Prokop Gábor | Sostenuto

Szépirodalom - próza

Sostenuto

 

Vörös vásznak lógnak az utcákon, főleg azon az egy utcán, a Rombolók útján, széles, már-már mozgalmi utca, a zászlótartókban rudak, a rudakon vörös vásznak. Zászlók. Lobogók. Vörösek. Mint a hús. Azt is mondom a politikai tisztnek a kihallgatáson, hogy a vörös zászló a forradalmi munkásosztály szimbóluma. Olyan dolgok tapadnak hozzá, mint a vér… A tiszt rám ordít, hogy azonnal hagyjam abba ezt a provokációt, az igazgatóval felváltva üvöltöznek, hogy ki fognak csapni az iskolából. A többiek eközben írják az orosz témazárót.

Nikével kirándulunk a Jakab-hegyen. A pálos-kolostor romjainál vagyunk. Megmutatom neki a szerzetesek sírjait, amiket én tártam fel még nyáron. Kicsit sem érdekli. Fél a csontoktól. Bátyját más alkalommal elviszem Zsongorkőhöz. Ő a mélységtől fél. Laposkúszásban közelíti meg a sziklát, ahol vascső korlát van. Iszonyú nagy tériszonnyal araszol, kiveri a víz, négykézláb menekül a mélység elől. Kinevetem.

Legtöbbször lekésem az utolsó buszt. Niké melle vonzza a tenyerem, nehéz otthagyni ilyen mellet. Szaladok, de Sarlóhím tábornok útján már csak az Ikarusz háta látszik, ahogy csapódik jobbra-balra a kivilágított üres csuklós. Belekotrok a zsebembe, hátha van egy ötvenes, annyiért épp hazavisz a taxi, újabban nem szállok ki a ház előtt, mert anya és apa felébrednek a kocsiajtó csapódására, és rosszallják, ha a zsebpénzt taxira költöm. Pár házzal előbb szólok, hogy megérkeztünk, köszönöm. Léptek zaja mögöttem, Láng az, Niké bátyja. Meg fog szólalni. Igyekszem nem tudomást venni róla, szaporázom a lépteimet, mintha nem ismerném fel azonnal egyetlen bátortalan hátra nézésből.

– Tőlünk így nem lehet elmenni.  – Lekéstem a buszt, megyek taxival. – Egy frászt, hazakísérlek. Arcán ott bujkál az a furcsa mosoly. Okos fiú, galériába jár, képeket fest. Nem vették fel sehová, bejár a rajztanszékre, már egy tucat főiskolás lány modellt állt neki meztelenül és ő le is festi őket. Egyszer megkérdezem tőle, hogy a festésen kívül történik-e ilyenkor valami közte és a modell között, azt mondja, a művészet szent dolog, a művész és múzsája kapcsolata meg titkos, ő erről nem beszélhet, de történjék bármi, az csak a művészet szolgálatában állhat. Ja, persze. Duma. Egyszer megmutatja a képeit. Tusrajzok és néhány vászon. A lányok szépek, meztelenek, nem kacérok, de csábító a tekintetük. Én Nikének csak a mellét fogdosom, nem merek a bugyijába nyúlni, nem akarom, hogy azt gondolja rólam, hogy én meg akarom őt és nem is voltam még lánnyal. Lángra csak úgy tapadnak a nők. Az a kerek szemüvege és az a sál a nyakában, az elegánsan lezser kopott zakó és a csőfarmer, kitaposott sarkú barna bőrcipővel… Ha buliban vagyunk és elkezd beszélgetni egy lánnyal, nemsokára feltápászkodnak és távoznak.

Irigylem Lángot, de jobb szeretnék taxival hazamenni, fáradt vagyok. – Az kizárt. Hazakísérlek. Tőlünk így nem lehet elmenni. (Már megint ez a mondat). – Utána mi lesz veled? Hogy mész haza?Sehogy, nálatok alszom. – Nálunk? Hol? – Nálatok. A szobádban. A földön. Adsz egy takarót és kész. Nem kell átengedned az ágyat. Eszembe jut, hogy az alagsorban van egy ágy is és tiszta a szoba. Anyuék mit szólnak, nem tudom. Nagy baj nem lehet.

Hosszú az út át a felüljárón. Barátnőjéről beszél, van egy komoly nője, nem is tudtam eddig, nem is érdekel. Megkéri a kezét. Brávó. Az első zászlót letépte, ami az utunkba esett. Nem letépte, belekapaszkodott a panelház homlokzatára rögzített zászlótartó vasba és kiszedte belőle, majd forradalmár mozdulatokkal lobogtatta jobbra-balra széles ívben, felemelő, közben hol az úttesten vonult, hol a járdán. Csakhamar megunta, a kezembe nyomta és azt mondta: „most vidd te!Hurrá. Feltekertem a rongyot a rúdra. Amikor a rendőrt megláttam (a sapkáján nagy vörös csillag), már késő volt a hátam mögé rejteni.

Meg lehet szokni mindent, a panelt is, csak az első két hétben éreztem esténként, hogy csukafejest ugrok a bitumenes járdára. Ha kopognak, ajtót kell nyitni, be kell engedni (általában Cilit, a szomszédot) le kell ültetni, meg kell hallgatni, legközelebb újra jön. Zseniális. Olyan, mint egy repülőtér. Minden tőlem függetlenül történik. A dolgok ilyenek, megtörténnek. Csak úgy.

A tiszt rágyújt, az alkoholista igazgató homlokára kiülnek a verejtékcseppek, dől belőle az aceton. Ha most nem jött volna a tiszt, ráhúzhatott volna a butykosra, ami az íróasztal fiókjába van rejtve, duplán haragszik, hogy miattam nem tud vedelni. Az utolsó éveire rakták ide ezt az ügynök spiclit, hogy bearanyozza diákéveimet és megpecsételje sorsomat. Innentől nem alszok éjjelente, szorongok, ha az utcán meglátok egy rendőrautót, az órákat átalszom, horkolás miatt figyelmeztetést kapok, már csak ez hiányzott, amikor figyelni kellene, képtelen vagyok koncentrálni. Két hét után feladom, nem megy.  Érettségi előtt befuccsolok. Csak aludni szeretnék, de nem tudok.

Apám bemegy az iskolába, feldobottan jön haza, hogy letegeződött az igazgatóval, aki megígérte neki, hogy beszél a tanárokkal, kerekítsenek az érettségi jegyeimen és az egyetemet is felhívta a füle hallatára és protekciót kért a részemre. Remek. Csupa hír. Azt üzeni, hogy szeretettel vár, bocsánatot kér tőlem és (ha ragaszkodom hozzá) a rendőrtiszt is bejön és bocsánatot kér ő is. Azt mondom apámnak, hogy „ha találkozol még azzal az emberrel, mondd meg neki, hogy fogja meg a rendőrtiszt kezét és menjenek együtt a búsba”. Apa hetekig nem beszél velem. Egy évvel később érettségizek a dolgozók gimnáziumában esti tagozaton.

A váróteremben arról sugdolóznak, hogy a sziklákról egy fiatal férfi szerelemféltésből a mélybe rántotta a menyasszonyát, együtt haltak szörnyet a mélyben. Állítólag lóháton vitte fel a hegyre az aráját. Mintha Zsongort emlegetnének, a menyasszonya nevét már nem hallom rendesen, mert behívnak a rendelőbe.

A pszichiáter nő megkérdezi, miért nem dugom meg Nikét. Miért nem lazulok. A szemébe nézek, felkelek a székből és rácsapom az ajtót. Több alkalommal nem keresem. A körzeti orvos másik szakembert ajánl. Köszönöm, nem kérem. Csak úgy vagyok. Tetszik csak úgy lenni.

Nálunk alszik az alagsori szobában, lefekvéskor bort kér. Nem találkozunk többé. Pár nappal később felhív telefonon, elmeséli, hogy a kultúrház-igazgató behívatta és azt mondta neki, hogy: „legközelebb nézd meg, milyen szemetet veszel fel a földről”, aztán jót röhögtek az egészen. Különben kommunista is van a családjában az oktatásügyön, úgyhogy nem kell berezelni. Minek izgulok. Mindenhol van ismerőse. Ja és mindent tagadjak és reméli, nem pofáztam.

Nem pofáztam. Niké egy hónapon belül elhagy. Nem tetszik neki, hogy nem járok iskolába. Egy hónapra rá Láng újra felhív és pattogós, számon kérő hangon megkérdezi, miért lógok az iskolából és mi lesz az érettségivel. Akár az a bajszos tiszt. Mintha bűntudata lenne, de titkolja. „Kapd be!” – mondom neki és levágom a telefont. Többször nem keres.

Híres festő lesz. Utcákon, tereken fest portrékat, tájképeket, háznál aktot is vállal, képeit veszik, mint a cukrot, sosincs pénze. Hónap elején Marlborót, hónap végén Munkást szív. Megállt az idő. A művészeknél mindig megáll az idő. A művész sál ugyanolyan lezseren lóg a nyakában, mint régen, sokszor arra gondolok, megkérdezem, hogy sállal alszik-e, de elfordul, ha meglát. Úgy hírlik nem csak modellek, növendékek is járnak hozzá, nem tudom, mikor, mert az utcán látni egész nap. Készít egy önarcképet is, ahol fül nélkül festi le magát, a képen csak úgy ömlik a vér a füle helyéről. Ezt a képet csak két napig látni, nem hozza ki soha többé. Egy újságcikkben azt nyilatkozza, hogy ő van otthon a testében és a betegségnek kell mennie. Néhány héttel később harminc valahány évesen meghal rákban.

Felmászok a hegyre egyedül, ahogy szoktam. Se Niké, se Láng. A Jakab hegy tetején erős szél fúj. Zsongorkőnél kapaszkodom az öntöttvas korlátba. Megszédülök. Kiver a víz. Hirtelen rájövök, hogy tériszonyom van. Azelőtt soha nem volt. Eszembe jut, ahogy Láng farolt lefelé kétségbeesett tekintettel és kinevettem. Mélyeket lélegzek és megpróbálom a tüdőmben tartani a levegőt, amíg csak bírom.

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Sostenuto”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés

Legutóbbi hozzászólások