„Kék az ég és zöld a fű
Ily egyszerű az élet”
– hízelgi fülünkbe Kovács Kati a közhelyes slágerszöveget. A közhely magva többnyire „örökigazság”, amely a használatban kopik lapossá. A fű örökké zöld, akkor is, ha ez éppen nem látszik rajta, ha hóolvadáskor tépett szélű, piszkosfehér állatbőrökhöz hasonlatos hófoltok között mutatja meg magát, a szívlevelek dárdahegyein már ott ül a zöld ugrásra készen; vagy ha a nyári hőség zörgő fűmúmiái fölött átfut egy hosszúlábú zápor, hirtelen jött, sejtelmes zöld ragyogás támad a nyomában. A zöld: örök remény. A gyep és a pázsit: az özönlő zöld áradás kiapadhatatlan forrása.
Kezdeti kertépítő buzgalmunkat Váci Mihály lelkesültsége tartotta magas hőfokon. Teremtő erőt éreztünk magunkban: „…nem kell azt nekem felásni, felszántani, gereblyézni, fűmaggal bevetni… Én hiszem, hogy halkan, kérlelgetően susognék udvarokról, melyekre úgy szállt le végső mentségként a pázsit szárnya, mint a sivatag vándorai elé a fürjek puha szárnyú csapata, mely nőtt jótékonyan, patakzott kipusztíthatatlanul a küszöbökig, hízelgett hullámosan a tornácokig…”(Toldi feltámadása) Elég lett volna talán ennyi is, és suttogásunk termékenyítő erejétől megfogant volna a föld, és kinőtt volna a fű magától. A biztonság kedvéért elvetettük a fűmagot, és mert jó időben tettük, megfogant már az első őszön, kinőtt a fű a pihenőudvarunkon, pázsittá sűrűsödött; összeért aztán a hegyi ősgyep növényeivel, a perjefélékkel, cigányzabbal, rozsnokkal, és besűrűsödve megtanult együtt élni a pitypanggal, lándzsás útifűvel, cickafarkkal és más gyomfélékkel.
Hiába múlt el közel harminc év, minden első kaszálás felidézi a kert megalapításának bizakodó, jó hangulatát. Ilyenkor a legszebb a kert, tele van új ígéretekkel, új lehetőségek sokszorozzák meg apadó erőinket. A Nap ilyenkor már a nyárra gondol, buzgólkodik a fejünk felett, sugárzó melege fölforrósít mindent, amit elér, csak a levegőt nem, a kilevelesedett ágak alatt hűvösség marad a nyomában. Ilyenkor a legjobb kézi kaszával vágni a zsenge füvet, nincs még szára a fűnek, ami a nyárközépen elhajlik már, és ha nem elég éles a penge, újra kell suhintani a fölegyenesedő szálak után. Most még csak a levelek növekednek, világoszöld lobogással selymesedik az udvar. Ellenállok a csábításnak: kíméletesebb a gépi munka, szebb, egyenletesebb a kapott felület. Dolgunk végeztével elkísér minket a frissen vágott fű illata, nagy hullámokban hömpölyög utánunk, lent az úton még erősebben érezzük, a levegő nyomása a mélyebben fekvő helyeken összegyűjti a tavasz illatát, és bódító sűrítménnyé préseli. Nem akaródzik ilyenkor hazaindulni, felettünk az ég mélysötét, madártrillái záporoznak: verssorok zakatolnak bennem, a gumik alól kipattanó kövek kattogása belesimul a ritmusukba. A sima műútra érve ezt a motor halk duruzsolása váltja fel, a verssorok helyébe beúszik a közhelyes slágerszöveg: „Kék az ég és zöld a fű…”
És nagyszerű az élet.
*
A postás most nyomta a kezembe az És legfrissebb számát (2013.01.11.), írni készültem, majd előveszem később, gondoltam, éppen csak átfutottam, mire számíthatok, aztán megakadt a szemem Szijj Ferenc versén (Fényleírás/Napfény-2.); ilyesfélékről akartam írni én is, ez meg már készen van, nem tudok ellenállni, megragadó részleteit megosztom hát másokkal:
„… Árnyékok és madárhangok átlói reggel
a falusi kertben. Finom jelzések,
hogy nem tartozunk ide, csak vendégek vagyunk.
… Átsurran átlósan egy madárcsapat (seregélyek?).
Rövid füttyök balról. Jobbról tyúk kárál
fulladozva. Messzebbről néha galambbúgás.
Közelebbről és mindenhonnan állandó
csiripelés, egybefolyó alapritmus, ehhez
keveredik hozzá a galamb-szinkópa,
a tyúk-tizenhatod és a többi negyed és nyolcad.
A kerítésre röppen, benéz egy kisebb madár,
cserren, továbbrepül.
… Kis elmozdulások a kertben. Egy vödör
máshol áll, mint tegnap reggel, egy éretlenül
lepottyant dió, egy piros gumilabda. Az árnyékok
hossza, ahogy újabb reggel telt el a nyárból.”
Valahogy így van ez: az idő észrevétlen nyomokat hagy körülöttünk, a fák törzse észrevétlenül vastagodik, nemhogy tegnap, tavaly is épp ilyeneknek láttuk őket, az évgyűrűk a kéreg alatt észrevétlen rakódnak egymásra, a fák között az idő észrevétlenül halmozódik, és a madárének szétteríti mindenfelé lassan sodródva, fodrozódva.
*
Irány a kert! Legtöbbször ketten érkezünk a kedvesemmel, most egyedül vagyok, megállok az épület előtt: a pihenőudvar gyepén vakondtúrások pörsenései mindenfelé. Irén ilyenkor szokott a szívéhez kapni, jó, hogy nem látja a dúlást, mire legközelebb együtt jövünk, eltakarítom valamennyit. A legutóbb keletkezett dombocska még nedves, többi szárazon morzsalékos, ezekből meg tudom állapítani az alagút irányát, és következtetni tudok a várható felbukkanás helyére is. Megállj, gaz betolakodó! Most rajtakaphatom végre a megátalkodott közellenséget, minden tagadás értelmetlen, tanúra sincs szükség, itt a tettenérés esete forog fenn, elkapom, nyakon csípem, Isten legyen hozzá irgalmas! Aztán én leszek irgalmas, megtehetem, Irén nincs itt, nem látja a gyöngeségemet. Már mozog is a talaj, a fűcsomók moccanására figyelek föl, aztán a fölpúposodó földhányásra, ahogy megreped, töredezik. Rálépek óvatosan, szét ne lapítsam, a talajt visszatömörítem a talpammal, és várok. A vakond csendben van, eliszkolhatott, a biztonság kedvéért lapáttal jó huppanósakat ütök a gyepre, és elgondolom, hogy szedheti a lábát rémületében a szerencsétlen állat, menekül eszeveszetten, és akivel csak találkozik, elmondja a kalandját, dobogó szívvel intve a többieket is, okuljanak belőle. Meggyújtok még egy kénlapot, a kibontott vakondtúrás nyílásába helyezem, ettől el nem pusztul, csak prüszkölve hátrál a záptojás szagú bűzös felhő elől. A lyukat a földdel betapasztom, ne tudjon idő előtt kiszellőződni a járat. Hazafelé úgy érzem, mintha utánam lebbenne a sűrű záptojás szagból egy vékony foszlány. Igaz is: ki itt a betolakodó voltaképpen?
*
Szívemhez nőtt a bonyhádi kert, Irén gyerekkorának színtere. A telek legalsó pontján épült a lakóház, a kertbe hosszú lépcsősor vezet, és folytatásaképpen az út egyenletesen emelkedik tovább a kertet lezáró terméskő-kerítésig, úgy éppen, ahogy a mi pécsi, egykor volt gyerekkori kertünket megőriztem az emlékezetemben. Föntebb diófalomb ismerős tömbje feszül, elaggott szőlőtőkék szegik az utat, mellette gyűrt kérgű barackfák ácsorognak a lejtőn, térdig gizgazban, merengve, alattuk rigó fut, s megáll várakozón, félrehajtott fejjel, mielőtt a sűrűbb növényzet közé iramodna. A pécsi kertet határoló deszkapalánk mögötti meredek, gyér forgalmú Péter utcáról csend szivárgott át a kerítés rései között; itt, ha a szélirány úgy hozza,
a kőfalon át jellegzetes iskolahangok sodródnak le a kert felől, leginkább ünnepélyek idején, torz mikrofonhangok, elszabadult dallamívek, tapsfoszlányok, gyereklárma. A lombok alatt többnyire szélcsend terpeszkedik sűrűsödve, álmosító madárének, galambok makacs ritmusú, egyhangú burukkolása; nem lepődnék meg, ha velem tartva elbóbiskolna egy közülük is egy az altató ének nyomán, és lezuhanna félálmában az ágak közül, hogy aztán fölriadva engem is visszarántson az ébrenlét határán innenre. A rigó már a fa csúcsán tilinkózik, úgy éppen, ahogy gyerekkorom kertjében fújta a hozzánk látogatóba érkezett nagyapám a fényes csontfurulyámat, és éppoly fényes hangok szöktek ki a kicsiny hangszerből, illőek a karcsú furulyához, és ehhez volt illő nagyapám tömpe ujjainak könnyed tánca is, győztem csodálni, ahogy röpdöstek madarasan, mintha levéltelen ágcsonkon billegnének örömükben. Összesűrűsödik az idő a kertben, mintha megállna, egymás mellé kerülnek a máskor oly távoli pillanatbuborékok, össze-össze koccannak, és már magam sem tudom igazán: emlékképek bomlanak-e ki belőlük, vagy a képzeletem működik felfokozottan, annyira valóságosak. Ilyennek csak álmaimban szoktam érezni a körülöttem lévő világot. Lehet, hogy nem is rigó fütyül a diólombok közül? Lehet, hogy furulyaszót hallok, s öregapám van itt valahol a közelben?
*
Hiszen tudtam én, hogy kedves diófája másnak is volt gyerekkorában, nem lepett hát meg Tóth Károly barátom, amikor írását elolvastam gyerekkora diófájáról, hacsak azzal nem, hogy akár én is írhattam volna, aki fél gyerekségemet az ágai között töltöttem; első gondolatom az volt : szívesen a nevemre venném írását, ha az adoptáció lehetséges volna az irodalomban:
„Szeretem ezt a levélhullásos időszakot is. A levelek jótékonyan fedik el a földet, mintha friss avarban járnánk. Mondom is anyámnak, hogy hagyjuk úgy, ahogy van, hiszen nem zavar senkit, az se baj, ha rothadásnak indulnak a levelek, szinte jólesik fanyar illatuk, amikor az ember belép az udvarra a benzingőzös utcáról. Azok a napok a legszebbek, amikor felhőtlen az ég, szélcsend és meleg van. A lombok, a színek nyugodtak és teltek. A nap besüt a diófa ágfai közé, az árnyék lassan, fáradhatatlanul rajzolgatja önmagát. A kora délutáni órákban fölfelé emelkedik az az áttetsző, zöld világosság, ami a napfénytől, a csendtől, a zöld levelektől kapja anyagát. Ugyanakkor indul fentről az áttetsző kék világosság, indul a zöld felé. Valahol az enyhén rozsdálló csatorna közelében érintik egymást, s úgy, hogy a zöld zöld marad, a kék meg kék. Így süllyednek egymásba. Az udvarból nem lehet kilátni, csak fölfelé az égre. Kicsinysége megőrzi méltóságát, és mégsem veszti el a kiterjedés iránti érzékenységét. Szeretném, ha anyám hagyná, hadd hulljon egymásra levél levél után. Olyan lenne végre az udvar, mint az erdő.” (Embernevelés, 1996. 3-4. sz.)
Anyám hagyta, és mi is hagytuk, neki ideje nem jutott a sepregetésre, mi meg szerettünk turkálni a lehullott vastag levelekben, széttártuk többször is az összetapadó levélréteget a lecsupaszodott ágak lombsátor váza alatt, hogy a legutolsó szem dióra is rábukkanjunk, mielőtt a hó végképp elrekesztené előlünk kincseit. Rejteknek is jó volt a vastag avar, közé süllyesztettük a tiltott ponyvaregényeket, ha anyánk közeledő lépteit hallottuk, és előhúztuk diadallal, amikor elment megint.
Bódultan beletartom arcomat a gyerekkoromból áthajló dióágak fűszeres illatfelhőjébe, és anyám áll előttem, öregasszonyos tipegéssel lépeget a vastag levélszőnyegen, rácsodálkozom, mert így valóságosan sosem láthattam, hiszen sosem volt öregasszony, ötvenkilenc évesen láthattam utoljára, a fiam lehetne annyi nemsokára, ha ő meg negyvenkét évesen meg nem halt volna már több mint tíz éve.
Ám együtt vagyunk mi azóta is valamennyien és egyhuzamban az azóta megsokasodott diófák lombkoronája alatt, és az éppen fölénk hajló diólombok ismerős sátrába, ha helyettünk olykor idegen tollak rajzolják is fölénk, belelátjuk mi mindig azt a valamikori,védelmet adó, gyerekkori zöld boltozatot.
*
A kert természetes mivoltában egyszerű, békés, meghitt emberi környezet. Amikor a kertről írok, akaratlanul körüllengi a mi hegyi birtokunkat valamiféle bukolikus hangulat, mintha a természet közeli életet megjelenítő pásztorköltészet darabjait csiszolgatnám én itt prózában. Mintha nem volnának verejtékes erőpróbáink, lehangoló kudarcaink, vereségeink. Mintha föl sem merülhetne bennünk a gondolat: „Nem kellene már feladnunk ezt az egészet?” Ha ritkák is az ilyen pillanatok, ezekkel együtt teljes csak a kép. Ahogy fogyatkozik az erőnk, egyre gyakrabban kell arra gondolnunk, hogy meg kell találnunk az elszakadás valamely kíméletes módját.
Ami ezt megkönnyítheti, nem kell sokáig keresgélnünk: kedvünket szegi, hogy a kajszit szinte minden évben elviszi a fagy, a szőlőt a lisztharmat, peronoszpóra és szürkepenész fenyegeti, ami terem mégis, annak harmadát a madarak leszüretelik, a meggyet és a szilvát a monília betegíti, az őszibarackot a tafrinás levélfodrosodás (lassan szakvizsgát tehetnék növényorvosi szakismeretekből, ha volna ilyen); az almafákra rájárnak a szarvasok, olyan magasságokig letépkedik az ágakat, hogy csak a tetejükön marad termés, létra kellene az almaszürethez, a cseresznyefák is túlnőttek már minket, ám a létra sem megoldás: ebben a korban kockázat már a létramászás, nem biztos, hogy az a pár kiló gyümölcs megérné, inkább lemondunk róla a madarak javára.
Az elszakadást érzelmi kötődések nehezítik. Meghalt fiamat hozza közénk néhány növény különlegességünk, mint a horvát tengerpartról való ciprus és egy páfrányfenyő, a gingko biloba, életünk meghatározó eseményeire pedig más növények emlékeztetnek: országjáró kirándulásainkról gyakran hoztunk magunkkal egy-egy kedves növényt: tele velük a kertünk. A kerítés mellett magasodó lucfenyő Sopronból való, téli sétánkon emeltük ki az egyik útszéli rézsűből, ahol egy éves magoncok bújtak elő a földből, mint itthon a gyomnövények. A fagyos rögöt gyufaskatulyába helyeztük, úgy hoztuk haza, hogy ki ne száradjon a hosszú úton a gyenge gyökérzete. Ez abban az évben volt, 1989 telén, amikor Pozsgai Imre bejelentette, hogy 1956-ban nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés, együtt hallgattuk a rádiót Irénnel az üdülő ebédlőjében; – emlékfává lett hát ez a huszonöt éves lucfenyő, kedves személyes emlékeket idéz, és történelmi időkre emlékeztet.
Nem folytatom: ahány növény a kertben, annyi eltéphetetlen szál. A kert a mi közös életünk, ahol velünk maradt mindenki és minden, ami fontos volt számunkra. A kert örök jelenidejében körbevesz minket mindaz, ami velünk megtörtént eddig, ami érzékelhető valóságként létezik körülöttünk, és az is, ami csak képzeletünkben, törekvéseinkben vetítődik elénk. Rendezett és harmonikus univerzum a mi hegyi kertünk, szemben a taszítóan rendezetlen és diszharmonikus külső világgal. Maradunk hát, apróbb megingásaink után így döntünk mindig.
Amíg csak rajtunk múlik, mi történjék.
Hozzászólások