Kocsis József | "Hiányzol, Apa…" (25.)

Szépirodalom - próza

„Hiányzol, Apa…” (25.)

(„…CSAK EGY ZSÁMOLY JÖNNE MÉG…”) Lesétált a partra. Meg-megállt, mintha otthon a Király utcában nézegetné a kirakatokat, ráérősen, és mintha valóban kirakatüvegen túlra került volna minden körülötte, karnyújtásnyira, szédítő messzeségbe mégis. A partszegély sziklatörmelékei fölött a látóhatár vonaláig magasodó tenger olyan volt, mintha hatalmas akvárium volna, amelyben halk csobbanások alszanak. A hullámok fölött sirályok úsztak kitárt szárnyakkal, s a szél beleszimatolt a sós levegőbe. Mintha fűszeres illatfoszlányok sodródnának végig a parton, akác és hársvirág keveréke, alján az olajfűz mézének sűrűjével. Illatemlékek kavarogtak mindenfelé, elmerültek benne a meredek oldal aljában álldogáló ciprus-jegenyék, belemerült ő maga is: odanőtt jegenye a parton, és azt érezte, ami messze van nagyon, az veszi körül valóságosan, az telíti el érzékeit, emiatt van most szédítő messzeségben minden körülötte, nincs köze semmihez itt már, ezt érezte.

Ekkor jutott eszébe az apja. Hogy föl kellene hívnia. Fölkaptatott a kecskeösvényen a hegyderékig, ott kedvezőbb a térerő, legutóbb ez kiderült.

A készülék kicsengett. Apja volt a vonalban.

– Te hívtál, apám?

– Ez vicc? Örülök, hogy eszedbe jutottam.

– Merthogy a múltkor egyszerre kerestük egymást. Kiderült azóta, hogy melyikünket tekintették kezdeményező félnek?

– Nem néztem utána. Egyezséget ajánlok: ennek a beszélgetésnek is állom a felét.

– Nagyvonalú vagy.

– Köszönöm. És egyébként?

– Ja, hogy miért hívtalak? Ha azt mondanám, szeretetből, az is igaz volna, de tudnád, hogy még valami másról is szó lehet, hiszen ha csak úgy szeretetből megcsördülnének szerte a készülékek, nagy lárma kerekedne egyszeriben…

– Mondd hát!

– Énekelhetem is? Igaz, nincs velem a gitár, csak úgy, kíséret nélkül, az egyik Weöres-versből néhány sort.

– Hallgatom.

– „Hol az asztal, hol a szék? Felszáll, honuk éji ég. Hónuk alatt éji ég, csak egy zsámoly jönne még.”

– Tetszik. Gitárkísérettel biztosan még szebben hangzik. És?

– Megvan a zsámolyom, és most nem tudom, mit kezdjek vele.

– Hozd magaddal.

– Nem megy. Nem volna hová tennem. Onnan meg hiányozna, ahol most van.

– Hát nem a tiéd?

– De. Egy aprócska szigeten van, a mi nagy szigetünktől nem messze. Szerencsére nem lakatlan a sziget. Egy szigetlakótól kaptam.

– Örökbe?

– Az tőlem függ.

– Kicsit zavar a megértésben, hogy a szavaidra kell figyelnem. Tarts szünetet, hogy átgondolhassam. Nőnemű az a szigetlakó?

– Ráhibáztál.

– Innen már könnyű dolgom van. A zsámoly alighanem egy fehér falú kis tengerparti házban található, más bútorok társaságában. A házikó lakója egy kiéhezett némber, három-négy gyerek ordibál körülötte valami idegen nyelven, tele van velük a házikó, így aztán neked már csak a zsámoly jutott. Meg az egyik ágy fele, gondolom.

– Nem jól gondolod. Csak a zsámoly stimmel. Felnőtt koromban ez az első bútordarab, amely az otthon érzetét kelti bennem. És amelynek hiányában csak lakásnak mondható az otthonnak remélt hajlék. Egy ilyenben laktam eddig magam is.

– Mit akar jelenteni ez a múlt idő?

– Éppen ezt nem tudom. Talán ezért hívtalak.

– Mert nekem ebben gyakorlatom van?

– Mert az apám vagy. Kit kérdezhetnék?

– Örülök, hogy hívtál. Csak félek, hogy nem leszel okosabb attól, amit erre mondani tudok. És van olyan oldala is ennek a dolognak, amit te nálam jobban tudsz, mert gyerekként érintett téged.

– Borzalmas volt. Földcsuszamlás, és tátongó üresség a nyomában. Kitörölhetetlen érzés.

– Nem látszott más megoldás. És dönteni kellett. A döntés felelőssége alól kibújni nem lehet.

– Már tudom. Csak erőm nincs hozzá.

– Az életedről van szó.

– És a gyerekek?

– Egy halott apa semmit nem tud tenni a gyerekeiért. Az élőnek erre mindig van lehetősége. Szeretet nélkül nem lehet élni. Van a szeretetlenségnek olyan mértéke, amelybe bele kell halni.

– Erről te nem sokat tudhatsz.

– Egyet biztosan, és az elég az ítélkezéshez. Emlékszel, fiam, amikor a kórházból hazavittelek? A bejelentett lakásodba? Gyenge voltál, a kutyád majd lesöpört a lépcsőről eszeveszett örömében, hogy megjöttél, féltem, kitépi a csövet, amelyben a vizeleted folyt egy tartályba. Azt hittem, ez a veszély fenyeget, de látnom kellett: nagyobb a veszély ennél. A feleséged nyitott ajtót, engem hűvös és tartózkodó tiszteletadással köszöntött, rajtad átnézett, és az ajtót úgy tárta ki, mint aki szellőztetni akart volna, de most azt kell látnia, hogy kintről megy be rajta a rossz levegő. Lehet, hogy készült erre a jelenetre, tudta, hogy érkezel, fölkészülhetett. Az is lehet, hogy spontán viselkedés volt ez, mindenesetre önmagát adta, leplezetlenül.

– Jól láttad, apám.

– Téged sokan szeretnek, fiam, tudod ezt, mondtad is legutóbb, igaz, neheztelő hangsúlyokkal, mert nem tudtunk jól szeretni mindig; csak egy hiányzott: hogy valaki számára a legfontosabb legyél a világban. Valamelyik bölcsességgyűjteményben olvastam – egyébként közhely-igazság –, hogy az ember legelemibb igénye, hogy hiányozzon valakinek, ha egy este nem megy haza. Az nem elég, ha a gyerekek rákérdeznek, legfeljebb vigasznak jó: van, akinek még hiányzom… De hiányzom-e annak az egyetlennek? Aki nekem is hiányozna? Ha volna?

– Elfogadom a válaszodat, apám, ha a zsámolyról nem is esett benne szó. Azért azt vedd komolyan: az az enyém. Van egy hely, ahová engem visszavárnak. Az az üres zsámoly nekem van odakészítve.

– Döntöttél?

– Ez nem döntés kérdése. Magától van így.

– Vagyis: nem döntöttél?

– Úgy döntöttem, hogy a zsámolyról beszélek veled. Ez most mindennél fontosabb számomra, ezt akartam elmesélni. Hogy tudj róla.

– Jól tetted. Várlak, fiam.

– Jó hosszú volt a beszélgetésünk. A költség felét fölajánlottad. Állod még?

– A teljes költséget vállalom.

– Oké!

Nem volt kedve lefeküdni, messze volt még az este. Végigsétált a kempinghez közeli partszakaszon, ahol minden az elmúlt időkre emlékeztette. Nyugodt volt a víztükör, a visszaverődő kép darabokra esett mégis a felszín mozgékony felületén; azt gondolhatta volna, nem is az ő arcmásának darabkái úsznak itt szét a csillámló fodrok között. Idegen volt minden, mintha már az sem ő volna, aki a parton hallgatja a halk csobbanásokon ringatózó csend vég nélküli üzenetét. Csak azt érezte: határtalan a magány, akár a tenger.

(Folytatjuk)

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “„Hiányzol, Apa…” (25.)”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés