Csányi Sándorral interjút készíteni vicces és szórakoztató. Az pedig különösen tetszett, hogy úgy éreztem, nem veszi magát túl komolyan…
– Kezdhetnénk talán azzal, ha nem bánod, hogy általában miért kerülöd a sajtónyilvánosságot? Rossz tapasztalatok miatt, vagy untat?
– Nem. Nagyon sok megjelenési lehetőség adódik, de azt gondolom, hogy akkor járok jól, ha nem folyok a csapból is. Ez egy teljesen egyszerű trükk egyébként, hogyha az ember kevesebbet nyilatkozik, akkor amikor nyilatkozik az érdekesebb lesz mintha benne lennék a rádióban, tévében mindennap. Illetve én hiszek abban, hogy akkor érdemes mondani valamit, ha van is az embernek mondanivalója, és nekem olyan nagyon sok nincs. Illetve nagyon sok időt elvesz, én azt szeretem, hogy most éppen kezdődik a főpróba hét a Tháliában és holnaptól kezdve az van, hogy nem csinálok semmi mást, csak azt. Reggel elmegyek, futok egy kicsit, de utána próbálok reggeltől estig, ami azt jelenti, hogy bent vagyok éjfélig-fél egyig a színházban és kettő körül keveredek haza. Ez egy jó állapot, mert ilyenkor azzal foglalkozom, ami a dolgom, semmi mással nem törődök, csak az adott darabbal. Akármennyire is fárasztó, nagyon-nagyon szeretem ezt.
– Kikerülhetetlen kérdés rólad, veled kapcsolatban: az ország ügyeletes szívtiprója szereppel mit lehet kezdeni? Az általad adott interjúkból nekem úgy tűnik, élvezed ezt a rád osztott szerepet, de igyekszel nem „elszállni” magadtól. Jól gondolom?
– Szerintem nem vagyok már ügyeletes szívtipró, most nem vagyok annyira divatos, mint mondjuk 5-6 évvel ezelőtt. Mindig jönnek fiatalabb fiúk, legyenek is ők azok, nekem ez nem volt soha nagy vágyam, illetve dehogynem, fiatalabb koromban volt. Ez talán minden férfi színész álma, hogy a csajok szeressék. És ez megvolt, volt egy pár év, amíg ez tetszett is, de azt hiszem, én ebben nem tudok már újat mutatni vagy megújulni, pont ezért el is következett egy másik korszak az életemben. Egyre több másfajta szerepet játszom, mint a 150 kilós, melegítős, megcsalt férjet, aki egy igazi lúzer, vagy a Bolha a fülben Camille Chandebise-ét, aki beszédhibás, és szintén nagyon szerencsétlen fiú. Most ezeket próbálom, a szívtipró része a színészetnek már megvolt. Azt gondolom, Jávor Pálnak sem azt kellett gyakorolni, hogy milyen bejönni frakkban, vagy hogyan kell mulatni urasan, mert azokat ő nagyon jól tudta. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezeket én olyan marha jól tudom, de nem akarnék erre a szívtipró szerepre ráülni. És nagyon jó, hogy elkezdődtek ezek a szerepkörök. Bálint Andris is nagyon figyelt erre a Radnótiban. Igaz, most átszerződtem a Tháliába, ahol készítünk egy darabot Schell Jucival együtt – Esküvőtől válóperig – és abban is egy szuperbéna csávót alakítok, aki papucsban mászkál otthon, és folyamatosan baszogatja az asszony, egy igazi tedd ide-tedd oda pali. Ez sokkal izgalmasabb, mint mindig szívtiprót játszani.
– Mit gondol az „ex-ügyeletes szívtipró” a nőkről? Milyen hozzáállás jellemez a nőkhöz a hétköznapi életben?
– Nekem szimpatikus például Brad Pitt, aki szintén szívtiprónak lett kikiáltva és én nem látom, hogy olyan nagyon csajozna. Amennyit én tudok a bulvárhírekből, az két nő, két házasság. Egyáltalán nem nyomja ezt az „úton útfélen mindenkit megpróbálok megszerezni” dolgot, hanem egy teljesen normális életet élő ember, aki halálosan jó színész is. Ez nagyon jó egyensúly szerintem, úgy „szívtipró”, hogy van négy vagy nem tudom, tizenöt gyereke. Szóval szimpatikus maga az ember is, de ez a vonása különösen, hogy nem ül rá erre a hullámra, hanem inkább arról hallani, mi van a feleségével meg a gyerekeivel.
Mit gondolok a nőkről? Én nem voltam katona – megműtötték a fülemet kiskoromban – mázlim volt, hogy engem felmentettek, mert a katonaságban az lett volna a szörnyű, hogy én nem tudok férfiak között élni, annyira hiányoznak a nők. Mert okosabbak mint a férfiak és sokkal jobban éreznek. Egy csomó lényegtelen dolgot tudunk szerintem… Van is egy mondás a jó házasságról, valahol olvastam: „Minden egyes lényegtelen dologról én döntök – mondja a nő -, hogy hova járjanak a gyerekek iskolába, mibe fektessük a pénzünket, és minden valóban fontos dologról a férjem, mint például, hogy melyik a legjobb focicsapat és telepítsünk-e kolóniát a Marsra”. El tudják hitetni velünk, hogy mi irányítunk, miközben ez valójában nem így van, de ez teljesen jó is így, hiszen egy csomó gondot levesz az ember válláról, hogyha a felesége ezeket intézi és szervezi. Szerintem, ha csak férfiak lennének, akkor gyakorlatilag kiirtanánk egymást, teljesen fölöslegesen, és nem is lenne túlságosan jókedvünk. Kivéve a kocsmákat, mert az viszont jó… mármint kocsmázni férfiakkal. De ezen kívül mindenben jobbak a nők.
– Szeretnéd, ha még sokáig így maradna, értem ezalatt a sok munkát, a sikert, díjakat, filmeket, színházat, népszerűséget, és az ország legjobb női színésznőit, vagy el tudod képzelni másképp is az életedet?
– Igaziból ezen nem szoktam gondolkodni. Tényleg nagyon sok melóm van, minden áldott napom azzal telik, hogy bent vagyok a színházban, most szeptembertől pedig forgatok egy filmet. Egy meleg palit fogok játszani – ami tök jó, mert nem ez a szívtiprós dolog – Coming out a címe. Egy nagyon híres meleg csávóról szól, aki küzd a melegek jogaiért, azért, hogy házasodhassanak stb… Van is egy párja, akivel házasok, de szép lassan rájön, hogy van egy nő, aki rettenetesen tetszik neki. És el kell mondania a többieknek, hogy bocs, de én hetero vagyok és borzasztóan szégyellem magam, de nem tudok mit csinálni. Szerintem ez nagyon jó ötlet, nagyon jó vígjáték lesz. Visszatérve, én nem tudnék színház nélkül élni… most hallottam színészkollégáktól, hogy el akarnak menni külföldre, valahova Kambodzsába vagy Thaiföldre és megtanulni a halászatot, meg a nem tudom én mit. Egyrészt ezt szeretem, amikor színészek kitalálják maguknak, hogy ők elmennek erdésznek vagy halásznak, csak elfelejtik, hogy ott dolgozni kell. És azért persze mondhatjuk, hogy keményen dolgozunk és elviccelődünk, hogy úgy hívjuk: munka, de azért ez valójában nem munka, és ha neki kell állni valóban keményen dolgozni, akkor összeszalad mindenki a színházban. Az tetszene, hogy elmennénk mondjuk három hónapra egy másik országba, ahol süt a nap meg tenger van – sokat játszottunk is külföldön – de nem tudnék máshol élni. Szeretek itt lenni, és tényleg nem tudnék színház nélkül élni. A színház olyan, hogy amikor nagyon utálja az ember, még akkor is jó.
– Olvastam, hogy gyerekkorod óta színész szerettél volna lenni. Gondolom, utólag már örülsz is, hogy nem sikerült befejezni azt az épületgépészeti szakközépiskolát. Mit szeretsz a színészetben, miért jó színésznek lenni?
– Ha az embernek az a munkája, hogy beszél, pörög, meg énekel meg rohangál és iszonyatos jó hangulat van, az egy nagyon jó dolog szerintem. Persze fárasztó ezt folyamatosan, nagyüzemben csinálni meg stúdiókba járni, de azért alapvetően ez egy játék. Egy vígjátékot pont úgy kell próbálni, hogy örömből csinálja az ember, mi is egy csomót röhögünk közben. Vígjátéknál ez nagyon érződik, és nem is lehet úgy összehozni, hogy ne élvezze az ember, mert az előadás az olyan lesz, amilyen a próba volt. Amit nem jókedvvel csinálunk, azt nem szívesen nézik az emberek. Nekem az a fő feladatom, hogy megtaláljam azt az állapotot, amiben termékeny is vagyok, és nagyon jól érezzük magunkat. Ha ez sikerül, az egy nagyon-nagyon élvezetes dolog. Tulajdonképpen olyanok vagyunk, mint a gyerekek az óvodában. Komolyan! Semmiben nem különbözünk, csak van egy ember, aki ezt az egészet irányítja. Pont a Valló Péterrel csináltunk most egy darabot – Protokoll a címe – ami arról szól, hogy van egy diplomata, akinek nagyon jó munkája van, nagyon sok pénzt keres vele, nagyon sokat utazik, de rettenetesen gyűlöli az egészet. Érdekes dolog ez, mert arról, hogy elmúlik egy szerelem, rengeteg színdarabot készítettek, pedig ezt egy bizonyos kor fölött túl szokták élni az emberek. Tizennégy évesen van olyan, hogy először az ember belehal, de utána már nem. Szörnyű dolog, egy válás is az, de túl szokták élni az emberek, mégis rengeteg színdarab készült erről. Közben meg elképesztően nagy tragédia az is, hogy ha az ember 35-40 éves korában rájön, hogy gyűlöli a munkáját úgy, ahogy van, mégis be kell járnia minden áldott nap és tudja, hogy ez lesz az élete innentől kezdve. Az, ha az emberből kiszeretnek az fájdalmas dolog, de nem akkora tragédia, mintha az ember középkorúan rájön, hogy nekem ez lesz az életem innentől kezdve és azt kell csinálnom, amit nem szeretek.
– Neked ezt sikerült elkerülni…
– Igen, és „igazságtalan” is az élet, mert az ember minél jobban szereti ezt a színházasdit, annál sikeresebb lesz benne, és annál jobban keres, és annál többet hívják. Nekem annál jobban megy, minél jobban szeretem, pedig úgy lenne igazságos, hogy minél rosszabb egy munka annál többet kellene fizetni érte. Nekem könnyű is és még jól is keresek vele. Mázli, hogy tudtam az elejétől fogva, mivel szeretnék foglalkozni, hiszen nagyon sok ember van, aki 18-19 éves korában nem tudja, mihez kezdjen.
– Melyik filmedre, vagy színházi előadásodra vagy a legbüszkébb? Amiről azt érezted, beleadtál mindent és képtelen lettél volna jobban csinálni, úgy volt jó, ahogy volt.
– Visszatérhetünk a Kontrollhoz, ami lassan tíz éve készült. Akkor még tulajdonképpen semmit nem tudtam a filmezésről és így nem volt benne semmi különösebb színészkedés. Mindig mondta Nimród, hogy: „Menjél! Ne gondoljál semmire, csak menjél ott a sínen!” Én meg mondtam, hogy OK. Ennyi volt, amit ott nekem kellett csinálni, azaz ébren kellett maradni és menni. Mondtam is Nimródnak, hogy hatodik napja megyek ebben a kurva alagútban, nagykabátban, kit fog ez érdekelni? Ő meg: „Hidd el, hogy ez jó lesz!” Most már biztosan elkezdenék valamin agyalni és az nem lenne jó szerintem. Úgy volt jó az a film, ilyen bénán. Volt benne annyi naivitás amennyi kellett. Ha valakinek van kedve és esetleg meghallgatja, megfigyelheti, hogy nagyon ritkán teszem le a pontot a mondat végén. Egy normális ember, ha kimond egy mondatot, leteszi a pontot. Nálam az hallható, ahogy egy amatőr színész énekelve beszél.
– Van-e valami, ami még hiányzik az életedből vagy úgy érzed, hogy megkaptál mindent, amit akartál, vágytál?
– Én arra jöttem rá, hogy ezekkel a vágyakkal nagyon csínján kell bánni. Nagyon arról szól ma minden, hogy vedd el, amit akarsz, ne legyél elégedett azzal, ami most van az életedben, csak akkor ha, megveszed az új, 120 centis plazmatévét. Mindig van valami tárgy, amire azt mondják, hogyha azt megveszed, akkor jobb lesz. Vagy mostanában mindenki azt gondolja, hogy most nem elég jó, de majd lesz jobb. Szerintem ez egy veszélyes dolog. Én tényleg szerencsés vagyok, tök jól alakultak a dolgaim, jó emberek vesznek körül, úgyhogy inkább nem vágyom most semmire. Arra vágyom, hogy mutassuk be az Esküvőtől a válóperig című darabot a Tháliában és legyen jó, de többre nem vágyom. Ha így marad minden, akkor az tök jó.
Hozzászólások