Régi pécsi mesterségek
„Az böcsületes pécsi pokróczos czéhről”
Várostörténeti kutatásaim során nagy élményt jelent, hogy igyekszem felkutatni városunk ipartörténeti múltjával foglalkozó anyagokat és emlékeket. Ennek következő állomása a pécsi pokrócos céhre emlékező archív cikk ide idézése.
„A Pécsi Napló múlt vasárnapi számában – hozva az anyakönyvi hivatal adatait a halálozásokról – ezt a nevet is olvastam a többi elhalt között: Benkovics József pokrócos mester.
Szomszédom volt, komaság-féle viszonyban is voltam vele, jó ember volt, derék gyermekeket nevelt – a jó Isten nyugtassa meg ott a hideg földben. Mindent elgondolhatott az életben, de azt mégsem, hogy én őt valamikor majd „kiszörkesztöm”.
De nem annyira ő róla akarok most írni, hanem a mesterségéről, a pokrócosságról.
Vele ugyanis a Pécsett valamikor nagyban űzött pokrócosság mestereinek alighanem az utolsója halt ki. Ha akadnának is még esetleg pokróczosok, úgy azokat bizonyára egy kéz ujjaival is meglehetne olvasni.
Híres volt egy időben a pécsi pokróc. Volt is annak munkása elég. A pécsi pokrócosok nemcsak Pécsett, nemcsak a környéken csináltak jó vásárt, hanem elmentek a veszprémi, a fehérvári, a győri, a bajai, a szabadkai, eszéki, vukovári, ó és új gradiskai, pakráczi, verőczei, sőt még a pesti vásárokra is és mindenütt nagy eredmény volt a vásár vége.
Persze az utazás nem vasúton, hanem kocsin történt. Összeálltak többen s mint karavánok haladtak a kitűzött cél felé.
Két-három napig is eltartott, amíg oda, vagy visszatértek, így aztán nem csoda, ha 8-10 nap is elmúlott míg ismét a családi otthont föllelték. Útközben nagy keletjük volt az immár, a sok vasút folytán kipusztuló félben lévő csárdáknak, hol kipihenték a kocsirázás okozta fáradalmakat, hol megszárították egy kissé a hó, az eső okozta vizes ruhákat. Télen jó volt egy kissé fölmelegedni, nyáron pedig egy kissé lehűlni. Itt ettek, ittak, aludtak azután a reménnyel, mint kísérővel mentek odébb a vásárra, vagy már a jó vagy rossz eredménnyel hazafelé.
A vásárok akkor nem is voltak oly igénytelenek, mint most, mert egyrészt nem volt minden Kutyabagoson vásár, mint jelenleg, másrészt pedig a kereskedés súlya a vásárokra volt helyezve, mit most a városok és faluk kereskedésének számokban és nagyságban való emelkedése elvont a vásároktól.
A pokrócosok leginkább a budai külvárosban laktak. Az itt lévő lakosok – az úgynevezett bosnyákok – űzték a pokrócos mesterséget. Persze ahhoz a Tettye vizére is szükség volt, mit most elvettek a vízvezetékhez.
Régi kalló malom
Még csak egy pár évvel ezelőtt is nagy fölöslegben ömlött a Tettye vize le a régi „papír malom” (később keményítő gyár) telkén keresztül. Itt volt az úgynevezett „Kalló”, itt mosták a pokrócokat, itt „forgatta” meg a Tettye vize a pokrócot.
De hát a gyárak fejlődése, mint sok minden mást, úgy a pokrócok kézi készítését is elnyomta. Olcsóbban lehet gyárilag készíteni, meg finomabban is, ez kell most, nem pedig a tartósság. Mellékes, hogy miből készítik, csak pokróc formája legyen s olcsó. Azelőtt eltartott egy darab egy emberéleten át, most minden 2-3 esztendőben újat kell venni. Régen csak tiszta gyapjúból és állatszőrből készítették a pokrócot, most nem lehet elsorolni, hogy miből mindenből nem készül.
A régi úgynevezett „jó idők”-ben minden mesterséghez tartozók egy külön-külön „céh”-et alkottak. Ez volt az ő váruk. Itt vették föl az inast, itt szabadították föl a legényt, a jelentkezés, az elbocsátás is itt történt. S mind erre szabályok voltak, ahol a legnagyobb részletekig volt körülírva az eljárás.
A pécsi pokrócos céh 1769. évben kel szabályait, vagy mint nevezve van ott: artikulusait könyvtáramban őrzöm. Sok apróságom van Pécs múltját illetőleg, de ezek között nagyra becsülöm ezen artikulusokat. Ne vegyék rossznéven, hogy ebben az érdekhajhászó világban még ily idealista is akad. De hát sok embernek kártyában, a cigányban, a pezsgőzésben telik kedve, nekem pedig kedvemre van érdeklődni olyanok után, amiknek lelke is van.
A pécsi pokrócos céh egyik atyamesterét még magam is ismertem. Ferencsovics Ignácnak hívták. Az Anna utcában lakott. Vele kihalt e család, melynek mellék (csúf) neve „Létics” volt. Ezen a néven ismerték csak őket. Máshol is, Pécsett is az a szokás még most is, hogy egyes családokat, melyeknek neve elterjedt, megkülönböztetésül melléknévvel látják el.
A jó Náci bácsi szomszédunkban lakott. De sokszor elbeszélgettem vele – az ölében ülve! Ő sem hitte, hogy valamikor annyi (vagy 25) év után az újságba kiírom. Tőle örököltem, egyik rokona révén, a pécsi pokrócos céh szabályait. A céh ládája még most is a jelzett rokonnál van. Milyen jó volna, ha meg volna már a pécsi múzeum, könnyen meg lehetne annak szerezni a ládát is, melyen titkos fiók sem hiányzik. Bizonyára itt őrizték a pénzt, meg az artikulusokat.
Hogy ezek a céhszabályok mit foglalnak magukban, s hogy a füzet miként néz ki, azt a legközelebb fogom bemutatni és leírni.
Addig is kegyelettel gondoljunk e szerény, de tisztességes iparág volt becsületes mestereire, kik már jobb hazában pihennek s kik odaadó munkájukkal csak jó hírnevet hoztak Pécsnek a széles hazában, de még talán a külföldön is. Neveiket nem emlegették, mint most a sok csalót és váltóhamisítót, de „névtelen hősök” voltak ők a becsületes munka mezején.” (Kékei Ezüstös)
(Pécsi Napló, 1899. február 26. 4 p.)
Hozzászólások