1.
Most már igazán itt az ideje annak, hogy a Szigetről megjelenjen olyan fajta vélemény is, amilyen a médiában nem gyakori. Közép-Európa legtöbb embert vonzó fesztiváljáról már sok olyat elmondtak és leírtak, aminek nagyon is köze van a valósághoz, de vajon a Sziget tényleg csak arról szól, hogy hány autólopást regisztráltak azon a héten, és hogy hány drogost csíptek fülön az egyre engedékenyebb rendfenntartók? Közel sem. Csakhogy a média szerepzavara miatt napjainkban éppen a botrányos dolgoknak van hírértékük.
Rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy alapjában véve a Szigeten mindenki azt csinál, amit odahaza a hétköznapokon szokott. Aki otthon is szereti magát eszméletlenre inni, az itt sem fog másképp tenni. Aki otthon is csak az aktuálisan divatos dolgok befogadásának hódol, és percemberkék dáridóján mulat, az minden igényét kielégítheti itt. Aki a barátaival szeret cseverészni, minden bizonnyal ide sem egyedül érkezik. Aki pedig napjai nagy részét zenehallgatással tölti, az úgy éli meg ezt az egy hetet, mint egyfajta zenei Kánaán és Eldorádó találkozását.
Én az utóbbi kategóriába tartozom, tehát érthető, hogy számomra a zenei programok jelentették a legtöbbet. Felemelő érzés volt, ahogy áramlott körülöttem a muzsika. Úsztak az ezerszínű hangfoszlányok a levegőben, mint a giros illata. A zenei hajhullámhosszokat megragadva – mint valami repülő szőnyegen – sikerült bejárnom az egész Szigetet. Jó volt válogatás nélkül habzsolni a zenéket. Főként, hogy gyomorrontást sem okoztak.
Néhány zavaró tényezőt – a sok embert, a sok egyformán részeg embert – leszámítva nagyon jól éreztem magam, igazi aktív kikapcsolódás volt ez számomra. Az első percekben megéreztem, hogy különleges lesz a hetem. Igazi hangulata volt már a hídon átkelésnek is, rengeteg német, angol, olasz, francia, sőt spanyol szó is megütötte a fülemet.
Azután a második nap lezúduló esőtömeg erőteljesen átformálta a Sziget képét. Volt abban valami mulatságos, ahogy a dágványban dagonyázó sáremberek beóvatoskodtak a Sziget látképébe, a sok agyonázott ember látványa adott valami pluszt az eseményhez. (Például egy plusz megfázást, amiről azért nem volt szó!)
Kerülgetve tehát az egyre több embert, meg az önmaguk paródiájává váló, csak vasárnapra tarajt állító operettpunkokat, rengeteg zenei csemegét fogyasztottam.
A Sziget legfőbb erejét kétségkívül a rendkívül széles programválaszték adja. Aki nyitott, óhatatlanul is beleütközik olyan zenékbe, amelyekről keveset tudott. Egy kis nyitottsággal megáldva bizony látókörbővítő is lehet egy-egy ilyen fesztivál.
Én legfőképp a jól kihangosított gitárzenét részesítettem előnyben, így egyből megcéloztam a HammerWorld sátrat. Miután napi két műszakban zsibbasztottam hallójárataimat ezen a helyen, néha valóságos felüdülés volt lágyabb húrokat pengető zenekarokat hallgatni. Például technikás dzsesszt, vagy finom kis blúz zenét fülelni, vagy elbandukolni a Sziget másik felére, cigányzenére rácsodálkozni.
Egyik kedvencem lett a dzsesszsátor, ahol padlószőnyeg fogadta a látogatókat; nem csoda, ha rövid időn belül mindenki álomba merült. Sajnos, az éjszakai programok emiatt rendre elmaradtak.
A rockzenét kedvelőknek nagyon jó hír volt, amikor két évvel ezelőtt első ízben megjelent a Metal Hammer színpad (2003-tól HammerWorld), ahol több ezer ember lelkes asszisztálásával lépett színre a hazai fémzenei élet színe-java. Érzésem szerint a leglelkesebb és legkitartóbb közönsége ez alkalommal is itt gyűlt össze. A vicces az, hogy nem is a fiatalok adták a legelementárisabb koncerteket, hanem a nagy öregek. Első nap például a Nagy Feró vezette Beatrice és a 30 éves Lord zenekar adott felejthetetlen és roppant hangulatos műsort.
2.
Akik nem ismerik, hajlamosak leszólni a rock és metal műfajt, pedig páratlanul gazdag a zenei paletta, melyen a zenekarok mozognak. Csak a külföldieken végigtekintve: első este a 25 év átlagéletkorú finn származású Sonata Arctica lepett meg bennünket vidám és gyors, de szentimentális pillanatokat is tartalmazó programjával. A legjobban mégis az tetszett, amikor finnül beszéltek egymással a mikrofonokba. Másnap az angol My Dying Bride taglózta le a hallgatóságot roppant gyászos és mély, shakespeare-i dramatizmussal előadott zenéjével.
A következő napon a komolyzenébe oltott szimfonikus rockzenét élvezhettük a finn Apocalyptica vonósnégyesének előadásában. A négy csellóval előadott Metallica számok egész más dimenzióba emelkedtek az ujjak és a vonók alatt!
Ezt követően a kanadai Annihilator zenekar volt a nap külföldi főzenekara. A kanadaiakra pontosan úgy oda kell figyelni, mint a finnekre, mert nagyon tudnak muzsikálni. Itt a zenekar főemberén, gitárosán volt a hangsúly, aki zenélés, szólózás mellett szinte gesztikulált a hangszerével, és egy tambur major magabiztosságával vezényelte le a koncertet.
Ha itt van vége, már érdemes volt. De csak most jött a java! Augusztus 4-e, hétfő volt a főnap! Ekkorra már teljesen megtelt a Sziget. A pocsolyák és pocsolyarészegek felszáradtak, a sáremberek megmosakodtak. A Sziget történetének legelementárisabb koncertjét adta a Los Angeles-i Slayer, akik 20 éves pályafutásuk alatt kiérdemelték a világ legintenzívebb koncertbandája címet. Össze is verődött sok ezer ember, hogy megnézze ezt a legendát, mely korántsem volt kivénhedt negyvenévesek gyülekezete. Húszévesek lendületével vetődött színpadra a thrash metal csoda és másfél órás irdatlan töménységű, elképesztő precizitású hangmasszát zúdítottak a nyakunkba. Na, csak ezért a koncertért megérte volna eljönni!
De ez nem volt elég arra a napra, rögtön utánuk következett a hagyományos helyszínen, a HammerWorld sátorban a szintén 20. évében járó Testament zenekar. Nem tudni, énekesük írt-e testamentumot, de nemrég szerencsére megküzdött az agydaganattal, és úgy énekelt, ahogy egy kétméteres indiánhoz illik.
A zárónapon az angol Napalm Death tette fel a koronát az egyhetes fesztiválra. A zeneiség legszélső határát súroló programjuk még a legelszántabbakat is megviselte, de ilyen szélviharos zajmasszát sem hallunk mindennap!
Egyszóval, csuda volt ez a Zenesziget. Még ma is bennem muzsikálnak a hangok.
Egyes napokon külön kultúrszigetet teremtettem magamnak. Például megnéztem a felújított Sándor palotát, aztán a Halászbástyán reggeliztem. Varázslatos dolog a Halászbástyán reggelizni hét órakor, amikor emberszó nem töri meg a csendet és még belépőt sem kell fizetni. Ilyenkor nagyon szép a város, és nem csak a magasság miatt!
Meglátogattam a Nemzeti Színházat is. Felnéztem nagy színészeink szobraira, majd leültem Gobbi Hilda mellé. Belerévedtem vele együtt a vízbe, ahol a felrobbantott Nemzeti homlokzata úszik.
Utolsó nap kiutaztam Szentendrére, ahol a Kovács Margit Múzeum ejtett káprázatba. Hihetetlen élmény volt látni az embernagyságú szobrait, és megtudni, micsoda humor élt ebben a remek keramikusnőben.
(Megjelent: 2003. szeptember-októberben, 2 részben)
Hozzászólások