Léner Péter, aki húsz éven át volt a József Attila Színház igazgatója, személyes hangvételű, számos fotóval illusztrált, egyes szám első személyben írt munkája memoár, egy színház történetének múlt idejű krónikája. Sikerekről, kudarcokról, emlékezetes előadásokról, és mindenekelőtt azokról a munkatársakról, színészekről, rendezőkről, szerzőkről, színházi szakemberekről szól, akik mindezt megteremtették, és évtizedeken keresztül működtették. Bevallottan elfogult könyv: a színház, a kollégák, az ügy iránti, életre szóló vonzalmát a szerző egy pillanatra sem rejti véka alá.
A könyv hátsó belborítóján a következőket olvashatjuk Kern Andrástól.
„Szoktam én játszani a József Attila Színházban is, elég régóta játszom ott. Korábban Léner Péter volt az igazgató, és ez a színház Angyalföldön van, az már ott egy kicsit külváros. És ezt minden bántó szándék nélkül mondom, úgy értem, nem annyira belváros, mint mondjuk a Pesti Színház a váci utcában. A közönség is más. És Léner Péter csinált ott egy normális polgári színházat, szerintem az olyan klasszikus polgári színház volt. Ahogy múlik az idő az egész finoman, lassan, szinte észrevétlenül megy másfelé. És tényleg lehet érezni, hogy az amúgy külvárosi József Attila Színház kicsit léneres, kicsit értelmiségibb világa megy el… nem is tudom, mifelé.”
Nehezen tudtam válogatni, hogy kedvcsinálónak az olvasáshoz milyen szövegrészt válasszak a sok nagyon értékes közül. Azért választottam a Kossuth-díjas Iglódi Istvánnal készített interjúját, mert Iglódit nagyra becsültem, az egyik pécsi POSZT találkozón elbeszélgettem vele és általános iskolában osztálytársam volt.
L. P.: A József Attila Színház 50 éves évfordulójára (2006) interjúkat készítettem a színház korábbi alkotóival, értsük meg együtt, milyen volt a József Attila Színház a múltban, hogy „történelmileg” tudjuk meghatározni, milyen legyen a jelenben és talán a jövőben is.
Hadd idézem akkori beszélgetésemet Iglódi Istvánnal.
L. P.:
Amikor ideszerződtem, találkoztunk a Gerbeaud-ban és megkértelek, maradj a színházban főrendezőnek. Emlékszem, nagyon meglepődtél, mert erre nem voltál felkészülve. Nem udvariasságból mondtam, hanem egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy felmondjak egy Iglódi Istvánnak. Egy hét gondolkodás idő után újra találkoztunk, és azt mondtad, már annyira elkötelezted magad Csiszár Imrének a Nemzeti Színházban, hogy ezt nem akarod megváltoztatni.
I. I.: Azért nem mondtam igent neked, mert úgy éreztem, életem egy időszaka lezárult, és jobb azt most nem meghosszabbítani. Én azzal az ambicióval érkeztem a József Attila Színházba, hogy bebizonyítsam: nem igaz az az állítás, hogy ez a színház Budapesten a „vidéki színház”. Megpróbálunk egy ugyanolyan színházat csinálni, mint a többi budapesti színház. Aztán rájöttem, hogy nem lehet. Ha ugyanolyan budapesti előadásokat akarsz létrehozni, még a kritika sem nézi jó szemmel. Mert valami egyebet akarnak látni. Rájöttem, hogy nem is kell, mert az, hogy itt mindenféle műfaj előfordulhat, abban is nagy adag érdekesség, lehetőség van, amivel esetleg másutt nem találkozhatsz. Meggyőződésem volt, hogy az angyalföldi emberek hálásak lesznek azért, ha valami mást látnak. Kassák Angyalföldjét színre vittük nagyon jó előadásban, ötször ment.
Hozzászólások