Egy-egy kávé mellett ücsörgünk. Az egyik fekete, a másik is. Aki válaszol Marseille-ban, aki kérdez Bilbaóban. (Ilyenkor kell betenni egy olyan mosolygós bogyót, amit a szaknyelv smileynak hív.) Tehát Éva és én nem látjuk egymást, nem is halljuk – bár a háló adta lehetőségek ezeket nem zárják ki. Ülünk, kávézunk és levelezünk. Netinterjút csinálunk.
Mi, emberek, vagyunk olyan furcsák, hogy néha a saját anyanyelvünkön is nehéz megértetnünk/kifejeznünk magunkat.
Mert a kulturális, lélektani és mindenféle feltételeink különböznek. De a különbözőség emberi bennünk. Két kutya sem ugat egyformán, attól még mind a kettő kutya. A tréfán kívül, ha az emberek le tudnák vetkőzni az értelmetlen beidegződéseiket, és ha még tiszteletben is tartanák egymást, akkor biztosan könnyebben tudnának szót érteni egymással.
Irodalmi szinten ez különösen nehéz.
Az „irodalmi szinten” történő kifejezésben, annak megértésében is egy csomó dolognak lehet szerepe. Hogy nehéz-e írni? Szerintem inkább arra kell vigyázni, hogy az ember visszatartsa azt, amit egyszer (ki tudja, miért, hogyan?) leírt, térjen vissza hozzá egy idő után: dolgozzon rajta, tökéletesítse. Ez a műhelymunka. Itt mindig van mit tenni.
Csak az képes erre, aki felsőfokon tud bánni a szavakkal. Ha pedig ezt egy idegen nyelven teszi, az már maga a zsenialitás. Szerintem.
A képesség jó kifejezés; az biztosan adott. Egyénileg is, változó mértékben. Hegedülni is lehet tanulni, megtanulni mégsem. Viszont a legtehetségesebb hegedűművész is tanul, folyamatosan. (Hogy mi szép aztán a zenében, mi mond valamit az embereknek, mi viszi el őket abba a szférába, ahol olyan jó lenni, azt ki tudja igazán megmagyarázni?)
Emlékszel első, franciául leírt alkotásodra?
Már itt éltem Marseille-ban, de még nem beszéltem rendesen a nyelvet, talán még egy éve sem volt, hogy kapcsolatba kerültem vele, könyvet sem olvastam akkor még franciául, mikor írtam egy verset. A címe: „Nulle part”. A szöveg és „zenéje” egyszerre kéredzkedett ki. (Egyébként ez magyarul is így van. S nemcsak versnél, prózánál is hallok egy szövegritmust.) Nagyon örültem ennek a francia versnek, mert nem volt benne nyelvtani hiba! Legalább húsz év múlva mégis kicseréltem benne egy sort.
A 20 év költői, élet- vagy mindkettő közös tapasztalata miatt?
A kettő együtt működik. Az említett versben a mondatcserét, erre határozottan emlékszem, a mondatból fakadó képzettársítás indokolta, nem a mondat egyszerű jelentése. Az eredeti sor is maradhatott volna, mégis az új jött be. Kellő távolságból ez a jobb. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy mindenki várjon húsz évet arra, hogy kicseréljen egy szót egy szövegben. Vannak pillanatok alatt leírt sorok, még oldalak is, melyek azonnal a helyükön vannak. Csak arra gondolok ezzel kapcsolatban, hogy az író, művének első olvasója. A két aktus (írás és olvasás) között van különbség. Ha az író rossz olvasó, akkor nem jó író. Az alkotás belső menete valószínű egy nagyon összetett folyamat, melyet mindenki saját maga szerint „kezel” leginkább anélkül, hogy tudná miért éppen úgy ahogy. Az igényesség viszont lehet tudatos is.
Alkotásaidat két nyelven írod, mert ahogyan vallod: „Úgy hozta a sors, hogy két nyelven tudom magam a legjobban kifejezni, akkor miért ne?”
Először magyarul írtam, mert az anya-apanyelvem magyar. 12 éves korom felé, verseket. Nem siettem kiteregetni, magánügy volt. Titok. A legjobb barátnőm olvasta csak őket. Sok minden változott azóta, de a legjobb barátnőm maradt a legjobb barátnőm. Ja, és írni is csak akkor írok, amikor ugyanúgy mozog a kezem… Ez a „titok” nagyon lassan oldódott fel.
Közben szórakoztam azzal, hogy magyar költők stílusában írjak: Petőfi, Ady, Juhász Ferenc paródiákra emlékszem, amiken a gimiben, majd a fősuliban röhögcséltünk. Aztán megtudtam, hogy „ujjgyakorlatokra” egy zenésznek is szüksége van, a festők pedig egyenesen másolnak az elején. Az első novellám 20 éves koromban jelent meg, Békéscsabán. Az első versem is.
A francia nyelv belépett az életembe. Ha a magyar az anya-apanyelvem, akkor a francia a férjnyelvem, s a kislányom apanyelve. S az lett a mindennapjaiméi is. Első francia nyelven megjelent írásom az uráli nyelvek nominális mondatszerkezetének történetéről szól, 1991-ben jelent meg az Aix-en Provence-i Egyetem évkönyvében.
Hófehér papírra címmel, a Pont Kiadó gondozásában jelent meg a közelmúltban versesköteted.
Ennek nagyon örülök, azért is mert láttam, hogy egy pár ember is örült neki. Egy közeli családtag azt mondta nekem a budapesti könyvhéten: „Jé, Évike, nem is tudtuk, hogy te írsz!” Én meg azt mondtam magamnak a kötet összeállításakor, itt Marseille-ban, hogy, na mostmár mindegy: íme a titok (egy része). A Pont Kiadó nagyon finoman, elegánsan „bátorított”, hogy „merjem”, miért ne.
És fanciául? Ez egy szimpla, mégis dupla kérdés. Franciául is jelentek már meg költeményeid/írásaid? Agnel Hídvégi Éva műfordít Agnel Hídvégi Évát?
Franciául évekig „csak” nyelvészettudományi írásaim jelentek meg; cikkek, tanulmányok, s egy könyv, mely magyar vonatkozású elméleti szintaktika. Ha azzal a pár szóval, amit 27 éves koromban kezdtem megismerni franciául, verset írtam, a francia nyelv birodalmába azért későn hatoltam be. A doktori disszertációm lett (titokban) az „ujjgyakorlat”; a közel 500 oldalas munka, melyet 6 évig készítettem apránként felfedeztette bennem a francia írás szerkezeti szabályait, a tudományos stílus jelenlegi (elég hagyományos) követelményeit, ugyanakkor megsejtette bennem a francia nyelv egyéb lehetőségeit. Ehhez persze az olvasmányok is hozzájárulnak és minden, amit az új kultúrából sikerül befogadni. Verseket írok franciául, amikor úgy jön, nem is gondoltam arra, hogy kiadókhoz küldjem őket. Viszont egy „költői hangvételű” ironikus-szomorú novellát elküldtem egyszer 3-4 laphoz és az Écriture című irodalmi évkönyv ki is adta Lausanne-ban. Ebben már vannak francia szójátékok, s egy szóalkotás is belecsöppent.
Ami a műfordítást illeti, két kis írásomat tettem át magyarból franciára. Szeretek fordítani is, eddig két könyvet fordítottam: Zsigmond Győző Három kismacska, kettő közülük kommunista összegyűjtött erdélyi politikai vicceit és Szávai Géza Ki látott minket meztelenül című kisregényét (mindkettő ugyanannál a kiadónál). Saját magamat nincs kedvem fordítani. Amit egyszer készreviszek magyarul, az magyarul van, amit franciául, az franciául van: bennem. Utána mást kell csinálni. Vagy magyarul, vagy franciául.
Értem és megértem, mert megéltem. (mosolygós bogyó) Kívánom, hogy hasonló élményekkel hasson rád továbbra is a nyelvek bűvös világa és a szavak montázsvarázsa az alkotás bármely játékterén.
Ez nagyon szép, köszönöm.
Merci a beszélgetésért.
Avec grand plaisir. Gracias a Ti!
Hozzászólások