Talán tízéves lehettem, mikor egy vásári tenyérjós azt jósolta, hogy életemben sokat fogok utazni. Kétkedve hittem ezt a jóslatot, és nem is gondoltam arra, hogy ez egyszer be is következik. Csak mikor 1957-ben átléptem hazám nyugati határát, akkor kezdett derengeni bennem valami, hogy ez a régi jóslat talán meg is valósulhat.
Sokat utaztam Európában, Ausztráliában, Afrikában és Ázsiában, de Amerika valahogy mindig kimaradt. Amikor sikerült megfelelő összegű anyagiakhoz jutnom, megbeszéltem lányommal – aki akkor Londonban dolgozott –, hogy együtt megyünk Brazíliába. Fehéredő hajjal, de fiatalos ambícióval kezdtem munkához.
Ahol most Dél-Amerika terül el, ott az ókori ember még csak a végtelen vizet sejtette. Hogy ott élő ember létezhessen, különálló kontinensen, az egészen kívül esett legmerészebb elképzelésén is.
A középkorban azonban a normannok bátor vállalkozásai nyomán már sejteni lehetett, hogy a nagy vízen túl létezhet föld, de ez a feltevés csak kevesek fejében fordult meg, és nemsokára feledésbe merült. A XIII. századtól kezdve a vég nélküli víztükörből valami meseszerű földdarab kezdett kibontakozni a középkori ember képzelete előtt. Talán sziget, talán kontinens, de fekvése ködbevésző, álomszerű. Az első híradás viruló, gazdag földről beszél: a XIII. század nagy utazója, Marco Polo 1271-1295 közt utazgatván a kelet-ázsiai tájakon, megközelítette a meseföldet és elnevezte: Cipangunak.
Valahol Ázsián túl van ez a Cipangu, keleti irányban, nagy tengerből emelkedik ki, ő nem tudta elérni csak hallott róla. Fogható adatot arról, hogy tulajdonképpen hol, merre van, senki sem szolgáltatott neki.
Így állott a dolog, amikor a XV. században sűrű találgatás indult meg arról, hogyan lehetne az ellenséges török birodalom kikerülésével eljutni Ázsiába, pontosabban Indiába. Az emberek képzeletét kezdte erősen izgatni a kérdés: vajon Cipangu létezik-e? Toscanelli elméletileg kiszámította India elérésének módját, és Columbus megoldotta a feladatot.
Cabral Pedro Alvarez portugál hajós és felfedező (kb. 1460-1516) India felé vezető útján 1500. április 24-én, az első európaiként, véletlen folytán elérte a brazil partokat Porto Seguro (Ilha da Vera Cruz) magasságában. Később, 1567-ben Mem de Sa megalapítja Rio de Janeirót.
Talán elmondhatom Petőfi szavaival, hogy „Szeretnek az istenek engem / Rémítő módon szeretnek…”, mert találtam egy rendes utazási irodát, amelyiknek megbízottjával 1994. október 23-án találkoztunk Budapesten, a Ferihegyi repülőtér indulási oldalán, és a KLM-254-es járatával indultunk amsterdami átszállással Rio de Janeiróba. Majd másnap, október 24-én megérkeztünk Rióba, a reggeli órákban. Az útlevelek gyors vizsgálata után rövid autózás következett, és máris megérkeztünk a négycsillagos Benidorm szállodába, amely a Capacabanán, a tengerparttól számítva a második utcában volt. Lányommal az ötödik emeleten kaptunk egy kétágyas, fürdőszobás, légkondicionált szobát, volt benne rádió, televízió és egy kis bár is rendelkezésünkre állt.
A szobából az ablakon keresztül nem sokat láttunk, de ha felmentünk a tetőre, gyönyörű kilátás nyílt a tengerre, a Capacabana bársonyos homoktengerpartjával, közelben a cukorsüveg alakú kilátóval. Majd pedig magasan a távolban a Megváltó Krisztus szobor volt látható a Corcovadon.
Talán a hosszú repülőút, vagy a hirtelen hőmérsékletváltozás, avagy talán az átélt izgalom váltotta ki bennünk a tusolás után a hirtelen szomjúságot, ezért lányommal úgy döntöttünk, elfogyasztunk egy jó pohár hideg brazil sört, melyet a szobában lévő minibárban hamarosan meg is találtunk. Mondhatom, már az első korty után jobban éreztük magunkat.
Ebédünket a szálloda éttermében fogyasztottuk el, ami nem volt más, mint valami jó halétel – tekintve, hogy a tenger közelében voltunk, és mindketten szeretjük a halat. Ebéd után kimentünk a tengerpartra, ami úgy ötszáz méter távolságra volt a szállodától. Ezt a tengerpartot – amely körülbelül négy és fél kilométer hosszú és néhány száz méter széles, finom homokú tengerpart – csak a XVIII. századtól említik a krónikák Capacabanának. Azelőtt Socopenapa néven szerepelt, ami magyarul körülbelül azt jelenti: „az a hely, hol vízimadarak laknak”. A Capacabana szó viszont a kecsua nyelvből származik. A széles tengerparti homokon egész évben nyüzsögnek a turisták és a fürdésre, napozásra mindig ráérő cariokák (gondolom a helybenlakók). Talán csak néhány hűvösebb augusztusi és szeptemberi nap kivétel. A nyüzsgés már a csodálatosan szép napfelkeltekor megkezdődik. A föveny egész nap hangos a riói tengerpart jellegzetes árusainak kiabálásától, akik frissítőt, szendvicset, napolajat vagy éppen szalmakalapot kínálnak. A labdarúgás kedvelői egész nap nagyszerű mérkőzéseket nézhetnek. Megállás nélkül folyik a „focinagyüzem”. A bokáig érő, bizony sokszor talpat perzselő forróságú homokban csodálatos technikájú, sokszor alig tízéves fiúcskák valódi zsonglőrmutatványokkal szórakoztatják a turistákból verbuválódott szép számú közönséget. Nem egy világhíres labdarúgó csillag is itt kezdte pályafutását.
Hozzászólások