Csavargás a Peloponnészosz-félsziget közepén
1.
Újságunk elkövetkező néhány számában – a közelgő nyári utazások tervezését segítve – honfitársaink által kevésbé ismert kultúrtörténeti helyszínekre kalauzolom olvasóinkat. Lesz olyan közöttük, ahol elegendő egy kis pihenésre megállni és körülnézni a hosszú autózás közepette; máshol több órát is érdemes barangolni ódon romok között.
Idén az athéni olimpiai játékok okán sokan utaznak Görögországba, s valljuk be, egy idő után megcsömörlik még a legedzettebb turista is az ókori emlékek végtelen sorától. Szinte felüdülést jelenthet egy-egy olyan helyszín, amelynek múltja eltér az antik görög poliszok világától.
A Peloponnészosz-félsziget – amely a görög szárazföld legdélibb szeglete – is dúskál az európai civilizáció közismert emlékhelyeiben; elég megemlíteni a műkénéi erőd Oroszlán kapuját, Tirünsz „küklopsz” falazású várát, Epidaurosz színházát vagy éppen Olümpiát. Mi most – áthaladva a korinthoszi csatornán – az argoliszi síkság után a hegyekkel övezett Arkádián át jutunk el az Evrotasz folyó völgyébe, a Tajghetosz-hegy kétezer méter fölé nyúló gerincének keleti lábánál fekvő Spártába. Pontosabban a bajor királyi család által kezdeményezett XIX. század közepén emelt – s ennél fogva meglehetősen érdektelen – városkától néhány kilométerre nyugatra álló magányos sziklahegyig, amelyet a környékbeliek régen Mizithrának neveztek. Dél-Lakóniában járunk itt…
A Tajghetosz tömegétől csak közelebb érve válik el e sziklahegy, s érzékelhetőek keleti lejtőjén az ember által emelt épületek romjai, illetve a buja zöld növényzetből piros cserepes kupolák kandikálnak ki. A 621 méter magas sziklát középkori erőd uralta, építői kihasználták a természet nyújtotta adottságokat; dél és délnyugat felől szakadék határolja, de a többi lejtő is eléggé meredek a védekezés biztosításához. Ráadásul e sziklahegy őriz egy mély folyómedret, amelynek völgyét a szláv melingi törzs népesítette be. Misztrát először francia keresztes lovagok erődítették, majd a bizánciak védekezésének központjává lett Morea tartományban a törökök ellen. Mintegy kétszáz évig a bizánci civilizáció utolsó őrhelye volt.
A Pantanassza kolostor
A hegytető széles fennsíkján 1249-ben épített fellegvárat Villehardouin II. Vilmos, aki Achaia francia hercege volt 1245 és 1278 között. (Ide csak a „jó lábúaknak” célszerű felmászni, hiszen falai romokban állnak; ugyan nagyszerű panoráma nyílik minden irányba, de éppen elég a város templomai és romjai közötti 2-3 órás séta, s onnan is kitűnő látvány nyílik a Peloponnészosz tájaira.) A fellegvár falain kívül feltehetően ugyanebben az időben jött létre település, a palota közelében emelkedő házak lehettek Misztra legrégebbi épületei. Ezen első települést fal védte, amely a vár nyugati falától indulva a fennsík meredek északi peremét övezte, majd keleti irányban a későbbi Pantanassza kolostor felett húzódott. A fallal övezett városba mindössze két kapun át lehetett bejutni: keleten a Monemvaszia („Egyedüli bejárat”), nyugaton pedig a Nauplia kapu zárta le a bejáratot, amelyeket a főtéren áthaladó egyenes utca kötött össze. A tér déli oldalán áll a Szent Szófia templom, amelyet a XIV. század közepén épített Morea első kormányzója, Manuel Kantakuzinosz a palota templomának.
Az Ajii Theodóri templom
Villehardouin II. Vilmos a bizánciak fogságába esett, s váltságdíjához tartozott Misztra várának átadása 1262-ben. A fellegvár alatti település kialakulását elősegítették a továbbra is háborús viszonyok a tartományban, így 1264-ben, a Makryplagi csata után Spárta lakóinak jó része – megelégelve a bizonytalan életfeltételeket – az erőd közelében keresett menedéket. A város 1348-ig a bizánci katonai kormányzó székhelye volt. Így érthető, hogy az ekkor épülő ortodox templomok többsége az első védelmi rendszeren kívül emelkedett. Az északi lejtő alján két templom áll egymás közelében; az Ajii Theodóri templom a daphni kolostortemplom mintájára épült a XIII. század utolsó évtizedében. Az Afendiko-templom valamivel későbbi, már konstantinápolyi mintákat követtek építői; eleganciára és fényűzésre való törekvésükben mesterkéltség érezhető. Itt alkalmazták először a háromhajós, bazilikális földszinti részre emelt kereszt alakú öt kupolás emeleti részt. Mindkét templom a hajdan dúsgazdag Vrondochion-kolostorhoz tartozott. Az épületek festői szerkezetét kiválóan átláthatjuk a felettük húzódó domboldalról.
2.
17. századi rajz
Tovább, kelet felé áll az Ajiosz Dimitriosz-székesegyház. Lakedaimonia érseke, Nikiforosz Moszchopulosz építtette 1305 és 1315 között. Falfestményei konstantinápolyi, helyi, illetve az úgynevezett krétai iskola stílusát követő mesterek munkái. Néhány évtizeddel később emelték a délkeleti lejtőn, sziklák közé a Perivleptosz-kolostortemplomot.
1348 után Misztra önálló tartományi fővárossá vált; az a tény pedig, hogy a bizánci császár egyik fiát vagy öccsét helyezte kormányzóként a terület élére jelzi, hogy a Peloponnészosz egyre jelentősebb szerepet töltött be a birodalom szervezetében. A császári család „beköltözésével” megjelentek a szellem emberei is a város falai között. Ez a folyamat a Palaiologosz dinasztia hatalomra kerülésével csak erősödött.
A Pantanassza
A legszebb bizánci templomok közé sorolják a Pantanassza zárdatemplomot, amelyet 1428-ban alapított Jannisz Frangopulosz udvari miniszter. Karcsú tornyán a gótikára emlékeztető ívek, oldalhajói felett élénkpiros, szépségükben és eredetiségükben megragadó kupolái hívják magukra fel figyelmünket. Az erődszerű falak között a zárda udvarát karcsú ciprusok és leander bokrok szegélyezik. E templom a keleti és nyugati egyházi építészet egyesítésének szándékáról tanúskodik.
A törökök először 1423-ban érték el a város falait, végigpusztítva a félszigetet és számos foglyot ejtve. A hagyomány szerint az utolsó Palaiologosz uralkodó, Konstantin – aki Misztra kormányzója volt 1443-1449 között – innen vonult Konstantinápolyba, hogy császárrá koronázzák. 1453-ban, Konstantinápoly elestekor egy Tamás és Demetriosz nevű testvérpár töltötte be a tartomány görög despotáinak szerepét. Hadseregük albán származású katonáinak lázadását csak II. Mohamed szultán
Kupolák
segítségével voltak képesek leverni. A bizánci birodalom utolsó éveit megosztó ideológiai küzdelem anarchiába torkollott, a kormányzó testvérpár is egymás ellen fordult. Demetriosz gyűlölte a nyugati lovagokat, s a törökkel egyezkedett; Tamás pedig a pápa és a nyugati államok vezetőinek segítségében reménykedett. II. Mohamed szultán hatalmas sereggel vonult a Peloponnészoszra. Demetriosz átadta neki Misztra erődjét 1460. május 30-án és maga is csatlakozott a szultán udvarához, testvére, Tamás pedig Itália földjére hajózott. Ennek a békés hatalomátadásnak köszönhető, hogy ma az ide látogató turisták, ha romos és gyom felverte falak között bolyonganak is, mégis átfogó képet kaphatnak egy középkori bizánci település szerkezetéről, utcáinak, épületeinek elrendezéséről, arányairól, s beléphetnek az ortodox kolostorok intim világába. A templomok, kolostorok helyreállításán dolgozók egyik legfontosabb feladata a falakat 
díszítő freskók megóvása, színeik felfrissítése. Ugyan a korabeli vallási előírások meghatározták a bibliai személyek ábrázolásának módját, elhelyezésük rendjét a templomtéren belül, végigjárva Misztra templomait bárki megfigyelheti az egyes időszakok, festőműhelyek egyéni megfogalmazásait kompozícióban, színhatásban.
1460 után a város török tartomány (vilajet) központja lett, amelyhez 118 település tartozott; 1687-ben a velenceiek majdnem három évtizedes uralma következett. Ma nehéz elképzelni, hogy ekkor 42 ezer lakosa volt a városnak. Majd újabb, több mint 100 éves török fennhatóság után a görög függetlenségi háborúban szabadult fel Misztra. Sajátos módon ekkor néptelenedett el a település, részben a modern Spárta megalapításával, részben egy új Misztra kialakításával a termékeny síkságon.
Kedves görögországi utazásra készülő honfitársaim, ha a görög szárazföld legdélibb csücskéig vezet utatok, ne hagyjátok ki ezt az egyedülálló látnivalót!
Hozzászólások