Negyedik utazás (16. rész)
Petőfi Sándor halálának helye
Fehéregyháza és Segesvár között – Ispánkút közelében – az országút mellett, fákkal körülvett kis ligetben, terméskőből összerakott talpazaton jelképes szarkofág áll. Oldalán felirat:
„Itt esett el 1849. július 31-én
PETŐFI SÁNDOR
forradalmár költő, a népek
szabadságharcának harcosa
Július 1969.”
Az emlékművet Sütő András író kezdeményezésére közadakozásból építették a költő halálának 120. évfordulójára. Az eltelt évek alatt ismeretlen kezek Petőfi kőből faragott arcképét (Hunyadi László alkotását) megrongálták. 2005. július 31-én – 156 évvel a csata után – újraavatták az emlékművet. A költőt ábrázoló bronzplakettet Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész készítette. A szarkofág oldalára bronztáblára vésve örökítették meg történetét és a helyreállítást támogatók nevét. Környékét is rendezték: udvarát kőlapokkal burkolták és kovácsoltvas kerítéssel vették körül. Kitisztították az ispánkúti forrást is.
Költőnk halálának körülményeit – talán hitelesen – az 1898-ban Jókai Mór, Bródy Sándor és Rákosi Viktor által összeállított emlékkönyv örökítette meg: „Halhatatlan lett. Az bizonyos. De hogy meghalt-e? – azt sokáig nem tudta elhinni a magyar. Érczalakja ott áll Segesvár ormán, emléke ott lebeg a völgy párázatában, de testét, mely isteni lelkét rejtegeté – azt nem találták meg a dúló csaták után. Egész legenda támadt nyomtalan eltűnéséről. A költők megénekelték, hogy az istenek magukhoz ragadták kedvenczüket az örök fényesség honába, a székely nép meg sokáig regélte hegyei közt, hogy a muszka Szibériába hurczolta, s ott az ólombányákban raboskodik.
A hatvanas évek elején, mikor a nemzet először lélekzett föl szabadon, kezdtek Petőfi halálának körülményeivel foglalkozni.
Petőfi Magyarországról jövet július 25-én Besztercén csatlakozott Bemhez, a ki nyakába borult és össze-vissza csókolta. Bem egyenes hívására jött – bár ne tette volna. Ettől kezdve nem is hagyta el az öreg katonát, a kit a rajongásig szeretett. Július 30-ikán Székely-Keresztúron hál. Varga Zsigmond házánál. Jul. 31-ikén reggel a házikisasszony felkéri, hogy szavaljon valamint, s Petőfi egyszerre kezdi: Ott essem el én / A harcz mezején, / Ott folyjon az ifjui vér ki szívemből…
Végigszavalta, azzal kocsira ült és elrobogott Segesvár felé… mintha végzete kergette volna… Mire odaért, már dörögtek az ágyúk. Petőfi Fehéregyháza széléről, egy rombadőlt kemencze mellől nézte a csatát. Mikor az oroszok esti rohama megingatta a magyar sereget, s Bem is megfutott, akkor Petőfi is futásnak eredt. Lengyel József ezredorvos, a ki lóra kapott, beszélt vele ekkor. Lengyelt lova megmentette, de a gyalog Petőfit bekerítették a kozákok. Mikor Lengyel utoljára hátranézett, Petőfit fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonnyal menekülni látta.
Heydte báró, a ki másnap a halottakat temette, leír közülök egyet, s az a leírás teljesen illik Petőfire.
Gyalokay Lajos is a futás alatt találkozott Petőfivel, a kit felszólított, hogy jöjjön vele a kocsijára, mely onnan nem messze várja.
– Azt hiszed – felelt Petőfi a kocsisra czélozva –, hogy van ebben a pokolban olyan bolond, a ki helyt merne állni? Nincs itt szabadulás, igyekezzünk a túloldalra, ott tán megmenekülhetünk.
S mikor Gyalokay habozott, így kiáltott:
– Nincs most idő a gondolkodásra, én megyek, Isten veled.
Ezzel otthagyta Gyalokayt, a ki nem látta többet. Legdrámaibb és megdöbbentőbb Szkurka Vilmos-ezredbeli vén huszár elbeszélése. Szkurka ordonáncz legény volt Bem mellett, s így jól ismerhette Petőfit. Mikor a futás megkezdődött, Szkurka sebzett lován Kőhalom felé vágtatott. Egyszerre csak utoléri az „ajjutánst”, a ki egyedül futott ugyanarra. Már messziről ráösmert, hogy ez Petőfi. A vén huszár hátul galléron ragadta a költőt, a ki viszont a kengyelvasba kapaszkodott, s öles léptekkel futott a ló mellett. Vagy két puskalövést haladtak, ekkor észreveszik, hogy négy muszka lovas egyre közelebb és közelebb jött hozzájuk.
– Állj meg! – kiáltott Petőfi és eleresztette a kengyelszíjjat.
Mikor a huszár tovább hurcolta, újra rákiáltott:
– Bocsáss, engem az Isten se ment meg.
Azzal kirántotta magát Szkurka kezéből, s balra a nagy mezőre ugorván, a hegyoldalon a kukoriczás felé futott. Két muszka lovas utána. Akkor – mint Szkurka beszéli – a fegyvertelen Petőfi (a ki nagyon fáradt lehetett) megállt, s szembe fordult a kozákokkal. Emelt fővel várta a csapást. Az első kardvágásra nem esett el, a második ütésre elterült a földön, s ekkor még egy csapást mértek rá.
Haller József gróf szerint Petőfit egy darabig Zeyk Domokos vitte, kengyelvasába emelve, s a buni hídon döfték le a kozákok. Haller azzal a szívtépő állítással fejezi be elbeszélését, hogy Petőfit élve temették el.
1849. aug. l-én Csonta János fehéregyházi gazdaember, a ki a halottak összeszedésével volt megbízva, a buni híd mellett egy kecskeszakállú, borzashajú, vászonöltözetű fiatalembert talált, a kit mivel halottnak vélt, szekerére tett és a sírhoz vitt. Itt azonban az ifjú nyöszörögve megszólalt:
– Élek, meggyógyulhatok… Petőfi a nevem. Segítsetek!
De a temetésre felügyelő orosz katona nem kegyelmezett, betaszította a sírba, holtesteket dobott rá… S vége volt… a halottakkal telt gödörre meszet szórtak, s aztán fölhantolták.
Ezt a hajmeresztő elbeszélést megerősítette Sándor János unitárius lelkész, a ki ott, a temetés pillanatában egy gyergyószent-miklósi honvédtól hallotta.
Mindebből világos, hogy Petőfi meghalt – hogy örökké éljen. Munkái az emberiség közkincse, hírneve az egész világé, dicsősége a magyar nemzeté.”
Az emlékművön a Szózat éneklése közben elhelyeztük koszorúnkat.
Hozzászólások