Rendszerint a Moldva, vagy az Óvárosi tér felől szoktam megközelíteni az Arany Tigris sörözőt, miközben élvezem Prága szűk utcáit azon a részen, és az illatokat, amelyeket sehol másutt a világon nem szívhat magába az ember. Az Arany Tigris a bohémvilág gyülekezőhelye. Mai nevét és rangját akkor kapta, amikor a híres pilzeni 12-es világos sört kezdték benne csapolni…
Törzshelye volt a neves cseh írónak, Bohumil Hrabalnak is. Legendák és valódi történetek szólnak, szállnak, keringenek Hrabal úr cselekedeteiről a sörözőben. Viszont a tényekhez tartozik – és mára már történelem -, hogy az USA elnöke, Bill Clinton is ellátogatott az Arany Tigrisbe. Pontosan 1994 novemberében történt az eset. Clintont a cseh elnök, Václav Havel kísérte. Hrabal törzsasztalánál sörözgettek és csevegtek a világ dolgairól.
Akkortájt még a verebek is azt csiripelték, hogy az amerikai elnök csak azért látogatott el Prágába, hogy a „gyöngéd barbárral”, a nagy cseh bohémmel sörözgethessen az Arany Tigrisben…
Történetemet azonban ott folytatnám, hogy egy kiadós prágai séta után a söröző előtt álldogáltam és annak bejáratát, az utcára néző ablakait figyeltem. A kiszűrődő zajokból és illatokból arra következtettem, hogy az Arany Tigris teljes ütemben üzemel. Besétáltam bejárati folyosóján és benyitottam.
Bor, sör és nemes pálinkák aromája cigarettafüsttel kombinálva kavargott a levegőben. Valahol, a háttérben, a konyha felől áradó kávé illatát és a pörköltek ízeit véltem felfedezni. Gyorsan körülpillantottam, és tájékozódni kezdtem…
Az utcára tekintő jobb oldali ablak alatt lévő hatalmas asztalnál ült Hrabal és társasága. Ősz üstökéről, keményen előreugró pofacsontjáról, vibráló, apró szemeiről nyomban felismertem az írót. Napóleon katonája és morva lány leszármazottjának vallotta magát, de mindig hozzáfűzte, hogy ősei közt biztosan voltak avarok, tatárok és magyarok is.
Az utcára pislantó ablakok közti részt Hrabal portréja díszítette. A festményen az író feje felett lebeg álomszerűen az „aranytigris”, bájos női kebleit tárja a néző felé és lányos arcával tekint a söröző vendégeire. A festmény alatt egy szál harmonikás régi és új cseh slágereket, dalokat játszott, néha-néha énekelt és cifrázta produkcióját.
Az író asztalától pár lépésnyire áll a pult, ahol a sört csapolják, poharakat mossák s egyben a pincérek védőbástyája is. A pulttal szembeni asztalnál megüresedett padon foglaltam helyet. A pincér intésemre hatalmas lendülettel tette elém a kriglit. Azt hittem, hogy menten nyakon önt a habzó nedűvel, de a magasra tornyosodó hab meg sem billent, nem ferdült, mint a pisai torony, a sörnek egyetlen cseppje sem hullott kárba. Jóízűen belekortyintottam italomba, és feltűnés nélkül, fél szemmel figyelni kezdtem az író asztalánál zajló eseményeket…
Hrabal úr vitte a szót és egy pillanatra nyomatékkal felemelte hangját:
– Az életben nem hallottam még ekkora marhaságot, ökörséget! – zsörtölődött.
– Miről van szó, mi történt, mit mondtál, ki bántott? – kérdezte az egyik asztaltárs. Idősödő, tanáros külsejű, nyilván egy picit nagyothalló férfi. Szemüvegének tisztogatását egy pillanatra abbahagyta, és kíváncsian pislogott az író felé.
– Ne is kérdezd! Kerszkóban új erdészt kaptunk. Karel nyugdíjba ment és helyébe, az erdészházba új ember költözött. Ez a természet rendje, semmi kifogásom ellene, de ez a tejfelesszájú nagyon okosnak tartja magát. A minap fehér üstökömmel összefüggésben azt mondta, hogy a verebek között is léteznek albínók. Hát albínó vagyok én? Te jóságos Isten, kit küldtél nekünk a kerszkói erdőbe? – háborgott az író, és két karját az ég felé emelte.
– Bizony, bizony… Valamikor minden kovácslegény csak akkor kapta meg a felszabaduló levelet, ha koromsötétben is felismerte a fémek minőségét, vagyis: vajon eléggé edzett-e a szekerce?! Sajnos változó és nem éppen jó időket élünk – szólt a professzor küllemű férfi és szemüvegének tisztaságát ellenőrizte úgy, hogy azt a lámpa felé emelte.
Az író jobbján ülő bohém alvó tekintete, mintha feléledt volna. Éreztem, hogy észrevette vadász mivoltomat és engem figyel. A következő pillanatban határozott mozdulattal felemelte jobbját és mutatóujjával jelezte, hogy szólni óhajt:
– De uraim, professzor úr, ne térjünk el a tárgytól! Mi köze van a kovácslegényeknek a fehér verebekhez? – mondta némi élccel hangjában.
– Én csupán azt szerettem volna jelezni, hogy… – vágott szavába a professzor, de a bohém nem hagyta letorkolni magát.
– Pardon, pardon… Ugye megengedi, professzor úr, hogy folytassam?!
– Folytasd, folytasd!… Most valóban nem a kovácslegényekről van szó, azt majd később vitatjuk meg! – szólt Hrabal határozottan s így nyilvánvalóvá vált, hogy szakállas asztaltársa véleményére kíváncsi.
A szakállas fejbólintással köszönte meg Hrabal bizalmát, majd folytatta:
– Nézzék, mi akár reggelig is vitatkozhatunk a fehér verebek létéről vagy nem létéről, akkor sem tudunk dűlőre jutni. De itt van előttünk egy erdész vagy vadász, mindenképpen szakavatott ember. Nos, ha megengedik, megkérem, hogy tegyen köztünk igazságot a fehér verebek ügyében! – mondta bölcsen, paposan és pillanatnyi fölény érződött hangjából.
Éreztem, hogy a tekintetek rámszegeződnek. Nagyon váratlanul ért, hogy az események közepébe csöppentem. Zavaromban pótcselekvésként söröm után nyúltam, hogy elodázzam az időt, nagyon kellemetlenül éreztem magam. De mit is mondhatnék? Villant át agyamon a gondolat, ám nem folytathattam tovább, mert a szakállas már előttem állt, szertartásosan, mélyen meghajolt:
– Bocsánat és elnézést uram! Nagyon megkérném, hogy fáradjon asztalunkhoz és invitálásomat ne tekintse erőszaknak. Szeretném megkérni, hogy egy kényes vadászati vagy természetrajzi ügyben legyen segítségünkre, és nyilatkozzon, mondja el szakvéleményét!… Ugye, nem haragszik?! Lágya vagyok, Lágya… – nyújtotta kezét.
A bemutatkozást, vagyis a kéznyújtást állva fogadtam, mire Lágya az asztalukhoz vezetett. Egy picit megnyugodtam és meghajoltam az asztaltársaság felé. De még a köszönést sem tudtam elrebegni, mert az író, mint a rugó felpattant – azt mondták, hogy fáj a hátizma, abban a pillanatban nem látszott rajta -, és jobbját e szavak kíséretében nyújtotta felém:
– Kdopak jste vy pane nimróde? Máte parádní lovecky úbor, tá uniforma vám padne jako ulitá! (Kicsoda ön nimród úr? Parádés vadászöltönye van, illik, mintha magára öntötték volna!) – üdvözölt és bemutatta asztaltársaságát.
Bemutatkoztam én is…
Nevem hallatán az író újra kezet rázott velem, széles mosolyából és felcsillanó szeméből láttam, hogy őszintén örül találkozásunknak.
– Pán se jmenuje Arpád… (Az urat Árpádnak hívják…) Uraim, előttünk egy magyar ember áll, távoli rokonom, a távoli korokból, talán Attila leszármazottja… Mi, bűnös prágai lelkek nem vettük észre, hogy velünk egy fedél alatt ül egy nimród. Lágya, köszönöm, hogy nyitva tartottad a szemed!… Foglaljon helyet asztalomnál, és meséljen, minek köszönhetjük prágai látogatását?! – mondta és hellyel kínált.
– No de, Hrabal úr, ne térjünk el a tárgytól, mi a fehér egerekről szeretnénk hallani az úr véleményét – okvetetlenkedett Lágya.
– Nyughass, várj a fehér verebekkel! Nem érted, nem bírod felfogni, hogy Arpád, a magyar van közöttünk? Arpáde, Arpáde… – ízlelgette nevemet az író, majd intett, hogy beszéljek, válaszoljak a feltett kérdésre.
2.
Gyors nekifutással elmondtam, hogy magyar újságíró vagyok Pozsonyból és a munkám szólított Prágába. De nem szeretném untatni a társaságot, inkább kérdezni szeretnék néhány dolgot Hrabal úrtól, noha úgy hírlik, hogy nem szeret irodalomról beszélgetni…
– Nem értem és nem tudom, hogy kik, miért terjesztenek rólam rémhíreket és valótlanságokat. Nyugodtan kérdezzen, de feltételem, hogy a vadászirodalomról beszélgessünk. Tudom ám, hogy a magyaroknak sok jó vadászírójuk van, volt köztük egy gróf is…
– Széchenyi – szóltam közbe, miután éreztem, hogy nem ugrik be a név.
– Igen, igen Szecséni – ejtette csehesen Hrabal a Széchenyi nevet. – Köszönöm, hogy kisegített! Nagyon kár, hogy műveit nem fordították le csehre. Valamelyik könyvét szlovákul kezdtem olvasni, már nem emlékszem a címére, de arra igen, hogy a fordítást nem tudtam élvezni, pedig a vadásztörténetek, cselekmények érdekesek voltak – mondta az író.
– Ha megengedi, én viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olvastam eredetiben és kitűnő fordításban is az egyik vadászatról szóló novelláját…
– Talán nem azt akarja jelezni, hogy a fordítás jobb volt, mint az eredeti? Van rá példa, hogy a fordítás segít a műnek, de halljuk, melyik novellámra gondolt?! – kérdezte az író és huncutkásan nevetett hozzá.
– A lakoma (Hostina) című vadkanvadászatról szóló novellára gondoltam…
– Igen, igen. A lakoma… Nagyon régen vetettem papírra a vadásztörténetet. Mi tetszett benne, mi lepte meg? – kérdezte Hrabal és mélyen a szemembe nézett.
Előbb ittam a sörömből, aztán belevágtam mondandómba:
– Nagyon nehéz így szemtől szembe válaszolni. Szokatlanul bizarr, groteszk történet vagy álomvilág, de mégis valóság, dinamikus cselekmény, felforr benne a levegő és minden él, szinte hallani a kukoricalevelek suttogását, a menekülő vadkan lélegzését, fújtatását. De a lakoma közben sem unatkozik az olvasó, érezzük a Novákék által készített vadhúsok ízét, és a Pálffy-knédli illata orrunkat csiklandozza…
– Pane Arpáde (Árpád úr), most nem a dicséretek órája van és nem az érettségiztető bizottság előtt ül. Ezért megkérem, hogy ne kímélje Hrabal urat és nyugodtan szóljon a novella esetleges hiányosságairól, szakmai fogyatékosságairól is! – vágott szavamba izgágán a professzor, aki nyilván megszokta, hogy kérdéseivel zaklassa vizsgázó diákjait.
– A professzor úrnak jogában áll kérdezni, nekem pedig válaszolnom illik… Ámbár nehéz kérdések, de eszembe jutott valami. Kifogásolom és hiányolom, hogy a mester hűtlen lett hozzánk vadászolvasóihoz, mert nem írt több, hasonlóan szép vadásztörténetet – mondtam kissé patetikusan. A professzor csalódottan bámult maga elé, illetve az asztalterítőt bámulta, Hrabal pedig jókedvében a térdét csapkodta.
Az egy szál harmonikás kihasználta a pillanatnyi szünetet és egy közismert és nagyon kedvelt cseh vadásznótába kezdett, az éneklésben is vitte a prímet:
– Uz trúbejí, uz trúbejí na horách jelení… (Már trombitálnak – bőgnek -, már trombitálnak hegyekben a szarvasok…) – csatlakoztunk a cseh dalnokhoz és teletüdővel fújtuk a dalt. A söröző vendégei éltek az alkalommal és átalakultak alkalmi kórussá…
Talán mondanom sem kell, hogy közben fogyasztottuk a 12-es pilzenit, Hrabalnak meg sem kottyantak a sörök, a hatodiknál, vagy a hetediknél tartott. Nyolcvan esztendeje alatt keményen hozzáedződött a sörözéshez. Fiatalabb, úgy ötven-hatvanéves korában nem vetette meg a borokat és a tömény italokat sem. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy fehér veréb ügyben nem kell már tanúbizonyságot tennem. Ám Lágya a szakállát simogatta, amiből arra következtettem, hogy nem ment feledőbe a dolog.
A danolászás rövidke szünetében Lágya felrikkantott:
– Mi lesz már végre a fehér egerekkel, akarom mondani a fehér verebekkel?! Döntsük el már végre a kérdést! Van, vagy nincs fehér veréb?! Mit mondok majd otthon az asszonynak?! – mondta a végén siránkozó, könyörgő hangon és az asztalon karjára hajtotta bozontos fejét.
– Mondhatom, szép fehér egér vagy te magad is, most szépen elárultad magadat, hogy a sok piától már fehér egereket látsz. Nem ártana, ha mg időben egy kis elvonókúrára gondolnál. Csak szóljál, máris intézkedünk, nem szégyen az manapság – replikázott Hrabal, ami nem maradt visszhang nélkül, kellően méltányoltuk az író humorát, Lágya vihogott a leghangosabban…
– Nocsak, nocsak… Lám, lám… Hogy is van ez, talán lemaradtam valamiről? – dünnyögött a professzor és a szemüvege után nyúlt, hogy azt már sokadszor, újra megtisztítsa.
– Ne az orrod alatt motyogj, nyögd ki, hogy mit akarsz! – szólt az író barátjához, a professzorhoz.
– Uraim, az a véleményem, hogy Lágyának igaza van! Állandóan elkanyarodunk eredeti feladatunktól. Lássunk hozzá a titok megfejtéséhez! Felteszem a kérdést: mi az igazság az albínó, azaz a nép nyelvén szólva, a fehér verebek ügyében? Arpád úr, parancsoljon, öné a pálya! – szólított fel a szenvedélyesen kérdezni tudó, kíváncsi professzor.
Ünnepélyesen húztam egyet a sörömből, majd mély lélegzetet vettem és felálltam. Akkorra már a söröző vendégeinek nagy része az asztalunk köré tömörült. Feszülten figyeltek, mély csönd vett körül, szinte megállt az idő. Nem várhattam tovább, szólnom kellett:
– Uraim, tisztelt Hrabal úr… Fehér verebekkel nincsenek tapasztalataim, ebben az ügyben csak annyit tudok mondani, hogy rara avis… „Rara avis” és ezt idézőjelben mondom: „ritka madár”… Ha létezett a rómaiak fehér hollója, akkor nekünk is lehet fehér verebünk… A szakirodalomban is említik a fehér verebet, de egyetlen adattal sem támasztják alá… Mondjuk oly formában, hogy a mai napon, 1995. május 30-án, kedden Prágában, a Husová utcai Arany Tigris söröző kúpcserepein fehér verebet láttak ugrándozni… Természetjáró ember létemre, harminc esztendős vadászmúlttal mondom, hogy sajnos egyetlen fehér verebet sem láttam, de hozzáteszem, hollót sem! Pedig nyitott, figyelő szemmel járom a nagybetűs Természetet. A kérdéses ügyben többet nem tudok mondani! – fejeztem be mondandómat, és csendben visszaültem a székemre…
Utánam Hrabal emelkedett szólásra, mivel úgy érezte, hogy szabályos népgyűléssé alakult át a nyugodtnak, csendesnek indult beszélgetés.
– Nos, uraim, meghallgattuk szakértőnk kimerítő és számomra elfogadható válaszát…
– Most akkor van fehér veréb vagy nincs? – nyugtalankodott a szakállas.
– Lágya, nyughass! – torkolták le a renitenskedőt és intettek Hrabalnak, hogy folytathatja mondandóját.
– Uraim, ha rendesen figyeltek, akkor tanúsíthatják, hogy Arpád úr nagyon bölcs, felvilágosító véleménye engem igazol. Jegyezzék meg: Rara avis, ritka madár, én ezt úgy értelmezem, hogy ez a ritka madár, a fehér veréb nem létezik, nincs… Ámbár, maradjunk a feltételezésnél, ha mégis létezne, és valaki tud ilyen adattal szolgálni, az tőlem minden fehér veréb után egy-egy hordó pilzenit kap!… Ezt a mai napon, itt az Arany Tigrisben ünnepélyesen kijelentem, a jelenlévők tanúim lehetnek rá, de a holnapi nap folyamán a közjegyzőnél is hivatalosan bejegyeztetem – mondta az író fényes arccal, komolyan, elszántan és fennkölten.
Szavait elsöprő taps követte, ami nyilván a kilátásba helyezett hordó pilzeninek szólt, és nem a fehér verebeknek. Aztán a „gyöngéd barbár”, a játékos, játszadozó cseh bohém kihörpintette maradék sörét, majd felállt és búcsúzóul mindnyájunkkal kezet rázott.
Nekem odasúgta:
– Arpád úr, nagyon köszönöm a mai délutánt, ma szép napunk volt, remekül szórakoztam. Ne kerüljön el bennünket, jöjjön máskor is!
A pultnál kifizette az asztaltársaság cehjét és távozott. Követtem az írót, hogy vendéglátásáért köszönetet mondjak. Az utcán taxi várta a megszokott sofőrrel. Lemenőben, búcsúzóban volt a szép májusi nap is. Esteledett.
Hozzászólások