Terméketlen föld az agyunk,
mindig a múltat temetjük.
Ráébredünk: senkik vagyunk.
Csak önmagunkat szeretjük.
Kilépünk a valóság kapuján,
ahol ábrándokat kergetünk.
Vágyaink határtalan talaján
gyökértelen álmokat vetünk.
Nem merünk már érezni,
az örök megalázástól félünk.
Nem tudunk már kérdezni,
válaszok nélkül, halottként élünk.
Minket egy szűkös ketrecbe tesznek,
ahol nincsenek emlékek, vágyak.
Ők itt minden titkot lelepleznek,
s a félelem szobájába tesznek.
Hozzászólások