A szakmám az életem
Rónai Miklós
Ha valakinek már az ükapja, dédnagyapja borbély volt, édesapja, édesanyja női fodrász, bár nem törvényszerű, de nem is meglepő, hogy maga is ezt a szakmát választja. Rónai Miklós, aki édesanyjával együtt a Rónai fodrászszalont vezeti a pécsi Forrás üzletházban, azért nem tekinti ilyen egyenesnek a pályáját. – A Leőwey Gináziumba jártam, nagyon szerettem, szeretem az állatokat – mondja. – Közel állt hozzám a kémia, biológia, sokáig úgy terveztem, hogy állatorvos leszek. Egy barátom hatására, aki ezen a pályán indult el, rájöttem, hogy más szeretni az állatokat, és más dolog a hétköznapok ide tartozó sokféle munkája. Én például képtelen lettem volna elaltatni egy kutyát, vagy macskát. Nem sokkal az érettségi előtt döntöttem úgy, hogy fodrász leszek. Itt sem árt a kémiában, biológiában való jártasság.
– No és valószínűleg ebben a döntésben a géneknek is lehetett némi szerepe, nem beszélve arról, hogy a fodrászműhely sem volt idegen a számára.
– Már hogy lett volna? Hiszen gyermekkorom egyik meghatározó színtere volt. Ezenkívül a gyógyításhoz is van köze, hiszen túl azon, hogy esztétikusat, szépet, az egyéniséggel harmonizálót alkosson az ember, a fodrász egyik feladata megőrizni, vagy lehetőleg visszaadni a haj egészségét. A pályaválasztásomban mégis az volt a döntő, hogy szeretem a művészetet, az alkotó munkát.
– Már másodszor használja az alkotó kifejezést. Nem szakmai elfogultság ez?
– Egyáltalán nem. Hitem szerint a fodrászat teljes mértékben alkotó tevékenység. Természetesen, mint bárhol másutt, itt is alapvető követelmény a magas szintű szakmai tudás.
– A munka öröméhez természetesen hozzátartozik az elimerés, a siker élménye is. Mennyire fontos a vendégek elégedettsége, dicsérete?
– Természetesen ez nagyon jólesik, de az a döntő, hogy magammal elégedett legyek Arra nagyon vigyázok, hogy sohase legyek öntelt. Számomra én vagyok a legszigorúbb zsűri.
– Talán nem túlzás ezt valami jó értelemben vett megszállottságnak, elhivatottságnak nevezni. Sikerül ezt továbbadni a szakma következő generációjának?
– A tanulóink érzik, hogy magasra teszem a mércét. Ezt az intenzitást és igényességet talán tízből egy, ha hajlandó követni. Tudom, ez nem könnyű, hiszen én reggel héttől este hétig dolgozom, és egy pillanatra sem szabad lazítani közben. Ez bár fárasztó, de nekem sohasem megerőltető.
– Szívesen tanít?
– Olyannyira, hogy bár szép sikereket értem el hazai és nemzetközi fodrászversenyeken, de inkább a versenyzők felkészítésével foglalkozom. Most készülök egy olyan oktatói tanfolyamra, amely már az Európai Unióban is akkreditált képesítést ad.
– A szakmai sikerekre visszatérve, azért mégis a vendég a legfőbb ítész. És a női hiúság ugyebár….
– Talán meglepő, a hölgyek a tiniktől a nyolcvan évesig elfogadóbbak. A férfiak sokkal hiúbbak.
– Érzésem szerint az élete nagy részét a szakma tölti ki. Ezt hogyan fogadja a család?
– Szerencsésnek mondhatom magam. Feleségem, bár magyar-angol szakos tanárnak készült, talán némi rábeszélésre a fodrász szakma mellett kötött ki. Most együtt dolgozunk itt a szalonban. Arra azonban figyelmeztettem, hogy ne legyen annyira elkötelezett, mint én, mert ennek csak a család látná kárát.
– Ismerve az ön igényességét, nem származik ebből konfliktus?
– Soha nem szólok bele előre az alkotó munkájába, mert ezzel betanított munkássá degradálnám. Ha elkészült, akkor ő kér meg, hogy „zsűrizzem”.
– Gyermekek?
– Előző házasságomból van egy 12 éves fiam, s van egy hatéves, közös kislányunk.
– Lehet, hogy ők biztosítják majd e dinasztia folytonosságát?
– A szívem mélyén szeretném, de semmiképp sem erőltetem. Ámbár, legutóbb a hatéves lányom egész ügyesen megnyírta a bátyja haját.
Hozzászólások