1.
A második világégés után, a jogfosztottság idején Szlovákiában nem nyíltak meg a magyar iskolák, s így a magyar ajkú gyerekek, a teljesen magyar közegben élő ifjúság kénytelen volt egy számára teljesen idegen nyelven zajló oktatásnak a szenvedő alanya lenni, vagyis szlovák iskolába járni. Szerencsére az áldatlan állapot nem tartott sokáig, mert az ötvenes évek legelejétől tömegesen nyíltak meg a magyar iskolák, noha a kezdet igen nehéz volt, a gyászos, embertelen, nemzetgyűlölő politika traumáját nehéz volt elfelejteni…
Ám 1950. szeptember 1-jén megindult a magyar nyelvű oktatás, még akkor is örültünk, hogyha az igazgatónk szlovákul szólt hozzánk imígyen: „Bemutatom nektek az új tanítótokat, ki a mai naptól kezdve magyar nyelven fog benneteket tanítani. Legyetek engedelmesek, tanuljatok szorgalmasan, tiszteljétek, szeressétek az új tanítótokat!” Összeszorult szívvel hallgattuk igazgatónk szavát és egy pillanatig sem gondoltunk arra, hogy mit, s miből fogunk tanulni, miből merítjük majd a tudást, hiszen magyar tankönyveink nem voltak. Erre talán jobb nem gondolni, ártatlan emberpalánták voltunk, az előttünk álló göröngyös élet küszöbén…
Az iskolák fejlődése és az oktató-nevelő munka csak akkor válhatott eredményessé, ha szakképzett pedagógusok vették kezükbe a tanítást és léptek katedrára. A tanítóhiány pedig gyötrelmes volt. A felvidéki pedagógusok zömét Magyarországra kitelepítették, vagy eltiltották, eltanácsolták a tanítói pályáról. Kezdetben szlovák végzettségű, egy picit magyarul is tudó, vagy magyar érettségivel bíró tanítókat neveztek ki iskoláinkba, mígnem beindult a magyar tanítóképzés is.
Az alapiskolák 1-5. évfolyamai részére Pozsonyban és Rozsnyón működő Magyar Pedagógiai Gimnáziumokban képeztek tanítókat, ahonnan évente úgy 150-200 végzős került ki. A tanárképzést a pozsonyi Pedagógiai Főiskola látta el a magyar gimnáziumok számára, az alapiskolák felsőtagozatos tanárai pedig a felsőiskolai tanszéken szereztek diplomát, ahol a képzés érettségi után két esztendeig tartott.
A magyar pedagógusképzés további fontos meghatározó állomása 1960 szeptembere volt, a nyitrai Pedagógiai Institut megnyitotta kapuit, amelynek keretében működni kezdett a magyar pedagógiai kar is, tehát a magyar pedagógusképzést Nyitrára helyezték. Persze nem ment az sem ingyen. Megszűnt a pozsonyi és a rozsnyói Pedagógiai Gimnázium és bezárta kapuit a pozsonyi Felső Pedagógiai Iskola is. Ám a nyitrai institut, vagy később fakultás, főiskola soha nem tudott önállósulni. Az önállóságot 1968-ban sem sikerült elérni, a béklyót éppen azok az emberek fonták körénk, akik elméletben a tolerancia és az „internacionalizmus” eszméit hirdették. Hatvannyolc után aztán az önállósulás notórius élharcosait erőszakkal elhallgattatták, vagy kiebrudalták még a pedagógiai pálya közeléből is…
Azt mondhatjuk lényegében, hogy a nyitrai Pedagógiai Főiskola, vagy pedagógusképzés első tíz esztendeje – a buktatók mellett is -, a fellendülés korszaka volt, de a párthatalom megszilárdulása után bekövetkezett a puszta létért való küzdelem. Elkészült a magyar iskolák felszámolásának a terve, melynek első és határozott lépése az volt, hogy 1975-től Nyitrán már nem nyitottak magyar nyelvű tanári szakokat. Nyilvánvaló, hogy bekövetkezett a tanítók hiánya, de a magyar tagozat kibővítéséhez csak 1989 után lehetett szólni, esetleg lépéseket tenni, de megoldás nem született…
Az 1991-es esztendőben a főiskola alapító levelébe bekerült ugyan a magyar tagozatról szóló rendelkezés, de nem sikerült hatásköri tartalommal megtölteni, a tagozat működéséhez szükséges szerkezetet létrehozni, bizonyos autonómiai jogkörre szert tenni. A Tudományok Karán belül csak a „Hungarisztikai Tanszéken” folyik magyar nyelvű oktatás. Már törvény is született, a Szlovák Parlament megszavazta az önálló magyar tagozatot, de a nyitrai Konstantin Egyetem akadémiai tanácsa olyan szuverén szerv, hogy még a kormány sem, a parlament sem és a törvények sem szólhatnak bele döntéseibe…
A Nyitrai Egyetem sorsa kezdettől fogva érdekelt. Nemcsak mint magyar nemzetiségű polgárt érintettek problémái, hanem bizonyos időszakban, még a kezdetek kezdetén, amikor még Pedagógiai Institutnak hívták, az intézet gyakorló iskolájában, a Nagycétényi Kilencéves Alapiskolában tanítottam. Kapcsolatunk a magyar tagozattal úgymond baráti volt. A tanárok zömét ismertük a pozsonyi diákéveinkből, a fiatalabbakat: Révész Bertalant, Szeberényi Zoltánt, László Bélát, később az intézet pro-dékánját, Kovács Zoltánt, Morvay Lászlót, Kardos Istvánt, Teleki Tibort, Mag Ottót és másokat még főiskolás korukból ismertük, akik már végzősként, 1960-ban kerültek Nyitrára. Néhányan közülük sajnos már az örök pedagógiai mezőkre távoztak.
Onódi Jánossal Pozsonyban, képzős koromban találkoztam. Az ismerkedés érdekes módon történt, a Duna utcai intézetünk – ma Magyar Gimnázium és Alapiskola működik az épületben -, a „Pégé” bejáratának hatalmas kapuja előtt futottunk össze. Én a tizenhét éves képzős fogtam meg a kapu rézkilincsét és adtam elsőbbséget a nálamnál alacsonyabb, szőkés, kékszemű diáknak, vagyis azt gondoltam róla, hogy a Felső Pedagógiai Iskola hallgatója. Sejtelmem sem volt róla, hogy tanár, ígyhát nyugodt lelkiismerettel megkértem, hogy kínáljon meg egy szál cigarettával. De akkorra már a tantestületi ajtaja elé értünk és kérésemre azt a választ kaptam, hogy várjak egy pillanatig, máris hozza a cigit, majd benyitott. Ekkor kezdett gyanússá válni a dolog, szerettem volna eliszkolni és elfelejteni az egészet, de nem voltam az a menekülős típus, s így vártam. Máris nyílott a tanári ajtaja és Onódi János nyújtotta a cigarettát…
Arra már nem emlékszem, hogy mi történt azután, és mikor kértem tőle bocsánatot, de Nyitrán aztán sokat derültünk a történeten, mivel olyan tanárembert szólítottam meg cigaretta ügyben, aki nem dohányzott. Nyitrán útjaink találkoztak, kapcsolatunk szoros és jó volt. A Csemadok kötött bennünket össze; 1969 tavaszán Onódi Jánost választottuk a Csemadok Járási Bizottságának elnökévé, jómagam pedig 1968 márciusától a bizottság titkára voltam, mint a Csemadok alkalmazottja.
2.
Természetesen Onódi János nemcsak a megválasztásakor lépett kapcsolatba velem és a Csemadokkal, hanem ott volt a márciusi forrongások idején is. Részt vett a késő éjszakai vitákon, nagyon fontosnak tartotta az ifjúsággal, a diákokkal való törődést: „Ne feledjük, hogy ezek a mai fiatalok lesznek a jövő nemzedék nevelői, oktatói!”– hangsúlyozta alapállását még a legforróbb helyzetekben is.
Emlékszem az egyik gyűlésünk, a Csemadok székházában zajlott. Tanácstermünk ablakai a főutcára néztek, amely eléggé zajos volt a későesti órákban is. Az egyik diák nagy pátosszal javasolta, hogy szervezzünk magyar tüntetést, nagygyűlést és menetelést a város utcáin. A merésznek tűnő ötletet vagy javaslatot mély csönd fogadta.
Onódi János mentette meg a kínos helyzetet:
– Teljesen egyetértek a meneteléssel, tüntetéssel, nagygyűléssel, meg mindennel, ami célravezető. De nem vagyok hajlandó megjelenni vagy részt venni olyan megmozduláson, amelyen csak harmincan vagy ötvenen jelennének meg. Őszintén mondom, hogy csak kinevetnének bennünket, mert nem hiszem, hogy tömegesen eljönnének a magyar diákok. Sajnos nagy a félelem még mindenkiben! – mondta határozottan, a végén egy picit szomorúan, de szavait helyeslés és taps követte. Lemondtunk a külön „magyar” tüntetésről, és javasoltuk, hogy a megmozdulásokba kapcsolódjanak szlovák társaikkal együttes erővel…
A mozgalmas időszakban a Juhász Gyula Ifjúsági Klub gyakori vendége volt Kardos István és Teleki Tibor is.
Kardos István
Talán a legizgalmasabb esténk 1968. március 21-én volt, ugyanis a Pedagógiai Fakultás ifjúsági szervezetének meghívására másnapra vártak két szlovák korifeust: dr. Matej Lucant, iskolaügyi megbízottat (mai iskolaügyi miniszteri státusnak felelt meg az akkori funkció) és Pecho „elvtársat”, a párt központi bizottságának titkárát. A mi összejövetelünk arról szólt, hogy másnap, vagyis a nagygyűlésen mik lesznek a teendőink, és mit fogunk kérdezni? Először magyarul fogalmazódtak meg a kérdések, amelyeket aztán közös erővel, a szlovák szakos hallgatók segítségével szlovákra fordítottunk, vagyis a találkozóra lelkiismeretesen, alaposan felkészültünk.
Néhány kérdést talán érdemes szószerint felidézni:
1. Az önök véleménye szerint ki a felelős azért, hogy a legalapvetőbb kulturális intézményeinket a decentralizálással hatástalanítottak? Mindenekelőtt a pozsonyi Felső Pedagógiai Iskola Nyitrára való áthelyezésére gondulunk és arra, hogy a decentralizálás szellemi életünk jelenlegi állapotában megkárosítja a magyar kisebbség érdekeit, de ellentétben van az egész társadalom érdekeivel is. Kérdezzük, név szerint ki felelős ezen állapotokért, s miben látják önök a kérdés megoldását?
2. Véleményünk szerint mind a szlovák nemzet, mind a magyar nemzetiségi kisebbség államjogi követelése indokolt. Szükségesnek tartjuk, hogy a szlovák nemzet államjogi igényei megvalósítása kapcsán biztosítsuk, hogy az egyes szlovákiai minisztériumok nemzetiségi osztályain kívül a miniszter egyik helyettese magyar nemzetiségű legyen, másik helyettese ukrán nemzetiségű. A miniszterek helyettesei élhessenek a vétó jogával minden olyan kérdésben, amely a miniszter, illetve a föderatív kormány jogkörébe tartozik majd. Kérdezzük, mi az önök véleménye a kérdésről?
3. Hazánk nemzetiségi problémáinak megoldása kapcsán az utóbbi időben számos jelentős ideológus és politikus hivatkozik a Kassai Kormányprogramra. Kérdezzük, hogy a Kassai Kormányprogram mennyiben szolgáltat kiindulási alapot a nemzetiségi kisebbségek, szűkebben: a magyarság nemzetiségi egyenjogúsításában?
4. Kérdezzük, hogy dr. Gustáv Husák milyen politikai szerepet játszott a magyar nemzetiség kitelepítésében és az úgynevezett „reszlovakizáció”-ban 1945 után? S kérdezzük, hogy önök hogyan képzelik el a hazai magyar dolgozók rehabilitálását, akiket 1945 után mindennemű polgári jogaiktól megfosztottak?
Bal oldalon Onódi János, a jobbszélen Teleki Tibor
Kérdéseink nemcsak politikai jellegűek voltak, hanem szó esett a magyar lakta területek mezőgazdasági és ipari fellendülésének feladatairól, a szakemberképzésről és egyéb célokról is…
Mit mondjak? Kérdéseinket viharos füttykoncert és botrányos viselkedés kísérte. Este a klubban úgy vélekedtünk, hogy ami történt, életünk egyik legszomorúbb és legfájdalmasabb élménye volt, és mindezeket értelmes emberhez való szolidsággal tűrtük. Nem reagáltunk dühödten és nem ugráltunk ökleinket a magasba emelve. Az iskolaügyi szakember és a párt ideológusa tűrte a szlovák diákság nacionalista megnyilvánulását és semmitmondó válaszaikkal úgymond lovat is adtak alájuk. Egyedül Jozef Pastier, a Pedagógiai Fakultás dékánja emelt szót és a közhangulat ellenére határozottan nyilatkozott: „Életünk jövőbeni megítéléséhez – tetszik vagy nem tetszik – abból a tényleges realitásból kell kiindulni, hogy él itt 500 ezer magyar is. A gazdasági valóság is kétségbevonhatatlanul bizonyítja, hogy a magyar kisebbség nem egyenjogú ebben az országban.
3.
Még azon az estén megszületett a „Nyitrai rezolúció”, vagy nyilatkozat a nyitrai ifjúsági találkozóról, amelyben közzétettük kérdéseinket és állásfoglalásunkat, valamint részletesen ecseteltük a találkozó lefolyását a bennünket ért megalázó traumát, Lucan és Pecho elvtársak cinizmusát…
A rezolúciót a Juhász Gyula Ifjúsági Klub nevében Kardos István, Teleki Tibor, Szaniszló Ferenc, Csirke József, Szajkó Béla (ők hárman főiskolások voltak) és jómagam írtuk alá. Egyetlen magyar lap volt hajlandó közölni nyilatkozatunkat, az Új Ifjúság főszerkesztője, Szőke József vállalta a felelősséget.
Megjelenése után a rezolúció nem maradt visszhang nélkül. A járási pártvezetők nyomban szerveztek egy találkozót, amelyen arról szerettek volna bennünket meggyőzni, hogy vonjuk vissza nyilatkozatunkat. Erre egyöntetűen nemet mondtunk. Pecho és Lucan elvtársak nagyon kényelmetlen helyzetben találták magukat, bizony-bizony a szemükre vetették, hogy Nyitrán nem tudtak helytállni. A szándékosság kérdése részükről nem merült fel, de azért Lucan elvtársat fel, Prágába buktatták, Pechot pedig „ki” a párt vezérkarából…
Node, örömünk csak kérész életű volt, nem tarthatott soká, mert a pártot fegyveres erők jöttek megerősíteni. A normalizációs időszakban a visszavágás; Kardos Istvánt és Teleki Tibort, valamint engemet is eltanácsoltak a pályáról. Onódi János sorsa úgy alakult, hogy 1972-ben eltávozott az élők sorából…
*
Onódi János, főiskolai oktató, lapszerkesztő 1927. november 18-án született Csúzon, az Érsekújvári járásban. Alapiskolái és a gimnázium elvégzése után került Budapestre, ahol a Közgazdasági Egyetemen 1954-ben szerzett diplomát, majd pedagógiai tanulmányokat folytatott. Ám hazatért szülőföldjére és 1957-1959 között a pozsonyi Felső Pedagógiai Iskola tanára volt. Még 1959-ben Nyitrára költözött, mivel a Pedagógiai Institút szervezésével bízták meg, amelynek aztán a megnyitásától kezdve dékánhelyettese volt, vagyis a magyar részleg irányítását végezte.
Közben publikációs munkát is folytatott, azonkívül, hogy az akkori pedagógiai lap (Szocialista Nevelés) főszerkesztője volt, más lapokban is publikált szakmai cikkeket. Ám elsődleges feladatának az oktatást, a nevelést és a magyar tagozat fenntartását tartotta. Diákjai és tanártársai körében rendkívüli népszerűséget és szeretetet élvezett.
Váratlanul, 1972. december 13-án hunyt el Nyitrán, több ezren kísérték utolsó útjára; szülőfalujában, a csúzi temetőben pihennek hamvai.
*
Kardos István, főiskolai tanár, szociológus, helytörténész, közíró 1934. augusztus 5-én született Szádalmáson, a Rozsnyói járásban. A pozsonyi Magyar Pedagógiai Gimnáziumban érettségizett, majd a Pedagógiai Főiskolán folytatta tanulmányait a magyar-történelmi karon. A pedagógusi pályát vidéken kezdte, onnan került Nyitrára, 1962-től a Pedagógiai Fakultás tanára.
A Nyitrai rezolúció egyik megfogalmazója volt, természetesen a normalizáció időszakában elbocsátották, letiltották a pedagógiai pályáról. Azok után kipróbált ezernyi mesterséget, volt munkás, raktáros, elmegyógyintézeti ápoló Pelsőcön és múzeumi alkalmazott. Publikálni azonban nem volt lehetősége. A bársonyos után 1990-ben rehabilitálták, de visszatérése Nyitrára nem hozta meg a kellő sikert. Változtak az emberek, változtak a diákok és a vezetőség igyekezett megszabadulni mielőbb egykoron híres és közkedvelt tanárától, 1994-ben nyugdíjazták.
Megsárgult újságlapok őrzik tanulmányait, szociológiai felméréseit, történelmi visszapillantásait. Nyitrára való visszatérése után nagyon keveset publikált. Igen kemény hangú „A felvételiző maffia működési mechanizmusa a Nyitrai Tanárképző Főiskolán az elmúlt húsz évben” (Hét 1990/28.) című tanulmánya keltett érdeklődést és szóbeszéd tárgya lett, de azok után mintha megtorpant volna.
Éveinek utolsó szakaszában szülőfalujában élt, de különösen szőlőhegyi tanyáján szeretett tartózkodni, ahol gyakran felkeresték barátai. Ám az igazság az, hogy egy picit megfáradtan és elfeledten hunyt el 1999. április 5-én. A szülőfalujában pihennek hamvai.
*
Teleki Tibor, főiskolai adjunktus, 1935. május 31-én született Füleken. Komáromban érettségizett, utána a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán avatták tanárrá. Szülővárosának gimnáziumában kezdett tanítani 1957-től. A nyitrai Pedagógiai Főiskola megnyitása utáni esztendőben, 1961-ben az irodalmi és magyar nyelvi tanszék adjunktusa lett, ahol tíz esztendeig végzett áldásos munkát.
Szigorú tanárnak tartották, maximalista volt önmagával szemben is, szerette a rendet és fegyelmet a magyar nyelv ápolása terén. Nyelvészként kutató munkát is végzett, rendszeresen publikált a magyar nyelv témaköréből. A Nyitrai rezolúciót Teleki Tibor tette nyomdakész állapotba egy éjszaka leforgása alatt. Reggelre a főiskolások vihették a pozsonyi szerkesztőségekbe.
Teleki Tibort 1971-ben tanácsolták el a főiskoláról, a negyedi alapiskolában kezdett tanítani, de ott sem maradhatott sokáig. A nyitrai építővállalatnak volt egy magyar igazgatója, Konecsny Pál mérnök, aki vállalta a rizikót, és alkalmazta a száműzött tanárt, mint anyagbeszerzőt, később termelésirányítót.
Rehabilitálása után 1990-ben visszatért a főiskolára, folytathatta tanári pályáját. Sajnos az újrakezdést derékbatörte a halál, 1990. szeptember 19-én hunyt el. A nyitrai temetőben pihennek hamvai…
*
Írásomnak címében szándékosan szerepel a „mártír” szó, mert akikről szóltam, azok bizony egy letűnt, a nemzetiségek számára sötét korszak mártírjai voltak.
Hozzászólások