(A magyar nemzet ezer esztendeje)
Nagyon őszintén mondom, hogy általában a rólunk írott idegen szerzők munkáit – különösen, ha azok a szláv népek fiai – egy picit bizonyos előfeltételekkel és vegyes érzelmekkel fogadom. Talán ezzel így vannak más tollforgatók is. Az elővigyázatosság nyílván onnan ered, hogy műveik, minket magyarokat nem a legjobb színben tüntetnek fel, és sokszor olyan módszerekhez is nyúlnak, amit akár a történelmünk meghamisításának nevezhetünk, mindenáron bántani akarnak bennünket!
A fentieket igazolja Popély Gyula – szlovákiai magyar történész – recenziója is, amit egy pozsonyi történész (Robert Lenz) könyvéről írt. Ugyanis a múlt esztendőben megjelent kiadvány a szlovák-magyar kölcsönös megértés, a kisebbségek iránti tolerancia égisze alatt jelent meg, noha a könyv a feladatát, vagy a jelzett elvárásokat egyáltalán nem teljesítette.
Sőt, mint Popély Gyula írja jegyzetében: „Nem törekszik a ,krisztusi béke’ megteremtésére, sőt éppen szakmai, mind erkölcsi szempontból tovább folytatja a szlovák történetírásra jellemző magyarellenes hangulatkeltést.” Történelmünk fontos eseményét, a honfoglalást vagy államalapítást elbagatellizálja a szerző, de aztán nem felejti el megjegyezni, hogy a kelet-frank seregek feletti győzelem után a magyarok „rémeivé” váltak egész Nyugat-Európának…
Újabbkori történelmünk meghamisítása is szemrebbenés nélkül történik, gondolok itt a Csehországra és Magyarországra történő kitelepítésekre, és a reszlovakizációra. „A reszlovakizáció értelme az volt, hogy lehetővé tegyék Szlovákiában az elmagyarosított szlovákok visszatérését a szlovák nemzetiséghez.” Csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy eme „remekművet” a Phare-projekt keretében adták ki, tehát Phare-pénzekből finanszírozták a megjelentetését. Szomorú a jóindulatuk…
Az első rólunk is szóló könyvem kötelező katonai szolgálatom idején, a hatvanas évek legelején került a kezembe. Azt, hogy kitől kaptam, vagy hol vásároltam, már nem tudom. A könyv címe: Madari a my (Magyarok és mi), alcíme: Z dejín madarsko-ceskoslovenskych vztahu (A magyar-csehszlovák kapcsolatok történelméből). Az 1959-ben kiadott könyv szerzői Kovács Endre és Jan Novotny, a kiadásnál felhasználták Kovács Endre: Magyar-cseh történelmi kapcsolatok, 1952-ben, Budapesten megjelent munkáját.
A könyvről azért teszek említést, mert elfogadhatónak és tárgyilagosnak tartom, mindannak ellenére, hogy tudjuk milyen korban íródott. Még első olvasatakor feltűnt nekem, hogy Prágát nagyon kedvelték elődeink. Széchenyi István 1829-ben járt Prágában, tapasztalatait naplójában örökítette meg. Toldy Ferenc 1830-ban látogatta meg a száztornyú várost és érdeklődött a forrongó cseh kulturális élet iránt. Csodálta a cseh nyelvet és annak irodalmát. Pulszky Ferenc 1836-ban a cseh írók, nemzetébresztők munkásságáról nyilatkozott elismerően…
Könyvemben egy mondatot még annak idején vastagon aláhúztam, íme: „Kossuth a szlovák falusi nép körében nagyon népszerű volt, mivel a magyar forradalom megszüntette a jobbágyságot, és ezért nehéz lett volna a szlovák parasztságot arra kényszeríteni, hogy ellene harcoljon.”
Most azonban nem erről van szó, hanem a Bécsben élő publicista, Paul Lendvai vaskos könyvéről, amely 420 oldalon – plusz 37 oldal jegyzet, térkép, tárgy- és névmutató -, XXXV fejezetre osztva tárgyalja történelmünket, vagyis a magyar nemzet és Magyarország nemzetiségeinek ezeréves történelmét.
Szerző a könyvét édesapjának, a Kassán született dr. Lendvai Andornak és édesanyjának, az Erdélyből származó Lendvai Edithnek ajánlja. Köszönetet mond mindazoknak, akik a könyv megírásakor segítették munkáját, támogatták kutatásait. A magyarok közül hálával tartozik Kosáry Domokos professzornak, Kékesi Katalinnak, dr. Pók Attilának és Papp Gábornak, az Európai Szemle főszerkesztőjének…
Valljuk be őszintén, hogy történelmünk iránti érdeklődésünk a honfoglalás és államalapítás után a török hódoltságra, török elleni háborúkra irányul. Királyaink közül különösen Mátyást, az igazságost tartjuk számon, de utána mindjárt Rákóczi fejedelem és szabadságharca következik. Nagyon közel áll hozzánk gróf Széchenyi István, Kossuth Lajos és Petőfi, a szabadságharc költője, s egyben mártírja is. Aztán a kiegyezés; benne Deák Ferenc. Erzsébet királyné, „Sisi” magyarok iránti szeretete elbűvöl bennünket, szépsége pedig mindenkit megbabonázott. Nem volt méltó a kegyetlen halálra. Trianon pedig fáj mind a mai napig, vannak, akik túltették magukat eme történelmi útvesztőn, de a többség úgy érzi, mintha tegnap történt volna.
A második világégés sem sepert el nyomtalanul felettünk, szereplői a vérzivatar színpadán „Gömbölini”, azaz Gömbös (Knöpfle) bonyolult utakon jutott a „Jákfai” nemesi előnévhez, Sztójai (Stojkovic) Döme horvát származású volt. Imrédy sem volt tiszta árja, a „nemzetvezetőt”, Szálasit Salosjannak hívták, ősei örmények, szlovákok és németek voltak, ereiben egy cseppnyi magyar vér sem folyt, ráadásul a történészek kiderítették, hogy nem is volt magyar állampolgár. És Horthy? Összetörten elhagyta Magyarországot, göröngyös utakon Portugáliában telepedett le. A háború után kiadatását sosem szorgalmazták, 1957-ben, néhány hónappal az ötvenhatos forradalom után hunyt el. Hamvait 1993. szeptember 4-én Magyarországon újra temették.
Paul Lendvai könyve részletesen tárgyalja a történteket, a zsidótörvényeket, a kitelepítéseket, az ötvenhat utáni tömeges menekülést, előtte Rákosi önkényuralmát, majd az utána következő Kádár korszakot…
Paul Lendvai könyvéről a Prágai Tükör hasábjain véleményt mondott Eva Irmanová asszony is, aki egyébként a Cseh Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének a munkatársa, és elmélyülten foglalkoztatják a magyar vonatkozású történelmi témák. A Prágai Tükör olvasói jól ismerik nevét, a múlt évi első számában nagyszerű tanulmányt írt a kádári korszakról, legutóbb pedig részrehajlástól mentes, objektív könyvet a „fájó magyar” történelmi gócokról: „Madarsko a versaillesky mírovy systém” (Magyarország és a versailles-i békeszerződés) címmel. A könyvet még nem olvastam, ígyhát alaposabb véleményt nem tudok mondani róla. Ám nehezményezem Eva Irmanová megjegyzését Paul Lendvai könyvéről, amikor arról beszél, hogy az olvasó érezheti, hogy a könyv szerzője „nem történész”. Eme megállapítást sokféle módon lehet értelmezni, de savanyú szájízzel tapasztalom, hogy legtöbbször azok használják, akik hithűen kiszolgáltak egy átkos rendszert, amelynek történelmi magyarázatai aligha voltak objektívek…
Bezárólag talán még annyit, hogy Paul Lendvai könyvét Milan Navrátil (2002. júniusi számunkban mutattuk be olvasóinknak) fordította alapos odafigyeléssel. Nem beszélve arról, hogy a fordító kultúránk és történelmünk alapos ismerője. A történelmünk ezer éves győzelmeiről és vereségeiről szóló könyvet karácsonyi olvasmányul Milan Navrátiltól kaptam ajándékba.
Hozzászólások