.) néhány sorban írtam Tajnáról, vagy Tajnasáriról, a Verebélyhez közeli, majdnem háromszáz (288) lelket számláló falucskáról, amely a Révay- család – a Felvidék és Magyarország közéletében fontos szerepet betöltő família – sasfészke volt, egészen a második világégés végéig. Ezzel úgy gondoltam, hogy leróttam tiszteletemet a Révayakkal szemben, és talán úgy is lett volna, ha nem kerül kezembe a helyi vadásztársaság frissen megjelent könyve, brosúrája. Ugyanis a szerző a falut és a Révay családot is „echt” szlováknak tekinti, a magyar neveket, dűlőket a szlovák helyesírás szerint írja.
A fentiek felett nincs mit felháborodni, hiszen azt egy egyszerű vadászember teszi, ámde szomorú a dologban az, hogy manapság (is) komoly szakemberek nyúltak hasonló praktikákhoz minden bizonyíték, akár egy rövidke jegyzőkönyv hiányában. Egy picit elgondolkodtam és belelapoztam néhány könyvbe, lexikonba, s így bukkantam rá – dr. Turczel Lajos írásában – egy létező könyvre, gróf Révay József: Kisnemesek Tajnán című monográfiájára (1942), amely a falu és népének, családjainak történetével foglalkozik…
Határozottan szerencsém volt, mert a könyv fénymásolata – a gyenesdiási Horváth József barátomnak köszönhetően – nagyon rövid időn belül eljutott hozzám. Az írásokból megtudtam, hogy Tajna török eredetű személynév, amely a dajmak=jóllakni igéből származik. A szlovákok viszont a tajit=titkolni igéhez kötik a falu nevének eredetét. Az előző feltevést alátámasztja az a tény is, hogy a szomszédos falvak nevének eredete is hasonló: Nyveg-Néved (ma Nevidzany); Elka-Jóka (ez a település itt megszűnt, de Galánta mellett Jóka község létezik); Teölgy-Tild (ma Telince); Aha (ma Horny Ohaj); Csiffár (Cifáre) és Mohi (Mochovce). Az utóbbi a Mohi Atomerőművet juttatja eszünkbe, a település a hetvenes években megszűnt, lakosságát Lévára és a környékbeli falvakba telepítették, illetve odaköltöztek.
Bonyolult lenne a 177 oldalas könyv részleteibe belevágni, de az adatok szerint Tajnán a XIII. és XIV. században a tajnai lakosok származásukra nézve magyarok, a barsi várszervezet magasabb rétegéhez tartoztak, mondhatjuk, hogy Tajnán a szabad paraszti életforma virágzott. a további századok adatai már gazdagabban, különösen a periratok árulkodnak az akkori gondokról és életformákról. A XV. században a Tajnay-család birtokolja Tajna tetemes részét, de mellettük Tarr, Gerencséri, Németh családoknak is vannak birtokai. A Tajnán letelepedettek között találjuk a Gyepes, Iklády és Szurdy családneveket. A jobbágyok és nemesek között nem volt valami nagy társadalmi különbség, gyakoriak voltak a vegyes házasságok, nemes legény vett el jobbágy lányt, vagy fordítva. Ám közülük a Tajnay család mindig magasabb szinten állt.
Tajnay Péter például 1552-től 1580-ig szolgabírája volt Bars megyének, általában a Verebély körüli ügyeket intézte, de gyakran a Marót körüliekkel is foglalkozott. A megyei közgyűlés egy alkalommal megbízta Hrussó várának felülvizsgálatával is. Tajnay Péter mindvégig Tajnán lakott, felesége Boronkay Anna volt, úgyszintén nemesi család sarja…
Említettük, hogy gyakoriak voltak a vegyesházasságok, amelyek közül figyelemre méltó Tajnay Fruzsina esete. Első férje halála után – nemesi származása ellenére – jobbágyhoz megy nőül. A továbbiakban még kétszer jutott özvegységre és harmadszor is, negyedszer is jobbágy származású férjet választott. Második férje Babos Mihály, a harmadik Molnár András, a garamszentbenedeki apátság jobbágya, de tehetős ember, mert kölcsönöket is tudott adni a Tajnay-családnak. Ebből a házasságból született Katalin leányuk, aki Pesty Pál jobbágynak lett a felesége.
Tajnay Fruzsina negyedik férje Zalay Jakab, szintén jobbágy ember volt. Igaz viszont, hogy Fruzsina a családjával állandóan háborúskodott és házasságai után a társadalmi helyzetéből kissé lecsúszottnak tekintették…
Egy másik vonalon Tajnay-Kis Péter a jónevű és gazdag családból származó Kistapolcsányi Margitot vette nőül. Házasságuk áldásos volt, több gyermekük született, noha közülük Mátyás jellemével nemigen dicsekedhettek. Ugyanis különböző pereknek, vádaskodásoknak, viszályoknak, veszekedéseknek és lopásoknak volt a főszereplője. Tajnay Mátyás üzelmeiről szóló tanúvallomások, krimibe illő jegyzőkönyvek több kötetre rúgnak…
Az első bejegyzés Verebélyen történt, gyömbérlopásról szól, amellyel kapcsolatban több tanút is meghallgattak. Másik alkalommal Tajnay Mátyás Tajnay Péter keresztjeiből a kévéket a saját keresztjeibe hordta. Több tanú bizonyította Tajnay Péter jogos sérelmét. A vizsgálat során kiderült, hogy Tajnay Mátyás földjén a keresztek között Német János és Dobó Ferenc névedi jobbágyok néhány kévéje is volt. Tajnay Ferenc azt vallotta, hogy a lopott kévék arról voltak felismerhetőek, hogy búzakalászaik pirosak voltak, Tajnay Mátyás kévéinek kalászai pedig fehérek.
Tajnay Mátyást hízott ártány lopásával is gyanúsították. Más alkalommal a tanúk: Ipri György, Péntek György, Pásztor Lukács, Sasas György, valamint Borzok Balázs, feleségével, Margit asszonnyal azt vallották, hogy amikor Tajnay Mátyás kertjében a cséplők dolgoztak és a kicsépelt búzáját lapátolták, a közeledő éjszaka miatt a megtisztított búzát már nem tudták berakni a raktárba. Tajnay Mátyás az éjszaka csendjét kihasználva, a kitisztított, „saját” búzáját egy közeli szalmakazalba rejtette el. Reggel természetesen a búzát a cséplőkön, mint tolvajokon követelte. De a cséplők a búzát hamarosan kikutatták és megtalálták…
Ám ezzel még mindig nem teljes Tajnay Mátyás bűnlajstroma, mivel lopott ő mindenkitől. Őfelsége Tajnán tanyázó gyalogosaitól például dárdát, amit aztán a nevezett anyja a gyalogosoknak visszaszolgáltatta. Borzok Balázs és Pereces Péter jobbágyok vallomása szerint Esztergomban, egy Musztafa nevű töröktől hallották, hogy több magyar tallért adott Tajnay Mátyásnak, de az mégsem teljesítette azt, amire vállalkozott. Tajnay Lénárdtól négy darab kősőt lopott. Német János és Dobó Ferenc névedi jobbágyok szőlejéből borlopáson érték, de „szokott volt szőlőt is lopni…”
A Tajnay Mátyás üzelmei ellen elhangzott vallomásokból kiderül a tajnai kisnemesek és jobbágyok életmódja, szokásaik és hagyományaik. Kiderül, hogy – furcsán hangzik – mindkét nővérét Annának hívták, kik jobbágyokhoz mentek feleségül. Az egyik Anna férje Bothlyk, alias Hegedűs Máté, a másiké Bodó (Bogyó) Balázs…
(Megjelent: 2003. március-júliusban, 1-9. rész, folytatás a 10-19.)
Hozzászólások