Bő 2000 évvel ez előtt, a hatalom tetőpontján, a jólétben és kultúrában tobzódó rómaiaknál élt egy nagyon szomorú szemléletet tükröző, de nagyon is a mindennapi valóságnak megfelelő közmondás. Ez a gyönyörű hexameterben megfogalmazott bölcs latin intés így hangzik:
Donec eris felix
Multos numerabis amicos
Tempora nubila si fuerint
Solus eris
Ez magyarul (saját fordításban) valahogy így szól:
Míg szerencsés leszel
Nagy lesz barátaid száma
Ha az ég feletted beborulna
Magad maradsz
(Az én hexametereim bizony nagyon sántítanak, de a fordítás legalább pontos.)
Sajnos, a mi pénzorientált világunkban is nagyon él ennek a latin közmondásnak a szelleme.
Az én szememben ennek ellenpárját jelenti Szent Pál apostol korintusiakhoz írt első levele, melyet a „szeretet himnuszaként” is szokás emlegetni. Az apostol így kezdi: „Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek”, majd leírja a szeretet megnyilatkozási formáit, utal a szeretet mindent elsöprő hatalmára, végül konklúzióként így zárul a levél: „Addig megmarad a hit, a remény, és a szeretet, de közülük legnagyobb a szeretet.”
De sokszor elfelejtették ezt maguk a keresztények is a történelem folyamán! Lásd, keresztes háborúk, inkvizíció, vallási türelmetlenség (pl.: reformáció, ellenreformáció), hogy csak néhányat említsek. Egyes vallások vagy ideológiák meg éppen a szeretet ellenpólusára, a gyűlöletre építenek. Hogy csak egyet említsek a sok közül, a kommunista osztálygyűlölet tanát. A mai élet meg egyenesen kifelejti, kiközösíti a szeretetet gondolatmenetéből. A szeretet ma már sokak (talán remélhetjük, hogy még nem a legtöbbek) számára valamiféle naiv, gyerekes, „nyálas” érzelgősség, ha ismerik egyáltalán még ezt a fogalmat. Ezért van a sok gyűlölködés, irigykedés, ármánykodás a társadalom legkülönbözőbb szintjein, de ez eredményezi a sok erőszakot, kegyetlenkedést, családon belül, iskolai, vagy akár baráti (vagy annak hitt?) közösségekben is. Ha ez így folytatódik, félek, hogy nagyon szomorú jövőnek nézünk elébe.
Hogy miért hoztam itt egymás mellé a látszólag egyáltalán nem összetartozó, egybehangzó írásokat? Miért „filozofálok” róluk közösen? Hát egyszerűen azért, mert én vénségemre egyszerre tapasztaltam meg mindkettőt! Pontosabban, a latin közmondás harmadik sora vezetett rá Pál levelének igazi mélységére, tartalmára.
No, ez már az igazi filozófusokat utánzó, meglehetősen bonyolult, hogy ne mondjam, zavaros megfogalmazás. Megpróbálom hát érthetőbben elmondani a dolgot.
Az utóbbi 40-50 évben igazán szerencsésnek érezhettem magam. Volt is, van is barátom bőven! Ezt meg is írtam élettörténetem kötetében „Két szenvedély rabságában” (Alexandra, 2005). Ez megfelel a latin közmondás első felének. Ám egyik pillanatról a másikra, egy szombat délután egy szerencsétlen autóbaleset következtében, befelhősödött az ég felettem. Feleségem súlyos sérülése, úgy éreztem, kilátástalanná teszi további életemet. És ekkor nem a pogány latin közmondás, hanem Szent Pál levele bizonyult igaznak! A SZERETET – „nagy betűvel írom” – segített minden testi és lelki bajon! Már az első órákban kezdett, el nem apadó forrásként áramlani felénk a szeretet. Hogy kik részéről? Mindenki felől! Nem is tudom, hogy időrendben, vagy fontossági sorrendben próbáljam-e meg visszaidézni a segíteni kész, aggódó szeretet megnyilatkozásait? (Bár ilyenben igazán nehéz fontossági sorrendet megállapítani.)
Kedves hajdani tanítványaim szakértelme és főleg szeretetteljes hozzáállása, gyerekeink, unokáink és azok házastársainak állandó gondoskodása és törődése, barátaink, lett légyen azok Feleségem egyházon belüli karitatív munkatársai, vagy az én vadász barátaim, avagy egy Magyarországra áttelepült, hajdan külföldi tanítványom és későbbi munkatársam, vagy egy vidéki városi fiatal plébános, akit pécsi teológus korában „patronáltunk”, de lehetne még sokáig folytatni. Mind, mind elárasztottak bennünket szeretetükkel, felajánlott segítségükkel. Mind közül a legnagyobb áldozatot két lányunk vállalta, akik nyári szabadságuk feláldozásával vállalták Édesanyjuk szakszerű ápolását (orvos és gyógyszerész) a legnehezebb időkben. Rajtuk kívül a család minden tagja (fiam, menyem, unokáink, sógornőm, stb.) részt vettek ebben a szeretetmisszióban. Hogy ez nem csak látványos, pillanatnyi fellángolás volt, mutatja, hogy vadásztársaim felajánlották, hogy ha már olyan jól lesz Feleségem, hogy én már ismét el fogok tudni menni vadászni, engem hoznak-visznek a vadászatokra, mert ez után a sokk után én nem egyhamar merek majd autót vezetni.
Nem akarom a kedves olvasót családi és magánproblémáimmal tovább untatni. Ezt a néhány tényt is csak azért írtam le, egyrészt, hogy ez úton is megköszönjem mindenkinek ezt a szeretetáradatot, másrészt, hogy példát hozzak arra, mire képes a szeretet.
A mai világban sokat beszélünk róla, és hirdetik rádióban, tévében, újságban, hogy mi a legjobb befektetés, mi kamatozik a legjobban? Van is erre ajánlat bőven! Egyszer egy ilyen tévébeszélgetésben sok „sikeres”ember, nagy befektető után szerényen megszólalt az egyik résztvevő: „Én négy gyereket neveltem fel, diplomát adtam a kezükbe, nekem nem maradt befektetni való pénzem.” És ott senki nem merte kimondani, de én itt a legjobb meggyőződésemmel le merem írni: ez volt a legjobb befektetés! A több gyermek felnevelése a legjobb befektetés, de csak egy feltétellel! Ha a gyermeket szeretetben nevelik, így a gyerek megtanulja a szeretetet! Egyébként gyűjthet vagyont bárki, bármiben, kecskenyájban az ázsiai puszták egyszerű embere, marhanyájban a maszáj pásztor Afrikában, földbirtokban, vagy akár dollármilliókban, részvényekben, vagy bankbetétekben a ma embere, ha szeretet nem veszi körül, az ilyen esetekben nehéz helyzetben lesz. Pénzen megvásárolhatja a legluxusosabb szanatóriumok legképzettebb szakápolóit, fogadhat világhírű pszichológusokat, de azt, amit egy gyerek vagy unoka aggódó pillantása, szeretetteljes simogatása jelent, azt soha nem fogja megtapasztalni, ezt pénzért nem lehet megvásárolni!
Egyszer egy fiatal férj azt mondta nekem: „Előbb kocsi, aztán kicsi!” Sajnos, ma kezd általánossá válni a fiataloknál az a szemlélet, hogy előbb egy nagy, minél kényelmesebben berendezett lakás, aztán egy, de lehetőleg két kocsi, majd világjárás következik. Mire mindezt elérik, már csak legfeljebb egy gyerekre marad idő és hajlandóság. Az egy gyerek meg a nagy kényeztetéstől nem fogja tudni, mi az igazi, odaadó szeretet.
Azt mondja a magyar közmondás: „Nincs az a rossz, amiben valami jó ne lenne.” Ebben a mi szerencsétlen balesetünkben is volt valami jó: megtapasztaltam a szeretet mindent megoldó hatalmát! Most már nem félek igazán sem öregségtől, sem betegségtől.
Persze, azért maradjunk a realitás talaján: egy hosszas magatehetetlenséggel járó, vagy fájdalmas betegség a legnagyobb szeretet mellett is próbára teszi a beteget és a hozzátartozót egyaránt. Ezért az ilyentől Isten óvjon mindenkit! De az odaadó szeretet még ilyenkor is könnyíthet valamit.
Tehát a latin közmondásnak remélhetőleg csak az első fele lesz igaz.
Adja Isten viszont, hogy Pál levelének szelleme minél szélesebb körben terjedjen!
Hozzászólások