Tillai Gábor | Hogyan lesz a pármai sonkából bábfigura? – 1-2.

Nagyvilág

Hogyan lesz a pármai sonkából bábfigura? – 1-2.

Látogatás Olaszország egyik legjelentősebb bábszínházi gyűjteményében

1.

Néhány hete egy múzeumi-egyetemi program keretében Bolognában jártam, s innen jutottam el egy napra a Pó folyótól délre fekvő Parma városába. (Gondolom, rögtön olvasóim eszébe ötlik néhány itteni – ínycsiklandó – fogalom; a világhírű sonka, illetve a sajt; hiszen e városban minden sajtot parmezánnak nevezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy természetesen az igazi ezen a néven különleges erjesztéssel és fűszerezéssel készül.) Művelődéstörténeti szempontból is kiemelkedő múlttal rendelkezik a város; Itália legjelentősebb románkori keresztelőkápolnája (Battistero) áll a szintén híres székesegyház mellett; a későbbi évszázadokból a Farnese hercegi család gazdagságának emlékeit élvezhetjük, a barokk színháztól neves művészek (például Correggio) alkotásain át a város szerkezetét meghatározó építkezésekig. (Nem hallgatható el azonban, hogy – feltehetően a vasútállomás közelsége miatt – mindmáig „érezhető” károkat okoztak a második világháború végén az amerikai hadsereg bombázásai a történelmi belváros értékei között.)

A 10. században alapított bencés apátság épületegyüttese többször átalakult; nem csupán küllemében, hanem használatában is – oly sok társához hasonlóan laktanya volt a 19. században. Néhány száz méterre innen a bencés apácák konventjéhez jutunk, ahol az apátnő 16. századi lakosztályában is Correggio freskóiban gyönyörködhetünk (Camera di San Paolo).

Amit azonban a következőkben szeretnék bemutatni, arról még helyi kiadású útikalauzban sem leltem leírást. A bencés konvent oldalában, egy hatalmas kapun belépve érünk a „Bábok Várába” – a Giordano Ferrari Gyűjtemény egyedülálló hangulatába.
Mielőtt az itteni bábjátékos tradíciók bemutatásába fognék, illik vázlatosan végigkövetnem az idevezető utat: bábok használatával már az ókori Egyiptom kultúrájában találkozhatunk, amely megjelenik a Kr. e. 8. században görög földön is – a rómaiak nyilvánvalóan tőlük veszik át a hagyományt. (Terjedelmi okok miatt nem taglalom az ősi keleti civilizációk – elsősorban Kínában és Japánban kedvelt árnybábokat használó hagyományait; ebből ízelítőt olasz földön, Szicília szigetén, Palermóban kaphatunk.) A középkori városok vásáraiban és utcáin már közkedveltek voltak a bábjátékosok is; a vándorlás természetes életfeltétele volt az előadóknak. A reneszánsz Velence hangulatához tartoznak, a Commedia dell’ Arte hagyományaiból erednek a máig ismert karakterfigurák: Harlequin, Brighella, az Orvos, Pantaleon, a Kapitány stb. Majd Velencéből indultak ezek hódító útjukra Európába a 17. században. Parmába Mantován keresztül jutottak el a Farnese család idején. Újabb fénykorukat Párizsban élték, s innen váltak közismertté: az olasz Pulcinella figurája Angliában Punch, Párizsban Pulicinelle, német földön Kasperl (ha igaz tőle származik a mi Vitéz László figuránk), orosz földön Petruska, a spanyoloknál pedig Don Cristobal lett.

A kiállítás három terében mintegy 500 tárgyat élvezhetünk; marionett és burattino figurákat, bábfejeket, bábszínházi díszleteket, régi fotókat és plakátokat. Ezek azonban csupán egy részét képezik a nagyobb gyűjteménynek, amely további díszleteket, írásokat, könyveket és egyéb, a szórakoztatás ezen terén képződött dokumentumokat tartalmaz. A bábfigurákat bemutató rész természetesen a Commedia dell’Arte alapkaraktereivel indul, majd a helyi tradíciókat és mestereket mutatja be, amelyek persze gyakran „átlépték” eredetük és munkásságuk földrajzi határait. Például Lombardia területén három bábjátékos hagyomány is érintkezik: Bergamo, Lodi és Emilia találkozott és keveredett. Ez egyrészt megerősíti az egyetemességét a színház ezen típusának, másrészt mindig népszerű marad számunkra mindaz, ami a szemünk előtt zajlik a paravánok és díszletek között, a rafinált és aprólékosan kidolgozott részletektől a karakterek megjelenítésének legkülönfélébb eszközeiig.

2.

A kiállítás egyik terme természetesen a környező tartomány, Emilia-Romagna bábjátékos hagyományaiból válogat. Külön részben láthatjuk a külföldi bábokat, kortárs karakterfigurákat, illetve ipari úton készített bábokat. Marionettfigurákat csupán azzal a szándékkal mutatnak be, hogy az elmúlt három évszázad során – ezen a műfaji téren – működő legjelentősebb társulatokról megemlékezzenek. A részleteket közelről vizsgálva győződhetünk kivitelezésük precizitásáról, s értjük meg a marionett színház természetét, amely egyaránt képes tragédiák, komédiák, táncjátékok és cirkuszi számok előadására.

A múzeum utolsó terme az alapító Ferrari családnak van szentelve; a mély hagyományokból táplálkozó negyedik generáció képviseletével – az itt kiállított darabok mindegyikét a család valamely tagja faragta, készítette.

A gyűjtemény létrehozója, Italo Ferrari mintegy hatvan évig gyűjtötte a fent említett anyagot nagy-nagy kitartással és türelemmel. 1877-ben egy közeli kisvárosban született; feladva cipész mesterségét szentelte magát szenvedélyének – a bábok világának. Első előadását 1892-ben egy pajtában tartotta; Arturo Campogalliani repertoárjából „Az Elvarázsolt Erdőt” játszotta – oly kiválóan, hogy hamarosan Arturo segédje lett annak társaságában; igazi tanítója annak testvére, Francesco volt.

Rövid pályaelhagyás után – prózai színházban is dolgozott – visszatért első szerelméhez, a bábszínházhoz. Feleségével (Ebe) és gyermekeivel; Giordano (1905), Emilio (1910), Ermelina (1916) és Maura (1928) sorra járta az olasz városokat. (Még elképzelni is nehéz, milyen csodálatos világot élhettek meg a bábok körében ezek a lurkók.) A világháború után – az általános szegénység kényszerében – Italo a varieté műfaja felé kényszerült; tánckart alakítva ezen a téren is fergeteges sikereket érve el. 1948-49-ben a Ferrari család újra bábszínházat működtet – oly sikerrel, hogy rádióadásokban szerepelnek, s így magától értetődő, hogy 1953-tól, az akkor induló televíziós közvetítések részesei is komédiáikkal. Italo 1961-ben hal meg Pármában; ahogy egy jó előadóhoz illik – játék közben. A társaság irányítását legidősebb fia, Giordano veszi át feleségével (Bianca Arnesi), aki a női karakterek hangját szolgáltatja. Természetesen két fiuk – ifj. Italo (becenevén Gimmi) és Luciano – is részt vett az előadásokban. Giordanoé az érdem, hogy újra színpadra állítja és gazdagítja az édesapja által 1914-ben megalkotott karakterbábot; a Bargnocia homlokán vöröslő hatalmas dudor egy sonkacsonthoz hasonlít. (Így bármerre jár a világon előadásaival, tudják róla, hogy Pármából érkezett. Természetesen más közeli régiók karakterét is megtaláljuk a bábok között; a bergamóiak golyvás adottságát a bábok nyakára faragott három dudor jelzi.) Bargnocia alakját jelenleg Vladimiro Falesi mozgatja; egyedi beszédstílusával a Pármához közeli Oltretorrente környékének szellemiségét felidézve – mintegy a pármai önazonosság emblémájaképpen.

Giordano Ferrari 1987-ben bekövetkezett haláláig folytatta az édesapja által olasz földön megkezdett gyűjtőtevékenységet a bábszínházi kellékek terén. A „Ferrari Bábszínház” társulatát jelenleg a család harmadik és negyedik generációjának tagjai alkotják; Gimmi és a felesége, Manuela, fiuk Giordano és unokahúga, Daniela. Nemcsak Olaszország, de a nagyvilág jelentős színpadain is megfordulnak olyan művészekkel együttműködve, mint Dario Fo, Franca Rame és Maria Signorelli.

A muzeális kiállítás mellett rendszeresen szerveznek bábjáték bemutatókat, sőt egy közeli teremben a bábfigurák készítésének alapjaiba is bevezetik az érdeklődőket.

E programokért nem kell külön fizetni; a múzeumi belépőjegy érvényes a további rendezvényekre is; a gazdag hagyományokkal rendelkező Párma város önkormányzata finanszírozza ezeket.

Gyanítható, hogy honfitársaink itteni kalandozásaik során más látnivalókat keresnek fel, ezért tartom fontosnak megismertetni e különleges gyűjteményt legalább egy tudósítás erejéig.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Hogyan lesz a pármai sonkából bábfigura? – 1-2.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés