(„A LEGYEK IMÁDKOZVA ÜLNEK A TEMPLOMBAN”)  A meleg úgy szakadt rájuk, amikor kiléptek a templom kapuján, mintha más közegbe léptek volna át, sűrű volt, anyagszerű, szinte megérinthető. Ettől nemcsak valószerűvé vált számára ez az eddigiektől merőben különböző világ, hanem valahogy ismerősnek is tűnt minden: a benti templomszagú, hűvös levegő, Júlia térdhajtása és rebbenő keresztvetése, a falak sajátos hangulatot árasztó túldíszítettsége. Egy a múltból váratlanul előtűnő képben magát látta, gyerekként, egy hittanóra kellős közepén. Véletlenül keveredett oda, az iskolát apja birodalmának tekintette, szabadon járt-kelt benne egész nap – az iskolával egybeépült szolgálati lakástól ajtónyitásnyira esett a hosszú folyosó –, csatlakozott a legkülönbözőbb gyerekcsoportokhoz; hívták is, az igazgató fiaként mindenki ismerte, és kisgyerekként szerették sokan a nagyobb iskolások közül; valahogy a hittanórára sorakozó társak közé vetődött, és kézen fogva belépett egy ámulatba ejtő, mesés világba, amely megindította a képzeletét, kellemes érzéseket keltett benne. Attól fogva tudta, hogy van egy eddig ismeretlen mesevilág is, fényesebb és ünnepibb az addig megismert mesék világánál, amelynek szereplői éppoly valóságosaknak látszanak, akár a többi mese ismerős hősei, csak ezekről otthon nem esett szó, és ki tudja, miért, valamiképpen el vannak zárva tőle, megközelítésüket szülői tilalmak és valami titokzatos fenyegetettség gátolta: az kellene csak, kiszivárogjon, az igazgató fia hittanra jár… Amiről persze só sem volt, hamar elfeledkezett erről a kalandjáról,  amit most emlékezete legmélyéből a templom sejtelmes hangulata hívott elő.

– Tudsz maradni az ünnepig? – kérdezte Júlia, amikor kiléptek a templom kapuján.

– Ha nem okozok kényelmetlenséget…

– Ugyan! Apám örül, hogy a segítségére vagy, anyám számára meg a baját feledtető társaságot jelentesz.

– És neked mit jelentek?

– Amire mellém szegődtél: beszélgető társat.

– És amikor hallgatok?

– Társat a hallgatáshoz.

– Akkor tudnod kellene, miről hallgatok.

– Talán így is van.

– Akkor válaszolnom sem kell a kérdésedre, a hallgatásomban benne van a válasz.

– Örülök, hogy maradsz.

– Örülök, hogy örülsz.

A férfi nem sokat tudott a készülő ünnepről, a sziget védőszentjével van kapcsolatban, ennyit hallott róla, valamiféle templomi szertartással kezdődik, és a templom körüli együttléttel folytatódik, amelynek részletei körvonalazatlanok maradtak, bár Júlia beszélt ezekről, csak inkább a hagyományőrzésről, hogy miként készül rá mindenki, hogyan élik át annak az örömét, hogy megint befejeződik egy tartalmas időszak a közösség életében, és hogy a számvetésekből az újrakezdéshez merítenek erőt a szigetlakók. Olyan az egész, mint egy hatalmas fényesség, amelyből sugarak vetítődnek visszafelé, és általuk különös értelmet kapnak a történtek, és a befejezettség jó érzését ébresztik azokban, akikre ez a fény rávetődik, és szétáradnak a lelkekben az újrakezdéshez szükséges energiák.

Józsefet megérintette, amit a lánytól hallott, megérintette a templom misztikuma, és először történt meg vele, hogy nem legyintett rá magában a szokott fölénnyel, hanem elfogadó nyitottsággal vette tudomásul, hogy Júlia számára fontos a készülődő ünnep, fontos annak áhítatos közösségi tartalma, az összetartozás megnyilvánulási formája a templommal, a hozzá fűződő vallásos elképzelésekkel és szokásokkal együtt.

Hazafelé hallgatagon mentek egymás mellett, és Júlia most aligha tudhatta, hogy az ő hallgatása mélyén egy Weöres-vers rímei kondulnak össze. Amikor ezt a verset – Menet közben – otthon a megzenésítésre kiválasztottak közé sorolta, mintha ehhez a pillanathoz elvezető útjához talált volna illusztrációt: „Elhagyom a tornyokat, el a harangokat, a húr-érintéseket, látomásokat.”

A vers őróla szól, az ő érzéseit fogalmazza meg, ismerte most föl. A legsúlyosabb szó a verskezdet: „elhagyom”, és valóban, egyre messzebb kerül minden, egyre áttetszőbbé válnak a dolgok, fokozatosan veszíti el realitását a világ: torony, harangérintés, látomás… A vers végén a mindenre ránehezedő „elnyelnek” szó véglegessége ad ennek nyomatékot: „A kanyargó patakok utamat rajzolják, tornyokat és hegyeket elnyelnek a sziklák.” Megsemmisül a világ: a legnagyobbtól a legkisebbig minden az elnyeltek sorsára jut. Dúdolgatta magában a formálódó dallamot, lassú kondulásokat hallott, mintha harangkötél jelölné ki az ütemhatárokat. Csak a középső szakasszal nem boldogult, az kiilleszkedett az eltávolodást kifejező szövegkörnyezetből, és a maradás képét állította szembe ezzel, és ettől a megtalált dallam is idegenül hangzott, mint amikor másra szabott ruhát kényszerül viselni valaki: „A legyek imádkozva ülnek a templomban, tört fényben, üveg mögött, el nem mennek onnan.”

– Legszívesebben elhagynám ezt a versszakot – mutatta meg, hazaérkezvén, a vers szövegét Júliának.

– Kár volna, nekem az tetszik a legjobban – mondta a lány.

– Miért?

– Mert a legyek a tört templomi fényben dacolnak az elnyeléssel fenyegető veszedelemmel. Az önfeladó távozással szembeállítják a maradás példázatát.

A férfi belátta ezt, és csodálkozott, hogy erre nem gondolt.

– Nem elhagyom, hanem megismétlem – csillant fel a szeme. – Refrénként, az első és a harmadik versszak után.

– Kitűnő ötlet – díjazta Júlia.

– Hárman csak megyünk valamire – mondta József.

A lány csodálkozott.

– Hárman? Ki a harmadik?

– Hát a költő. Weöres Sándor. Valami szerepe csak van neki is a dal születésében…

– Erre nem is gondoltam. Jó, bevesszük harmadiknak…

Nevettek, jókedvűek voltak. A dallam árnyékos moll-hangzását is egyszeriben átjárta a napfény.

(Folytatjuk)

Megosztás

Tweet