Ősztől tavaszig a kert téli álmot alszik. Nincs miért kimennünk, csak ritkán látjuk kedvenc növényeinket, többnyire, amikor az öntözés időszerűvé válik, nehogy a présházba menekített nagyobb virágaink a fagyhaláltól megmentve a kiszáradástól pusztuljanak el. A tél hosszan tart, az út csúszós, a meg–megolvadt latyak visszafagyott bordásan, a tetőről lefele ereszkedve is megfenekléssel kell számolnunk, a visszakapaszkodás kocsival pedig egészen reménytelennek tűnik. Meg sem próbáljuk, a kanyarban hagyjuk a Suzukit, néhány száz méter innen a pince, ennyi mozgás senkinek nem árthat. Csakhogy az út Rex őrzési területén vezet keresztül, gyalogszerrel ez eléggé kockázatos, latolgatjuk a veszély nagyságát, aztán mégis csak nekivágunk. Talán a kerítés mögött találjuk. Talán ügyet sem vet ránk.
De vet. Áll az út közepén és vár minket.
Rex hegyi kutya, német juhász származék, a színe szerint akár az is lehetne, csak termetre nagyobb, vaskosabb, és a feje is vastagabb, a fülei lekonyulók, tekintete mogorva. Magának való állat, hallgatag, tétlen természetű, mintha várakozó állásponton volna mindig, és jelentéktelennek ítélvén a körülötte zajló eseményeket arra várna csak, hogy ezek közül valamelyik átlépje azt a tűrési határt, amelyen túl már elkerülhetetlenné válik a közbeavatkozás.
Óvatosan előkészítem az oda–útra megtervezett cselvetés eszközét, egy kis karika hurkát a hűtőláda valamely rég elfeledett zugából, emberi fogyasztásra már nem alkalmas, megfeledkeztünk róla, nem került sorra, kidobni mégsem akarjuk, lekenyerezési célra most alkalmas lehet.
Rex felfigyel a mozdulatomra, megindul felém, gyors futással, mintha nekem akarna rontani egyenest, ám egy méterre tőlem lefékez hirtelen, csikorogva megáll, egyik mellső lábát fölemelve tartja, nem fejezi be a mozdulatot, a fejét előre tartva meredten nézi a kezemet.
Messze a hátam mögé hajítom a hurkát, és megindulunk Irénnel lefelé, hogy amíg Rex az ennivalóval bajlódik, elérjük a kertkaput. Nehéz sietősre fognunk a lépteinket a csúszós úton, toporgunk araszolgatva, féloldalasan. Az út negyedét sem tettük meg, elviharzik mellettünk a kutya, és megáll szemben velünk, várakozva néz rám. Tőlem kapta a hurkát, most teljes figyelmével rám koncentrál.
– Mit csináljak? – sandítok Irénre.
– Add neki a másikat is!
– És visszafelé? Hogy érjük el a kocsit?
A másik hurka is a kezem ügyében van, azt a visszaút biztosítékául szántuk.
– Add oda!
Még messzebbre dobom a hátam mögé, és még gyorsabban igyekszünk lefelé, hogy célba érjünk időben. Hiába. Már messziről halljuk a nehéz test doboló futását, elviharzik mellettünk megint, szembefordul és várakozva mered rám.
– Nincs, Rex – mondom sajnálkozva, és széttárom a karjaimat, lássa, nem csapom be, a jó szándék megvan bennem, adnék én, de hát elfogyott. Láthatod. Majd legközelebb.
A kutya bizalmatlan. Egészen közelről végigszimatol, kinyújtott karom után ágaskodik, hátha van itt hurka, csak el akarom dugni előle. Legszívesebben kizsebelne, végigmotozna módszeresen, hogy előkerüljenek az elrejtett hurkák. Szigorúan néz rám. Ízlett nagyon, megjött az étvágya, lelkesülten követeli a folytatást. Ez nem elég. Egy ekkora állatnak! Nézzek rá! Két vacak kis hurka?
– Egészben lenyelted? Ahelyett, hogy beosztottad volna? Mi ebben az öröm?
Irén dorgáló hangjára Rex érdeklődéssel fordul feléje, tőle reméli a folytatást. Aztán, hogy ez elmarad, csalódottan néz maga elé, utunkra enged minket, de még mindig reménykedve szimatolgat utánunk. Néhány lépés után meggondolja magát, a nyomunkba ered kitartóan, hátha történik még valami kedvére való.
Nagyobb csodára számíthatott, egy zsírpapírba csomagolt, nyárról ottfelejtett avas szalonnadarabot kap, fintorog hozzá, szétrágva, kétoldalt a nyelvével kifordítja a szájából, aztán morzsánként újra föleszegeti. Ennyi idő is elég nekünk ahhoz, hogy visszainduljunk.
Rex lekenyerezve bandukol utánunk, és amikor elinduláskor dudálok egyet köszönésképpen, „jó kutya, derék kutya”, mondogatom, és bízom abban, hogy a csukott ablakon át is meghallja.
Meglebbenti a farkát, mint aki akár csóválná is, de már kinek.
Hozzászólások