„Hiányzol, Apa…” (16.) • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

„Hiányzol, Apa…” (16.)

(KABÓCAKONCERT A KERTBEN)  Ezen a délutánon hármasban dolgoztak. Négyesben, ha Sebastiant is a társasághoz számítjuk, és miért ne tennénk ezt, hiszen Marco nagyon magányosnak érezte volna magát a szamár nélkül; ketten hordták a termőtalajt az erdő part közeli nedvesebb részéről, ők ketten Júliával a terméskő halomból alkalmas köveket válogattak, és tovább építették az alacsony, szárazon rakott támfalat, amely mögé aztán – hogy a csapadékvíz el ne hordja – a földet beöntötték. A kőfalhoz közeli rétegeket döngölővel alaposan betömörítették, a többit lazán szétterítették felette, abba kerül majd az őszi palánta és magvetés.

A földért nem kellett messzire menni, a szamár két oldalára hevederrel fölfüggesztett favödrökkel sokszor megfordult Marco egy délután, szépen haladtak a kertépítéssel.

– Morzsalékos erdei talaj, igazi lombföld – nézegette kedvtelve József a vödörből lazán pergő talajszemcséket.

A szamár hátáról le sem kellett emelni a vödröket, gyakorlott mozdulattal megbillentve ürítette a földre Marco a szállítmányt.

– Még egy forduló belefér a napba – mondta Marco.

– Segíthetek? – ajánlkozott József.

– Elég, ha Sebastian segít. Ketten elbírjuk.

Lassan indultak vissza, sietség nélkül, összeszokott, egymáshoz igazodó mozgással.

– Van otthon is kerted? – kérdezte Júlia.

– Van.

József az otthoni kert összetöppedt, sárgás földjére gondolt, és beletúrt a termőföld kupacba, ujjai között pergette a könnyű anyagot.

– Van. Igaz, egyre kevesebb. A kertet már inkább csak megszokásból mondjuk kertnek, udvarrá lett, ahogy nőttek a gyerekek, és nagyobb füves térségre volt szükség, hintának, homokozónak, aztán labdázáshoz, futkározáshoz. Már csak a szélén van valamennyi konyhakert, meg málna, eper. És a gyümölcsfák, azok megmaradtak. Régen anyámmal volt közös kertünk, ahol ő lakott, együtt tanítottunk abban a faluban. A kertet művelni sokáig visszajártam, később anyámra maradt egészen; én inkább csak a gyümölcsösben tudtam segíteni.

– Miért alakult ez így?

– Talán mert több lett a munkám. A tanítás mellett a biztosításban vállaltam különmunkát, egyre többet, aztán ez lett a főfoglalkozásom. Naphosszat biztosítási ügyekben loholtam.

– Megérte?

– Több pénz volt benne.

– És megérte?

Erre nem tudott kapásból válaszolni. Meg, mondta volna, de nem volt biztos benne, hogy így igaz, ha meg nemet mondana, akkor magyarázkodnia kellene, és ehhez most nem volt kedve. Nem is volt erre fölkészülve, önmaga számára sem volt kész válasza, ennyire egyértelműen még a kérdésfeltevésig sem jutott el önmagában.

– Az elején biztosan. Aztán telítődött a piac, kevesebb lett a jövedelem, több az üresjárat. És ettől több lett az otthoni gond is.

Elhallgatott, nem szeretett volna a régi életéről beszélni, mert úgy érezte, újra átéli akkor mindazt, amit elfelejteni remélt. Ami elől menekült.

A lány megérezte, nem kérdezte erről tovább.

– Mi lett azzal a kerttel?

– Anyám halála után még kínlódtam vele két évig, aztán jobbnak láttam megszabadulni tőle, mielőtt végképp elvadulván eladhatatlanná vált volna.

Elhallgatott megint, anyja halála még túl közeli volt, nem akart erről beszélni. Ehelyett kis szünet után ezt mondta:

– A kabócák ma ugyancsak rázendítettek,

– A meleg miatt – mondta a lány. – Minél nagyobb a hőség, annál nagyobb buzgalommal zenélnek.

– Fordítva volna pedig logikus. Ekkora forróságban nekem nem volna kedvem hozzá. Ha lemegy a Nap, lehet, hogy én is előkapom a gitáromat. De addig…

– Addig – nevetett a lány – itt izzadsz a kövek közt. Ez jobb?

– Ez más. Ez munka. El kell végezni, e nélkül az élet megállna.

– A kabócahangverseny nélkül pedig a kabócaélet állna meg. Elmaradnának a kabóca randevúk, nem találnának egymásra a párok.

A férfi is tudta ezt, bólintott.

– Azt tudod, hogy mégis csak minden második kabóca muzsikál?

A lány csodálkozott.

– Kabócáéknál csak a hímek adnak hangot. A hölgyek a hangversenyterem széksoraiban foglalnak helyet – mondta József.

A kabócák zenekari fellépését – ezt megfigyelte – hangolás vezeti be. Nyers és dallamtalan ez a zenei előkészület, a később összerendeződő kórus aztán magába olvasztja a szólók érdes dallamtöredékeit, és zeng és hullámzik a levegőben a hangok kiapadhatatlan áradása. Olyan, mintha selyemszálakból szőtt, arany csillogású függönyt lebegtetne valami folytonos légáram. Mintha aranyló vízcsepp füzéreken sziporkázna a napfény. A kabócafiúk szerelmi ajándéka ez az arany ragyogás, és kabócalánykák hallgatják áhítattal és elbűvölve a mámoros vallomást. Nem látni őket, csak az örvénylő hang jelzi felizzó szenvedélyüket.

– Ha megtalálnám őket, közébük állnék én is – mondta a férfi.

– Meg sem lehetne hallani, hogy eggyel többen vannak – mondta Júlia, és a szeme nevetett.

– Kabócalélektanból elégtelen. Ha egy kabócalány a neki szóló énekre ráhangolódik, ez az egyetlen vékonyka cirregő hang elnyomja benne a többiek lelkes zengedezését…

Csendben dolgoztak egymás mellett.

– Este gitározol nekem? – kérdezte kis idő múlva a lány.

– Te meg csak hallgatod a természet kényelmes hangversenytermében?

– Épp úgy, mint kabócáéknál.

Értették egymást, nevettek, aztán a férfi helyesbítette:

– Éppen hogy nem. A mi otthoni tücskeiknél más a szokás. Ők megvárják az alkonyt, addig csak hangolnak töprengve. A sötétben aztán rázendítenek. Ebben az éneklésben nincs összhang, felelgetős szólóének az inkább, nem összecsendülő kórus. Nem is éneknek hallani, hanem hangos sírásnak. Mintha segítségért kiáltoznának, belereszketnek a csillagok.

A lány megrázta a fejét.

– Lehet, hogy csak társtalanok, és híják egymást. Jelzést küldenek: itt várlak, erre gyere. Szükségem van rád.

– Gondolod?

– Lehet, hogy nem is kétségbeesés és szomorúság rezdül a hangjukban, hanem reménykedő kérlelés.

A férfi arra gondolt, két világ ér itt össze. Amire ő gondol: társtalanság. Amire a lány: társkeresés.

Az otthoni tücskök már hangolnak, gondolta, és nemsokára telehintik sziporkáikkal a kifényesedő éjszakát. Ha fölnéz a csillagokra, mintha idehallaná az éneküket. Lehet, hogy ugyanarról beszélnek, más ez mégis: a kabócák énekétől szárazon izzik, hevülten, szinte csikordul a világ; az otthoni tücskök dala az éjszaka hűvösén átszivárog, fényében áznak a fák s a füvek.

(Folytatjuk)


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS