Szarvas István | Kokas Katalin: Azt ígértem, hogy Kaposvár felkerül Európa kulturális térképére

Kultúra, művészet

Kokas Katalin: Azt ígértem, hogy Kaposvár felkerül Európa kulturális térképére

Kokas Katalin és a szerző

Kokas Katalin hegedűművésszel 2011 augusztusában a  Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál egyik hangversenye után beszélgettünk öltözőjében.

Már a megszólítással is bajban vagyok, hogyan szólítsam, művésznő, tanárnő?

Ahogy tetszik. Mind a kettő érvényes.

Művésznő-tanárnő! Az első kérdésem: gyakori, hogy ilyen neves művészek, mint például ön, fesztivált szerveznek, akár külföldön, akár Magyarországon?

Az hogy ilyen fesztivált szerveznek, az remélem nem gyakori! Azonban vannak olyan művészek, akiknek fontos az, hogy a vállukra vegyenek ilyen kezdeményezéseket. Többek között Magyarországon is tudok fesztiválokról, amit művész barátaim rendeznek. Ez az általunk szervezett annyiban különleges, hogy volt egy hatalmas mecénásunk, a város, aki ezt befogadta és e nélkül nem működött volna. Nem kegyesen mondom ezt és udvariasságból. Az történt, hogy amikor kaptam egy Kaposvár-díj elismerést, bementem a polgármesterhez, Szita Károlyhoz a hivatalába, és mondtam neki, hogy én ezt egyelőre még nem érdemeltem meg, hisz’ nem tettem semmit a városért, ha mást nem, hogy játszom (hegedűn), de most itt az alkalom, hogy tegyek a városért. Azt mondtam: ha támogat, ígérem, hogy Kaposvár pár éven belül felkerül Európa kulturális térképére. Olyan barátaink vannak szerte a világon, akiket a fesztiválokon ismertünk meg mindenfelé, akiket a telefonhívásunkra sokkal olcsóbban el tudunk hívni, mintha mondjuk a MÜPA a Tavaszi Fesztivál hívná őket, mint szólistát. Nem egy darabot, hanem, tizet is akár játszanak, így a közönség nyolc napon keresztül élvezheti őket, de ehhez az kell, hogy a város hozzájáruljon infrastruktúrával és anyagi támogatással is. A polgármester sokat gondolkodott, vett egy mély levegőt és „belevágta a fejszéjét ebbe az ébenfába”. Így indulhatott el az egész.   fesztiválszervezés. Sajnos anyagi tőke nélkül akárki akármit akar, nem történhet semmi, mert még a művész barátaimnak is kell valami honoráriumot adni, ha nem is azt, amit megérdemelnének, hanem annál jóval kevesebbet.

Ön milyen alapon bővíti a meghívottak körét? Mert gondolom, hogy akik nagyon közel állnak, azoktól nehezen válna meg. A legszívesebben a régieket is meghívná és még újakat. Állandóan figyeli, hogy kiket érdemes?

Ez így van. Az elején, amikor ez évekkel ezelőtt tervben már megszületett az agyunkban, a férjemmel, Kelemen Barnabással azon gondolkodtunk, hogy milyen koncepciót válasszunk. Az egyik, hogy mindig más művészek lesznek, a másik hogy soha nem jelenhet meg még egyszer ugyanaz arc, és az emberek azt érezzék, hogy tudják, hogyha jönnek a következő évben vagy az azutáni évben, mindig teljesen új zenei színskálát kapnak. Ez egy nagyon izgalmas dolog lenne, de aztán arra gondoltam, hogy járt utat járatlanért ne cseréld. Szerintem kialakul az, hogy kik azok a művészek a világban, akik egy bizonyos korosztályon belül szeretnek együtt játszani. Nem szeretném a minőséget felcserélni az izgalomra. Például már tavaly megismerhettük Jonathan Cohan nagyszerű csellóművészt, aki csodálatosan csembalózik, és egyébként William Christie jobbkeze Londonban, mint karmester. Vagy Nicholas Arquette, Ivry Gitlis, Pekla Kuusisto, Alina Ibragimova, Pogostkina – a vonós neveket mondom. Vagy éppen José Gallardo, a zongorista, akit nagyon megszeretett a közönség. Miért ne hívjam őket újra és újra? Kiegészítem mindig olyan művészekkel, akik még nem voltak itt.

Nagyon kevés, akit nem szerettek meg, csak úgy csöndben mondom.

Ezt nem csodálom. Mert nagyon speciálisak. Mindegyik egy teljesen külön világ, és úgy harmonizálnak együtt mégis, mint az étteremben a jól összeválogatott étel a jó borral. Nagyon könnyen el lehet szúrni Egy rossz fűszer, és akkor onnantól fogva a dolog nem működik. Ezek az emberek hihetetlenül érzékenyek, sérülékenyek és ilyenfajta légkörben, amikor tényleg tíz-tizenegy darabot játszanak nyolc nap alatt, amit próbálnak is, akkor el lehet képzelni napi egy művet mondjuk kétszer próbálnak, akkor az húsz próba a nyolc nap alatt. Van, hogy nem maradnak egyébként végig. Plusz még a főpróba, akkor az harminc. És akkor a bemutató, tehát negyvenszer ülnek össze az egész fesztiválon a darabjaikkal. Nagyon fáradtak. Ha nem érzik magukat maximálisan jól, és ez lehet azért, mert hangos a szoba, vagy túl meleg van, túl hideg van, nem jó az étel vagy nincs ital vagy nincsenek úgy kiszolgálva, ahogy kell. Akkor a legfontosabb az, hogy azokat a műveket játsszák el, amiket szeretnek, amik passzolnak hozzájuk, amiben jól érzik magukat, illetve azokkal az emberekkel muzsikálnak, akikkel szívesen vannak együtt. Ez az én feladatom, és ezen kell tulajdonképpen egy évig gondolkodnom. És mindig vannak apró hibák, és ilyenkor próbálom ezeket elsimítani, és megnyugtatni őket. És én nekem kell a legnyugodtabbnak maradni.

Négy kitüntetést sorolok fel a sok közül. Az első, amiről már ön is szólt, ez a Kaposvár Aranygyűrű, aztán a Szigeti József-díj 2002-ben, a Liszt Ferenc-díj 2009-ben és a Prima Primissima Junior. Nagyon nehéz ezek között érték szerint választani. Melyik miért kedves önnek?

Mindegyik egy állomása az életemnek, és az embernek, főleg akkor, hogyha már kétgyermekes családanya, ami miatt annyi minden más is foglalkoztatja még a karrierépítésen túl. Mert főleg, hogyha a férjem is a karrierjét építi, és nekem őt szolgálnom kell, hogy ő nyugodtan és szépen tudjon járni az útján. Jól esik néha olyan tükröt látni, hogy mások elismerik azt a munkát, amit tulajdonképpen öt és fél éves korom óta csinálok. Most a Szigeti-verseny az – egyébként minden verseny ilyen – hogy az ember elmegy, teszi a dolgát, játszik, ahelyett, hogy legjobban szurkol a versenytársainak. Mert jó érzés, hogyha színvonalas versenyen vesz részt. És bízik abban, hogy a zsűri elismeri azt, amit csinált. Ez vagy így történik vagy nem. Igazából az sem baj, ha nem, az sem, ha igen, hiszen ez egy nagyon szubjektív dolog. A Szigeti József-verseny rendkívül fontos volt számomra. Amikor tizenkét éves voltam, Halász Ferenc tanár úr, akihez a Zeneakadémián jártam, és akit nagypapaként imádtam szinte, minden szava szent volt számomra. Ő akkoriban nekem kijelölte azt a versenyt, hogy egyszer majd hogyha annyi idős leszek, hogy már tudom azt a repertoárt, arra a versenyre ő szeretne elmenni. S ő távozott az élők sorából, de úgy érzem, hogy valahol neki is tartoztam azzal, hogy ez megtörténjen. És az első díj az meg, ugye, egy különleges elismerés, mert ez azt jelenti, hogy a zsűritagok valamiért mindenkinél jobbnak ítéltek. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez így is van, de akkor abban a pillanatban, azon az estén úgy sikerült. A Liszt Ferenc-díj az egy neves díj az országunkban. Nem hittem volna soha, hogy majd egyszer én is részese leszek. Nagyon boldoggá tett, hogy így alakult.

Ha szabadna jósolnom Önnek! Enyedi Ildikó filmrendezőről biztos hallott. Én, tudja, mit jósolok magának? És szívből kívánom, hogy megkapja! Nem a juniort, hanem a Prima Primissimát. Ez lehet egy óriási dolog. Megkaphatja azt is. Gondolkoztam, mikor magával interjúkészítésre készültem. Számmisztika. Tizenegy éves korában kezdte el a Zeneakadémiát, én huszonkettőre számoltam a Szigeti-díjat, és most harminchárom. Most is valami nagy durranásnak kellene lennie. 1994-ben volt Torontóban. Hogy emlékszik a kanadai évekre?

Fenyves Lóránt volt a professzorom, akinek a neve nem ismeretlen, sőt nagyon is ismerős a magyar közönség számára, főleg azok számára, akik tanulhattak tőle. Óriás mester volt, és amikor Halász Ferenc tanár úr már nem taníthatott engem, azután írtam egy levelet a Fenyves Lóránt tanár úrnak, hogy én csak és kizárólag az országban tudnám elképzelni a folytatást. De akkor én tizenhét éves voltam, tehát egy kislány. A családom egy kicsit derült is ezen a dolgon. Azt mondták, hogy édes kislányom, ha akarod, intézd el magadnak, tudod, mi pedagógusok vagyunk, hát, erre nincs pénzünk. Úgy hogy először történt, hogy a Royal Conservatory of Music kiadta a teljes ösztöndíjat négy évre. Ez még, addig sosem történt meg. Csodálatos másfél évet töltöttem ott. Megszakítottam ezt a négy évet, hazajöttem. De anélkül, hogy én ott kint éltem volna le ezt a másfél évet, biztos, hogy sokkal kevesebb lennék minden tekintetben. Megismertem egy másik kultúrát. Azokat a bölcsességeket hallhattam, amit most már sajnos nem hallhatnak, mert most már Fenyves Lóránt sincs közöttünk. De remélem, hogy hordozom magamban. És én fanatikusan szeretek tanítani a Zeneakadémián is. Igyekszem mindent átadni, amit eddig azoktól a mesterektől kaptam, akiktől tanulhattam. Végülis azért jöttem haza, mert az érettségi előtt álltam, és úgy gondoltam, hogy akkor kell leérettségizni, amikor annak ott az ideje. Illetve akkor már megismerkedtem a férjemmel, akit itthon hagytam. Nem szerettem volna távkapcsolatban élni. Kokas Dóra nevű húgom akkor volt négy éves. Ő csellista, az imént játszottam vele a Schubert-kvintetteben. Csodálatos érzés együtt muzsikálni. Felmértem azt, azon túl, hogy nekem mennyire fontos a család, nem szeretném, hogy bemutassák nekem a húgomat hatéves korában, hogy nézd, ő az, és most ismerkedjetek össze. Ezt nem éltem volna túl. Úgy gondoltam, hogy az ő fejlődése az rám van ruházva, hiszen én vagyok a nagy, a nővére, a nagyobbik testvér.  Fontos volt nekem, hogy amint elkezd játszani, mi együtt „kamarázzunk”. Ez így is történt. És azóta a kvartettünknek ő a csellistája.

A gyerekei, Hanna és a Gáspár hogyan viszonyulnak a zenéhez?

Nagyon szeretik. Természetes nekik a közeg.

Hanna mivel foglalkozik, mert gondolom, Gáspár még nem nagyon hegedülhet? Van hegedűje Gáspárnak?

Igen.

Ő kétéves?

Ő három. A Hanna másfél éves volt, amikor addig sírt, amíg kikönyörgött magának egy hegedűt. És egyébként ez egy olyan történet, amit már sok helyen elmeséltem, de mindig szívesen mesélem újra és újra. Nagyon aranyos. Tehát ő a hegedűjét állandóan magánál hordta. Amikor én gyakoroltam otthon bármilyen fúgát a Bartók-szonátától kezdve Bachokon keresztül, de akármit, ő azt természetes volt, hogy énekli. Tudja játszani a vonóval a ritmust, a helyes ritmust végig. Illetve amikor pici volt, és épphogy alig tudott beszélni, kérdeztem, hogy mit játsszak neked, Hanna. Gólya, gólya, gilicét; Tavaszi szél vizet áraszt vagy akármilyen kis népdalt? Azt mondta, hogy Bartók-szonátát. Szóval ez ilyen természetes nálunk.

És például Prokofjevet szereti?

Őneki minden tetszik… Ez olyan, mint a magyar nyelv. A gyereket nem kérdezik meg, hogy szereti-e a nyelvet, amin beszél. Ugyanez neki a zene, mint a nyelv. Ugyanaz a közeg, mint a nyelv, amit beszélünk. Szóval, igazából ez érdekes dolog volt, hogy aztán elkezdtünk hegedűórára járni. Kiválasztottam neki szerintem a lehető legjobb tanárt. Natasa nénit, aki egy Moszkvából jött pedagógus. Most már nagyon régóta, évtizedek óta Magyarországon is tanít, és csodálatos ember. És elkezdtünk hozzá járni. Hanna négy és fél hetet talán. Én borzasztóan élveztem az órákat, és annyi mindent tanultam tőle, az egyetemistáknak tanítottam, hogy Natasa néni azt mondta a lányomnak, hogy görgesd a húrt. És annyit segített a nagyoknak is. Csodálatos órák voltak. És egyik alkalommal, hónapok után Hanna megszólalt, hogy Natasa néni most már unom ezeket a gyerekes dolgokat, szeretnék végre valami felnőtteset. Mégis mire gondolsz, Hanna, kérdezte Natasa néni. Hát, a Brahms kettőst szeretném játszani. Na, most akkor Natasa néniben így meghűlt a vér. Én ott voltam, úgyhogy alig kaptam levegőt, hogy mégis hogy képzeli ezt a kislányom. És Natasa néni előre jegyezte neki, hogy nézd, hát, meg kell tanulni vonót fogni, billenteni, meg hát, hú mennyi mindent kell tanulni. Hát, ez esetben én ezt abbahagyom. Mert ez fárasztó, unalmas, még fáj is. És azon túl nem játszhatom azt, amit akarok. Pont. Letette a hegedűt, hozzá nem ér azóta. És egyfolytában énekel, és zongoraórákra jár, és azt nagyon szereti. Fiam, viszont, a Gáspár ő megkaparintotta a nővére hegedűjét, és rendszeresen próbálunk, ugye, a kvartettünkkel, hogy egy kicsit munkából, ötödiknek odaül, odatesz magának egy kottaállványt, és élvezettel játssza a ritmusokat.

Ön sokszor szólt a média felelősségéről. Vagyis azt olvastam egy interjújában, hogy a média nem megfelelően prezentálja a komolyzenét. Nem csak itt Kaposváron, hanem máshol is  egyéb területen. Mondjuk ez a névtévesztési bakija a kaposvári újságnak, amiről szóltam, ez is a média felelőssége. De messzemenőkig egyetértek az Ön álláspontjával. Ha megnézi az újságot, érdemes a mait megvennie, mert különben korrekt, mert dicsérő cikk van. De háromszor annyit írtak a Rippl–Rónay festménykiállításról, ami érthetetlen, mert két különálló művészet, nem szabad összekeverni. Engedje meg, hogy elmondjam az első a tavalyi, szédületes volt. A tavalyi program az nem egy fesztiválra való volt, amit maga megpróbált csinálni, hanem tízre, és ez megismételhetetlen. Például Kulka János sanzonestje szintén valami csodálatos volt. Minden. Ott volt négy-öt olyan program, amely egy Kaposfesztet megér. Ez pedig kevesebb, de szervezettebb. Úgyhogy akkor erről, még a média felelősségéről szívesen venném, ha elmondaná véleményét.

Ó ez egy nagyon-nagyon nehéz dolog, mert igazából, amit mi csinálunk, az Európa kultúrájának az esszenciája igazából, de mindenképpen egy magas kultúra. A felelősség az ott van valójában, hogy neveljük-e a népet vagy nem neveljük. Például megnézzük, nem is az újság, tévé programjait. Régen teljesen természetes volt, hogy a tévé vezetőségének igénye volt, ha egy nagy verseny történik, egy nagy koncert, akkor azt közvetítsék. Lehetőleg főműsoridőben. De ha nem, akkor később, de természetes volt, hogy a Fischer Anninak, amikor volt a nagy versenye, ahol szenzációs sikert aratott, akkor végig ott volt a tévé, végig ott volt a rádió. Na most, már az én életem alatt, a mi életünk alatt is, amióta játszom. Miután elvégeztem a Zeneakadémiát, azóta is ez rendkívül sokat romlott. Ugyanis még azt a napot amikor Kelemen Barnabás játszott és a Szigeti-verseny volt, azt még közvetítette a rádió. Az én Szigeti-versenyemet már nem közvetítette, csak fölvette. Viszont úgy, hogy a kazettát pont a darab közben fordították meg, tehát még az emlékem is ilyen idétlen róla, hogy pár hang kimarad, mert meg kell fordítani a szalagot. Igazából szükség lenne arra, hogy felmérjék azt, hogyha elveszítjük ezt a gyökerünket, és nem, nem. Ez sajnos megint anyagi dolog, egyszerűen nincs pénze a rádiónak.

Közben zenei nagyhatalom vagyunk.

Pontosan. Büszkék lehetnénk arra, hogy, hogy a világ minden táján ismerik a muzsikusainkat, a zeneszerzőinket, és felnéznek ránk. Mi viszont gyakorlatilag nem tudunk róla. Mondok egy példát: a Barnabással és húgommal, Homoki Gáborral, a Kelemen-kvartettünkkel, ami mindössze egy másfél éves csapat, voltunk két nagy versenyen. Abból az egyiken kirúgtak minket a második fordulóból. De ez, ugye, mint mondtam az imént, benne van a pakliban. Viszont nagy koncerteket kaptunk, mert ott volt a média, ott voltak az impresszáriók, és akárki nyert, vagy nem nyert – mert egyébként senkinek nem osztottak ki díjat – mégis mi kaptuk azt az elismerést, hogy a télen játszhattunk Melbourne-ben, a világ gyakorlatilag három legnagyobb kvartett versenye közül az egyiken. Ott második díjat kaptunk, közönségdíjat nyertünk, és megnyertük a Musica Viva Nagydíját, ami azt jelenti, hogy éveken keresztül hosszú turnékat szerveznek nekünk. Gyakorlatilag, hogyha ez egy olimpia lenne, akkor mindenütt ott lennénk. De mivelhogy ez csak egy klasszikus zenei verseny, ezért igazából a komoly médiát, illetve azokat az újságokat, amelyeket nagyon sokan olvasnak, igazából nem érdekli. Szerintem, a megoldás annyi lenne, hogy a média vezetősége azt mondja, hogy figyelmet fordítok rá. Tudom, hogy nem ettől fogják megvenni többen a lapot. Tudom, hogy nem ezt a műsort fogják legtöbben  nézni – ami nekünk, ugye, bevételt jelent – de nagyon fontos az, hogy ne vegyük könnyen. Próbáljunk tenni a megváltoztatásáért.


KOKAS Katalin
.

Hegedűművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense, az Indiana University Bloomington (USA) vendégprofesszora. 1978-ban született Pécsett. Tízenhat évesen ösztöndíjjal került a torontói konzervatóriumba. Kanadai tanulmányai után diplomájáig a budapesti Zeneakadémián Perényi Eszter növendéke volt. 2004 óta docens a Liszt Ferenc Zeneakadémián. 2006 óta vendégprofesszor az USÁ-ban.  Szólistaként és kamaramuzsikusként gyakori vendégszereplője Európa, Afrika és Amerika számos koncerttermének. Számos díj tulajdonosa. A Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál létrehozója (2010). Férje Kelemen Barnabás, Kossuth Díjas hegedűművész. Gyermekei: Hanna, Gáspár.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Kokas Katalin: Azt ígértem, hogy Kaposvár felkerül Európa kulturális térképére”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés