Kocsis József | Kedves István

Szépirodalom - próza

Kedves István

Nem levélkezdő megszólítás a cím, festőművész barátom és osztálytársam neve, őt hívják így: Kedves István. Neki köszönhetem a Hátunk mögött a hegy című regényem könyvborítóját. Három vázlatot készített, s közülük választhattam ki a végleges változatot.

Hogy miért visszapillantó tükör mindegyiknek a kerete? Az előszó adhat erre magyarázatot: „Meg nem mondhatnám, hányszor láttam elveszni a Hegyet a visszapillantó tükör keretében. Valahányszor hazafelé menet ráfordultunk a kedvesemmel a hegyi út meredek szakaszára, hogy leereszkedjünk a völgybe, a hegylábi kápolnához. Jó tudni: ott van a Hegy a hátam mögött. Csak az nyugtalanít, hogy tudom: véglegesen a hátam mögé kerülhet hamarosan. Mintha élőlény kuporogna mozdulatlanul, óvón fölmagasodva. Hallani a lélegzését, az élet apró neszeit. A hátát fölpúpozva fekszik moccanatlan, időtlen nyugalommal.”

*

Kedves Pista már a képzőben kitűnt közülünk tehetségével. Miért is tagadnám, rajzból nem jeleskedtem a középiskolában, nem számíthattam hát arra, hogy valaha is rajztanárunk, Klug Gyurka bácsi közelébe kerülhetek. Ő egyébként is távolságtartó művészember volt, képzős tanáraink közül talán a legöregebb, galambősz hajú, jól megtermett, lelassult mozgású öregúr. Rajztömböm nem bizonyult alkalmas ajánló levélnek hozzá, a szokásos év végi mustrán érdektelen arccal lapozta végig a rajzaimat, hümmögött valamit: „Hát igen…”, de ezt is inkább az arckifejezéséből lehetett leolvasni.

A becsvágy magasabbra hágott bennem a tehetségnél, támadt hát egy ötletem. A kettős rajzórák közti szünetben elkértem Kedves Istvántól az addig elkészült rajzát, az ablak üvegtáblájára helyeztem, arra pedig egy üres rajzlapot: az átvilágított vonalakat könnyűszerrel átmásoltam erre a lapra. Arra gondoltam, Pista barátom tovább tökéletesíti majd a maga munkáját, én meg annyit rontok a kölcsönzött alapanyagon, hogy a két munka „szétfejlődése” folytán a plagizálás felfedezhetetlenné válik. Becsengetés után rajztanárunk a rajzbakok mögött sétálgatva szemügyre vette, miként haladunk, hol tartunk. Látván, hogy hamarosan mögém kerül, sebesen rongálni kezdtem Kedves Pista munkáját, és a halvány vonalakat áthúzva, az erőteljesebb vonásokkal mintegy egyéni arculatot kívántam adni „művemnek”, nagy műgonddal csisziteltem a ceruzámmal a rajzlapon. Gyurka bácsi csak nem akart előkerülni a hátam mögül. Nagy sokára is csak a hangját hallottam:

– Te csakugyan azt látod, amit lerajzoltál?

Kimaradt volna valami? Nagyméretű kockák, hasábok, hengerek, csonkolt gúlák és kúpok voltak takarásos helyzetben egymásra halmozva a rajzterem közepén, ezt a rakást ültük körül rajzbakokkal, Kedves Pista éppen szemközt velem, a kupac másik oldalán. Ez hát a baj…
– Első órán, amikor a vázlatot készítettem, ott ültem – mutattam a túloldalra.
– Ráismertem. Kedves Pista helyén. Igaz?
Aztán elém állt, nem szólt többet. Az arcáról le lehetett olvasni, mi a véleménye rólam.
Azóta is, ha ábrázolnom kell valamit, szívesebben rakom össze a szükséges színeket, formákat, foltokat és vonalakat szavakból, mondatokból. Csak elő ne bukkanjon rémálmaimban egy szigorú tekintetű úr, hogy írásaimat rendre az ablaküvegre próbálgassa: nincsenek-e alatta átvilágított, érdemdús mesterminták…

*

Osztálytalálkozón vagyok, közel hat évtizeddel később, Kedves István osztálytársunk kért szót, jólesik hallgatnom a kedves tanáromat közénk idéző szavakat, elkalandoznak közben a gondolataim, látom tanárunkat rozoga ételhordót lóbálva a Király utcában, látom az iskolai focipályán, ahogy a srácok közé beállva nagy csavart küld kapura, csaknem kiszakad a háló, előre feszített lábfeje mellett elzúg valami fehér villanás, egy csavarmenetben tekergő fehér szalag, visszereket leszorító „fásli”, és kecsesen hullámzó ívet rajzol a vörös salak síkja fölé, mintha látványos szalaggyakorlat befejező mozzanata volna… Olyan eleven képek villannak elém, hogy azt gondolhatom, a többiek is ugyanezt látják, és valóban, a hangzó beszéd képeiben is a tanár úr alakja tűnik elő, és mintha az őt idéző mondatok is ismerősen csengenének, meglehet, csak a szituáció és a szereplők azonossága miatt van így, erre gondolok, de egyre inkább a saját hangomon hallom a mondatokat, és már előre tudom a következőket, ha megakadna az előadó, súgással kisegíthetném, de erre nincs szükség, hibátlan a szöveg, ráismerek. Most már tudatosan követem a fordulatait, és amíg a többiek belemerülnek a körénk elevenedő történetek világába, én felülnézetből látom az egészet, a szövegalkotó nézőpontjából. A rejtély aztán a többiek számára is megszűnik rejtély lenni: osztálytársunk leleplezi magát, nem saját élményére emlékezett vissza, Kerényi Ferenc tanár úr alakját egy korábbi kisnovellám részletének előadásával idézte meg, egyes szám első személyben végig, mintha az ő szavai volnának, őt figyelték hát nagy csendben a többiek, szentül hitték, hogy saját diákkori élményéről mesél és ezek a saját szavai,  dehogyis gondolhatták, hogy valaki közülünk több oldalnyi prózai szöveget képes emlékezetébe vésni, csak azért, hogy meglepetést szerezzen valamennyiünknek. Pedig ez történt. Kedves István szó szerint, emlékezetből idézte a novellarészletet. Mintha ablaküvegre tette volna az én munkámat, hogy azt átvilágítva, a fölé helyezett üres lapra azt átmásolhassa sajátjaként… Ahogy azt én tettem valamikor két rajzóra közti szünetben az ő rajzával. Mégis, micsoda különbség a motivációkban! Egy gyerekkori csínytevés kései paródiája – a figyelmesség köntösébe bújtatva…

*

Festőművész vagy rajztanár?

Kedves István számára ilyen dilemma nincsen. Így vall erről:

„Általános iskolai rajztanár vagyok, ma már nyugdíjas, magam is rajzolok, festek. Képeim nem műalkotások, inkább a látvány leképezései, és bár az alkotás folyamatát éppen úgy élem meg, mintha azok lennének, sokkal inkább a tanult, képcsináló mesterség tudatos termékei. Legszívesebben festek. Erről nagyon nehéz többet mondanom. Úgy érzem, reménytelen vállalkozás szavakba önteni mindazt, aminek megformálásához alkalmasabb eszköz számomra a festék és az ecset. Egészen másként gondolkodom, ha fogalmazok, mint amikor

festek. S jobban szeretek úgy gondolkodni, ahogy azt festés közben teszem. Másként fogalmazódik meg bennem a közelgő ősz, ha festeni készülök. Ilyenkor hagyom, hogy a legmélyebben fekvő idegsejtjeimet is megborzolja az első augusztusi ökörnyál, és a zöldben sárguló fák közé odafestem a lilát – mint a lopakodó ősz első jelét. Rajztanár vagyok. Rajztanárságom alfája és omegája: mesterséget folytathat valaki anélkül, hogy művésszé válna, ám művész senki sem lehet alapos mesterségbeli tudás nélkül. Képeim a szülőföldről szólnak. Arról a néhány négyzetkilométerről, ahol a gyerekkoromat töltöttem, és ahol ma is élek. A komótosan hömpölygő Dunáról, ártéri fáiról, rétekről, virágokról, a réteket őrző öreg fűzfákról. Ködbevesző erdőkről, amelyeknek fáit ükapám ültette, s ágaik között a szél ma is nagyapám nótáit fújja. Napsütésről, szélborzolta vizekről. Tanyákról, csendről, szemlélődésről. Egyszerűen: a szülőföldemmel való kapcsolatomról.”

*

Kedves István,

(és ez most valóban megszólítás ), ezzel a kis levélfélével fejezem be ezt az írásomat, nem szeretnék csak rólad írni, az olyan volna, mint valami megemlékezés, hozzád is szeretnék szólni, hogy ezzel is megerősíthessem a magam számára: van kihez szólnom, megvagyunk még mindketten, a magunk öreges módján, jobb s rosszabb periódusokkal az életünkben. Rólad most azt hallom, éppen egy rosszabb időszak ért utol; lesz ez még jobb, mondom, hogy szerepem szerint erőt sugározzak, de az arcomról aggodalmat olvashatnál le, ha ott ülhetnék most szemben veled, vagy a betegágyad szélén, ezt nem is titkolnám, és ha látnám, hogy észrevetted az arcomon a kishitűséget, ezt morbid tréfálkozással enyhíteném, ahogy közös jó barátunktól, Rónaky Edittől hallhattam sokszor: „Ha valami történne velünk, az már nem a bábaasszony felelőssége lesz…”

És valóban, hetven fölött bolond ember az, aki nem gondol szakadatlan a legrosszabbakra, ennél csak az bolondabb, aki ebben a természetes létállapotában szüntelenül ne keresné, és ha keresi, ne tudná megtalálni a harmóniát.

Pont Te ne tudnád?

Barátsággal ölellek: K. József

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Kedves István”


  1. Kedves K. József!
    A fenti írást ma (2013.07.22.) olvastam fel Férjemnek (Kedves Istvánnak), eddig nem láttuk, nem olvastuk.Nagyon köszönjük e csodálatos sorokat, Istvánnak óriási szüksége van a biztatásra! Hálás köszönet: E. Andrea.

    Hozzászóló: Engert Andrea | 2013. július 22., 12:21

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés