91 évesen meghalt Mihail Gorbacsov, az utolsó szovjet pártfőtitkár, a.k.a. Gorbi, a peresztrojka és a glasznoszt atyja.
Élt hat évet.
Gorbacsov és Putyin
Fotó: Carsten Rehder
Forrás: DPA Picture-Alliance via AFP
Jézusom, hány évesnek kell ahhoz lenni, hogy ne kelljen minden részletet elmagyarázni egy ilyen emlékezésben.
Amikor az egyik elődje, Brezsnyev meghalt, a gimnáziumban két haverom vidáman rohangászva búgta minél többünknek a fülébe, hogy „meghaalt a cseelszövőő, neem duúl a ruút viszáály”, és ez akkor izgalmas is volt és nagyon jólesett mindenkinek, annak is, aki nem tudta, hogy ezzel azt is mondják, „orszááágunk éélni foog”… a többi mindegy már.
Gorbacsov mindennek, ami előtte rossz volt, az ellenkezőjét ígérte, és nemcsak ígérte, váratlanul határozottan meg is lépte. Tette amit szükségesnek, sőt helyesnek gondolt, a többit kivette a kezéből az Úr. „Mindnyájunknak szabadságot adott – de nem tudtuk mit kezdjünk vele” – idéz a Reuters valakit, aki pár hete meglátogatta a kórházban. Kár, hogy nem tudtuk, ezért most minden másképpen van megint, régi másképpen. Épp él megint egy cselszövő, épp dúl a rút viszály, épp nincs reform, és oda a nyíltság, és patakokban folyik az embervér. Orosz rulett.
A dolgok bonyolultak. Egy paralizált világbirodalom kapitányaként megpróbálta a lehetetlent, demokráciává reformálni és mégis megtartani az egypárti diktatúrát, felszabadítani az embereket a cenzúra alól, s eközben valahogy egybetartani a vasból és kényszerből szőtt birodalmat. A dolgok bonyolultak, így aztán lehetséges az is, hogy naivnak melegszívűnek és humanistának látunk egy olyan embert, aki évtizedeket töltött el a kommunista párt vezetésében, és lett egy hideg és militáns nagyhatalom első embere. Lesz majd aki elmondja, hogy hős volt, lesz aki Oroszország károlyimihályaként gúnyolja, lesz majd aki arról ír, tönkretette-e Oroszországot és vele a világot vagy épp ellenkezőleg, utat mutatott, és így tovább, da capo al fine.
Engem – és most már őt sem – ezek a fontos részletek ma nem érdekelnek.
Csak annak a hat évnek az emléke maradt.
Mi, akik a szavazókorba lépéssel együtt ajándékba kaptuk a szavazás jogát, úgy tudtuk, úgy láttuk, úgy éltük meg, hogy Mihail Gorbacsov nyitotta ki nekünk az ajtót ami évtizedek után, váratlan – az oroszoknak inkább tragikus – hirtelenséggel a szabadba vezetett.
Gorbacsov hosszú-hosszú életéből csak az a hat év számít, amit azzal töltött, hogy nem vérezte össze az összeomló Szovjetoroszország végnapjait, lezárta a hidegháborút, az afgán háborút, hagyta szétkapni a vasfüggönyt, elengedte az orosz birodalom börtönéből Andrej Szaharovot és a rabul ejtett kisnemzeteket, és így tovább, sok a jóból. Mindezt úgy, hogy meglepte a világot azzal, hogy egy szovjet pártfőtitkár lehet olyan, akár egy normális, civilizált ember, közvetlen beszédű, jól öltözött, polgár hangulatú alak.
Nagy dolog volt ez az életre-halálra szóló normalitás pont tőle.
Rejtély, hogy azóta hogyan jutottunk el onnan ide, a múltnak tűnő jelenbe, hiába lett okos mára sokmindenki. Gondolom, ő se nagyon értette, csak magyarázta, magyarázta, hátha egyszer összeáll megint mindnyájunknak a kép. „Sok évvel ezelőtt végleges és visszafordíthatatlan döntést hoztam. Semmi és senki, semmilyen nyomás, se jobbról se balról nem vehet rá, hogy a peresztrojka és az újfajta gondolkodás tételét megtagadjam. nem szándékozom sem a szándékaimat, se a meggyőződésemet megváltoztatni. A választásom végleges volt.”
Bírtam őt.
Talán csak véletlen volt Oroszország történetében, egy pillanatnyi kihagyás a Retteget Ivánok, Sztálinok, Brezsnyevek világában. De akkor is, Voltairenek igaza van: „A történelemben a véletlenek különös ajtókat tudnak kinyitni a jövőbe. És ha kinyílik egy ilyen ajtó, akkor be kell lépni rajta.”
Ő belépett, és én nem akarom ezt sosem elfelejteni.
(Az írás Simó György Facebook oldalán jelent meg, a szerző hozzájárulásával közöljük.)
Hozzászólások