Felálltunk, hogy elinduljunk a szerelvény utolsó kocsija felé. Négy üléssel arrébb egy bőrkabátos alak is felállt, és jött utánunk. Megböktem Potyajegyet.
– Ez is velünk van?
Potyajegy megfordult, szembenézett a bőrkabátossal, aki nyomban meg is torpant.
– Nincs velünk. És aki nincs velünk, az ellenünk van.
Sietve igyekeztünk tovább, nyomunkban bőrkabátossal. Én egy kicsit lemaradtam, Szásenyka idegesen figyelmeztetett.
– A vészféket húzza, ne az időt!
Belecsimpaszkodtam a kallantyúba, a szerelvény megrándult, a bőrkabátos hanyatt vágta magát.
– Megállni! – üvöltött felénk estében. – Dobják el a fegyvereket!
A vagonban szunyókálok felkapták fejüket, akadt aki a padok alá bújt ijedtében.
Csodálkozva néztem a többiekre, eddig fogalmam sem volt arról, hogy állig vannak fegyverkezve. Állon felül biztos nem, azt észrevettem volna. De állon alul sem rejtegettek semmit, ennek ellenére a bőrkabátos pisztolyt rántott elő, s ültében tüzelt felénk. Egy golyó a vagon falába fúródott, mire a vonat fájdalmas csikorgással megállt.
A bőrkabátos tápászkodni kezdett. Agyamon villámgyorsan átcikázott, csak úgy nyerhetünk egérutat, ha elmarad mögülünk. Egy hirtelen mozdulattal pálfordulatot véve, kapásból fejbe rúgtam, hogy arcképtelenné tegyem.
Pofázmánya ugyan nem sokat változott, de ahogy odakapott a fejéhez, pisztolya kiesett a kezéből. Felkaptam a fegyvert, nálam is
legyen valami állon alul.
Leugrottunk a peronról, bukdácsoltunk lefelé a töltésen. Jócskán besötétedett már, a csillagok is felhőtakaróba temetkeztek, egymást se láttuk, ezért könnyen szét is szóródhattunk volna, de Potyajegy hangja megadta a követendő irányt.
– Erre! Utánam!
Közben a bőrkabátos kiheverte pillanatnyi rúgásomat, s megjelent a peronajtóban. Valahonnan megint fegyver került a kezébe, mert lövöldözni kezdett. Vaktában. Ám hogy nem vaktölténnyel, azt egy fülem mellett elsüvítő golyó jelezte.
Itt állok a tajga kapujában, és ez a marha még képes egy golyót ereszteni belém! Ennek csak a fele tréfa. A másik fele életveszély. Hogy megelőzzem további kockázatot jelentő durrogtatását, megfordultam, s a birtokomba került pisztolyt célzásra emeltem.
A peron lámpájának pislákoló fénye rávetődött a bőrkabátosra, aki úgy állt ott a peronlépcső legfelső fokán, mint egy tragédia hősét alakító színész, akit hátulról akarnak fejbevágni egy petroleumlámpával.
Meghúztam a ravaszt.
A bőrkabátos kibukott az ajtókeretből.
A tragédiák szereplőinek mindig ez a sorsuk. Miért nem jelentkezett statiszta szerepre? Így csak a halálozási statisztikát növelte népszerűsége helyett.
Szásenyka elszörnyedt.
– Megölte?
– Nem tudom – vontam vállat –, ha biztos akar lenni benne, kérdezze meg tőle.
– Gondolja, hogy elárulja?
– Nem valószínű. A holtak csak jószemű detektíveknek árulkodnak, maga meg nem az.
Zár Atyuska is sopánkodni kezdett.
– Szörnyű! Én mindig a vértelen behatolás híve voltam. Amit most láttam, az eddigi életem záróakkordja.
– Ne nyavalyogjon! – szólt rá Potyajegy. – Inkább sürgősen kezdjen maga is új életet. De lehetőleg ne itt a vonat közelében. Gyerünk az erdőbe! Minél gyorsabban és minél mélyebbre.
– Gyilkosok vagyunk. Lehet még ennél mélyebbre süllyedni? – kérdezte Zár Atyuska.
Kérdésére csak az elkövetkezendő hetek adtak választ.
Lehet.
(folytatjuk)
Az illusztrációkat Takács Zoltán festő- és grafikusművész készítette
Hozzászólások