Nem akarok még Rólad írni, Edit. Nem áll rá a kezem. Megszoktam, hogy Neked írok. Közelgő névnapodra akár, mint tavaly is, amikor az éppen megjelent gyerekszáj köteted szavait gyúrtam össze tréfás alkalmi köszöntővé:

Edit napi gügyögő

Gólyaidő múltán
jó fiatalozni,
fekete patkóban
az avart hadarni.
Bevarrt orrú cipőm
zötyög, mint egy ladik,
törzsömbe szúrt lábbal
engem rosszalkodik.
Névnapodra küldöm
a világnak jóját,
szép tengerírással:
azt a bugyogóját!

Ilyenféle sorokra ne számíts most, Edit, mostanra árnyékosabb tájakon termett verssorokból nyújtok át egy csokorra valót:

Editnek, szeretettel

A végpontok közti moccanás-időben
csak a végtelenség
szikrázó csöndje csilingel.

*

Nevetős porcsinrózsa
követ az útszegélyen,
kavicsok közt virágra,
gyönge szirmokra lépek.
Gesztenye néz utánam,
árnyat vetít az útra,
galambok szinkópái
rekedt torkokba fúlnak.
Törötten, megfakulva
elszáradnak a fények,
összecsukott tenyerem
halott virágnak fészek.

*

Csupa seb most az erdő,
vérzik a cserszömörce,
rekedten sírnak az ágak.
Maradék zöldbe fogódzva
tétován rebben a napfény,
denevér szárnycsapással.

*

Árny hajlik valahonnan,
mozdul visszafogottan,
s belemúlik a fénybe
rigófürdető gyöngysátorban.

*

Fák békéje szememben,
homlokomon növényi derű,
szél babrál szívemen,
s az elszéledt, kósza időt
egybecirógatja szelíden.

Nem akarok még Rólad írni, Edit, az úgy hangzana, mintha elköszönnék. Megszoktam nagyon, hogy Neked írok, ha szükségét érzem. Most szükségét érzem, hogy szavakkal is kimondjam, amiről eddig csak a szavak közötti csenddel szóltam: közöttünk maradsz, Edit!

Megosztás

Tweet