Antos Árpád | Barangolások Erdélyben 67. – Kovászna, Csomakőrös,

Nagyvilág

Barangolások Erdélyben 67. – Kovászna, Csomakőrös,

Negyedik utazás (13. rész)

Kovászna

Az azonos nevű megye központja természeti különlegességéről nevezetes: a Főtéren terméskőkerítés vesz körül egy több méter mély fortyogó katlant. A Pokolsár-nak nevezett kénes-széndioxidos gázkitörés ez. A geológusok szerint a mélyből feltörő borvizet és talajvizet a gáz örvénylő és forrongó állapotban tartja. A barnás, iszapos víz 5-10 centiméteres buborékokkal engedi ki a kénes szagú gázt. De nem volt ez mindig ilyen békés: a XIX. században több kitörést is feljegyeztek. A leghevesebb kitörésről így emlékezik meg dr. Hankó Vilmos, a környék jó ismerője: „1837-ben egy kemény téli estén egyszer csak megrendült a föld a kovásznaiak lába alatt, a falakról az edények lehullottak, a pohárszékekben az edények összecsendültek, az emberek rémülten futottak ki lakásaikból. Másnap a Pokolsár rendkívül erővel tört ki, gázával betöltötte a levegőt, vizével elöntötte a piacot.” Legutóbb 1984-ben volt erős kitörés, amikor a Főtér környékének lakói több napig a város távolabbi részében kerestek menedéket.

Elnevezésének okát Orbán Balázs így fogalmazta meg: „E forrásnak jellemzőbb elnevezést alig kaphattak volna, mert az egy tombolva felfakadó vulcanicus forrás, mely helyét változtatva gyakran az egész falut elborítással fenyegető kitolulással hánykódik, oly erővel, miszerint mederürét annyira kimélyíti, hogy minden évben több száz szekér kővel tömik meg; a mely tölteléket, mint valami sziklafaló szörnyeteg elnyeli vészesen tomboló sötét torkában.”

A XIX. század második felében a városban jelentős fürdőélet volt a kénes-széndioxidos víz jóvoltából: bár hőmérséklete alacsony (15-16 C fok), mégis a vízben oldódott gáz vérkeringést javító hatását sokan kihasználták.

Csomakőrös

Régen csak „Kőrös”-nek hívták. Nagy szülötte után 1904-ben vette fel mai nevét. A református templom mellett magas talapzaton mellszobra áll. A közelben, a faluházban emlékkiállítás látható életéről, utazásáról, műveiről. 1784. március 17-én szegény családban született. Szülői háza régen leégett, a helyén álló épületen márványtábla emlékeztet az utazóra. 1799-1815 között a nagyenyedi kollégiumban tanult, ahol munkájával fizetett a tanulásáért. A történelem, a földrajz és a nyelvek érdekelték. Megtanult görögül, németül, franciául és héberül. Szorgalma jutalmául felmentették a szolgai munka alól. Sőt ingyenes ellátást, szerény ösztöndíjat kapott és tanítványokat is fogadhatott.

1807-től az akadémiai fokozat bölcsészeti és hittudományi szakán tanult, ahol Herepei professzor előadásai keltették fel érdeklődését a magyarság őshazai eredete felé. 1815-től ösztöndíjjal a göttingai egyetemen tanult. Elsajátította az angol, az arab, a perzsa nyelvet is. A könyvtárban talált utalást a magyarok ázsiai rokonságára. 1818-ban hazatért Nagyenyedre. Máramaroson tanári állás várta, melyet nem fogadott el: ázsiai utazás tervezéséhez kezdett. Zágrábba utazott, ahol elsajátította a horvát, a szerb és a szlovén nyelvet is.

1819 novemberében kevés pénzzel gyalog útnak indult. Bukarest, Szófia, Konstantinápoly volt úti iránya. Hajón Egyiptomba utazott, majd Bagdadon át egy évvel indulása után érkezett Teheránba. Ezután egy karavánhoz csatlakozva Afganisztánon át Indiába jutott. Átvergődve a Himalája hegyein jutott Ladákhba.

Naplójában így írt elhatározásáról: „Amikor elhagytam hazámat, az én egyedüli célom az volt, hogy eljussak Felső-Ázsia füves térségeire, ahol hajdan annak a fajnak az első törzsei élték nomád életüket, melyből és is származom. Meggyőződésem, hogy a magyar a Hunok leszármazottja, ahogy hírlik nálunk. Ha fel akarom fedezni és meg akarom ismerni népem őshazáját, ahhoz Mongóliába kell mennem, a Nagy Fal északi részébe, ahol Hjong-Nu-k éltek immár több mint kétezer esztendeje. Véget ér majd a küldetésem, ha egyszer be tudtam bizonyítani, hogy ellentétben a finn-magyar elmélet mellett kardoskodók megnyilatkozásaival, a magyar nép igenis Attila népe, és a Hunokon át kései leszármazottja a rejtélyes Hjong Nu-k-nak.”

Ladákhban találkozott Moorcroft angol utazóval, akinek javaslatára Tibetbe utazott a tibeti nyelv tanulmányozására. 1823 júniusától 1824 októberéig a zanglai kolostorban élt egy kicsiny, rendkívül hideg szobában. Tanulmányainak 3 kötetével nagy nehézségek után Calcuttába utazott, ahol a brit főkormányzó műveiért havi 5 rupia támogatást adott. Segítségével visszatérhetett Tibetbe 1827 szeptemberében. Ott 3 éven át összegyűjtötte és betűrendbe szedte a tibeti nyelv 40 000 szavát, tanulmányozta irodalmát. Ismét Calcuttába érkezve, 1834 januárjában megjelent – angol nyelven – élete műve, a Tibeti Szótár és a Tibeti Nyelvtan, mely új fejezetet nyitott a keleti tudományokban. Művének híre hazájába is eljutott: a Magyar Tudós Társaság tagjává választották.

1842 februárjában ismét útnak indult Tibetbe. Útközben egy éjszakát a Tera vidék mocsarai között töltött. Ez elég volt arra, hogy maláriában megbetegedjen. Március 24-én Darjeelingbe érkezett, ahol már betegen kezdett munkához. Április 11-én meghalt. Ott temették el. Sírján angol és magyar szöveg emlékezik meg munkásságáról.

„Mint törhetetlen akaratú tudós, Tibet titkait kutatva szerzett fényes hírt földjének. Távol a hazától alussza örök álmát. De nem halt meg népének lelkében.”

A Szózat éneklése alatt szobránál elhelyeztük koszorúnkat.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Barangolások Erdélyben 67. – Kovászna, Csomakőrös,”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés