„Természetesen elkezdik egyesek azt terjeszteni rólam, hogy magyar vagyok, kassai magyar vagy legalábbis elmagyarosodott szlovák. Úgy, mint 1969 új esztendejére zsidó voltam.” (Július Satinský)
Őszintén bevallom, hogy Július Satinskýval szemben nem vagyok elfogulatlan, mindannak ellenére, hogy csak évtizedenként találkozunk, futunk össze néhány órára és néhány percre. De azok a percek – legalábbis részemről – irgalmatlanul fontosak. Valamikor a hetvenes évek végén találkoztunk Verebélyen. Még keményen tartott a konszolidáció, a „charta” aláíróinak és szimpatizánsainak üldözése volt a sláger, de Lasica és Satinský már színpadra léphetett. Ám Gyula elárulta az öltözőben, hogy valaki – nem tudni honnan, sofőr vagy más beosztott – mindig figyeli őket, és jelentéseket küld, mert a hatalom bármennyire is erősnek érzi magát, fél a humortól, az őszinte szótól.
Azóta eltelt néhány esztendő, a csillagok lehullottak, Gyula játszik, szerepel a tévében – igaz, kevesebbet, mert a Szlovák Televízió nem fizet –, és írja sikeres jegyzeteit a Kassán kiadott Domino efekt című lapban. Február első napján a régi cimbora, székvárosunkban, Nyitrán járt. Újra kezet nyújthattunk egymásnak, és néhány szó is eshetett a múltról, jelenről, jövőről és a rohanó évekről. A Kalmár utcai könyvesbolt meghívására érkezett Nyitrára; tartott előadást, válaszolt a kérdésekre, és dedikálta legutolsó könyvét, amelynek A karaván ugat, a kutyák haladnak tovább (Karavána steká, psi idú d’alej) találó címet adta. Patinás helyen, a nyitrai múzeum előadótermében találkoztunk. Az épület egykor városháza volt, a régi nyitraiak csak Lyka-háznak nevezik: Lyka János műépítész tervezte (Lyka Károly műtörténész édesapja), és ő vezette az építkezést is. A múzeum adott tehát helyet a színész-íróval való találkozónak, ám mint kiderült, a helyiség szűknek bizonyult, mert a hallgatóság közül sokan állva és kint a folyosón hallgatták az előadást…
Dedikálás közben
Ejtsünk még néhány szót Gyulával szembeni elfogultságomról, tiszteletemről és barátságunkról, amely nagyon messzire nyúlik, az ötvenes évek pozsonyi diákéveiben kezdődött. Egy alkalommal már szóltam róla, hogy a Duna Utcai Pedagógiai Gimnázium egykori diákjai voltunk azzal a különbséggel, hogy Gyula a szlovák, én pedig társaimmal a magyar iskola padjait koptattam. A szünetekben és más alkalmakkor is egybeverődtünk és beszélgettünk, természetesen magyarul, hiszen Gyula anyanyelvi szinten, illetve másik anyanyelveként beszélte, beszéli a magyart. Úgy emlékszem, hogy komolyabb témákról is esett szó, nemcsak a mindennapi diákcsínyeket tárgyaltuk meg, de Gyula magatartása, a velünk való szimpatizálás és kiállása 1956 októberében lepett meg (és esett jól), amikor az ötvenhatos események szörnyűségei ellen tüntető, a halottakat gyászoló, fekete szalagot viselő magyar diákokhoz csatlakozott. Ezekről az eseményekről, amelyek idővel homályba merülnek, nem ártana bővebben is szót ejteni.
Gyula ma is vallja: „A lelkem rejtekében eltökéltem a kisebbségek jogait fizikailag is védeni.” Vagy: „Azt gondolják például, hogy a demokrácia a nagygyűléseken való uszítást jelenti azon polgárok ellen, akik nem értenek egyet a mozgalommal. Uszítani azok ellen, akik nem értenek egyet a dunai vízi erőművel, uszítani a minisztériumokat a tanítók ellen, orvosok ellen, képviselőket uszítani a választóik ellen, újságírókat uszítani az ellenzéki újságírók ellen – egyszóval uszítani.”
Könyvében nem tér ki a magyarokat érintő kérdések elől sem, egyik fejezetében ezeket írja: „Tegnap reggel az üzletben, amint várakoztunk, egy ,szemellenzős’ ember azt kérdezte: Megint mit csinálnak nekünk ezek a magyarok?” (A magyar kisebbség képviselőire gondolt.) A kérdést némi magyarázat, vita követte, amelyet aztán Gyula imigyen sommázott: „– Ha a szlovák kormány úgy viselkedne, mint egy ÚR, akkor megszavazna mindent, amit a magyar kisebbség akar, és így kiütne minden érvelést politikusaik kezéből. Harcuknak nem lenne további értelme. Nem lenne mi ellen harcolniuk, és nem maradna más, mint bezárni a boltot is visszatolatni a politikából… Természetesen azt gondolnák, hogy győztek. Pedig csak a demokrácia győzne, a béke, a rendes állam és rendes kormánya.”
Mondom, az irodalmi beszélgetésen sem kerülte meg a felvetődött érzékeny kérdéseket, és a szlovák-magyar viszonnyal kapcsolatban is érthető és egyenes válaszokat adott. Szólt arról, hogy az ezeréves szomszédságot, a családok, dinasztiák cserélődését, a sokszor közös sorsot, gondokat és nehézségeket letagadni, elkendőzni nem lehet. Viszont egyesek, a felelős politikusok hozzáállása megdöbbentő. Mert mi történik? „Reggel a szlovák kézbeveszi az újságot, elolvassa a címszalagot, és felmordul: Ezek a magyarok már megint nem férnek a bőrükbe, mit akarnak már megint? Reggel a magyar kezébe veszi az újságot, belelapoz, és máris felhördül: Már megint belekötöttek a státustörvényünkbe!” Így békességet teremteni, emberségre, hazaszeretetre nevelni nem lehet…
Az előadóest után sok mindenről szó esett, például arról is, hogy Július Satinský vállalna-e szerepet valamelyik magyar színházunkban? Röviden annyit mondott, hogy korábban volt is róla szó, de jelenlegi elfoglaltsága mellett, no meg már egy kicsit öregnek is érzi magát az ilyen vállalkozásra, nem tudna igent mondani…
Szatinszky Gyulának – írom a nevét úgy, ahogyan néhány esztendővel ezelőtt dedikálta a könyvét – nem kedvezett az idei esztendő. Nagyon komoly betegség támadta meg erős szervezetét. Ám túl a műtéten, lábadozik, gyógyítják orvosai és javulást, teljes gyógyulást ígérnek, de a színháztól, a nyilvános szereplésektől eltiltották. Emberünk azonban nem tétlenkedik, ír! Ír könyveket, újságcikkeket, beszámolókat, reagál a napi politikai eseményekre, bírál, ostoroz, és ha kell, akkor dicsér is…
Munkái, írásai megjelennek cseh nyelven is, amit a szélsőségesek néha kifogásolnak, de Július Satinský szokásához híven, egy picit ironikusan megjegyzi: „Nézzék a cseh korona erősebb, mint a szlovák, akkor miért csodálkoznak, hogy csehül írok?!” Talán nem ártana elgondolkodni egy európai formátumú szlovák, vagy inkább pozsonyi színész írásainak magyar kiadásán.
Hozzászólások