László Dezső halála. Irodalom a láthatáron.
Év vége felé (vagy 1973 elején?) meglátogattam a keresztapámat Kolozsváron. Kétéves koromban találkoztam vele először. Most másodszor, s csupán néhány levél révén tartottuk a kapcsolatot egymással. Ott lakott a főtéren, a Mátyás király-szobor környékén. Nézem a magas, szikár embert. Mintha sosem láttam volna. Pedig egyes arcokra, például Nagy Gyula püspök arcára – kissé halványan ugyan –, de még kétéves koromból emlékszem.
– Palika, keresztfiam, de jól megnőttél! – ölelt át a keresztapám melegen.
– Hát… volt időm rá 30 év alatt.
Beszélgettünk erről, beszélgettünk arról, hogy vannak a bátyáim, nagyanyám, hol, mit tanítok stb., majd rátértem a lényegre.
– Tulajdonképp azért jöttem Dezső bátyámhoz, hogy megkérjem, szerezzen nekem valami állást itt, Kolozsvárt, lehetőleg a tanügyben.
– Állást? – vakarta meg a füle tövét. – Hát az nehéz lesz, sőt, lehetetlen. Momentán. Idővel… talán. Nem olyan könnyű ám ebbe a városba bejutni. Falura meg, ugye, nem mennél.
– Nem – borult el az arcom fokozatosan.
– Kár, mert Erdély szíve falun, nem a városban dobog. Hallottál az Erdélyi Fiatalok című folyóiratról?
– Amit keresztapám szerkesztett?
– Úgy van.
– Hallottam.
– És benne a Falu-füzetekről?
– Azokról is.
– Kissé elavultak, de a lényegük ma is korszerű. Várj, mindjárt megkeresem – nyitogatta ki sorra a fiókokat. – Ejnye, hova is tettem, hova is tettem? Na, mindegy, nem keresem tovább, mert mindjárt kezdődik a vasárnapi istentisztelet – pislantott az órájára.
László Dezső sírja a Házsongárdi temetőben
Elballagtunk a Farkas utcai, szívszorítóan zord kinézetű templomba. Végighallgattam a prédikációt. Semmi zűr. Következtek a zsoltárok, és ezzel az én dilemmám. Botfülű lévén eddig még sosem énekeltem templomban. De ha most sem énekelek, tiszteletlenséggel magyarázzák, ha viszont igen, tán még ki is nevetnek, amitől aztán szépen bezsongok. Úgy oldottam meg a kérdést, hogy elkezdtem tátogni, közben oda-odasandítottam a keresztapámra, vajon kapcsol-e. Nem kapcsolt. Istentisztelet után elbúcsúztam az öregtől.
– Hova sietsz? Maradj még! Még be se mutattalak a családnak.
– Holnap tanítok. Most éppen csak, hogy beugrottam. Üdvözlöm a kedves feleségét és a fő-tiszteletű püspök urat.
– Átadom – válaszolta összeszűkült szemmel, szokatlanul ridegen.
– Majd írok. Tessék vigyázni magára! Ha isten akarja, még találkozunk.
Úgy látszik, nem akarta, mert 1973 őszén örökre eltávozott az élők sorából.
Fábián Imre
Attól kezdve, hogy naponta jártam be Váradra, s így közelebbi kapcsolatba kerültem a várossal, elkezdtem cikkeket írogatni. Elsősorban a helyi újságba. A versírásról Makkai Endre tiszteletesnek és nem utolsósorban a szerkesztők lesújtó bírálatainak köszönhetően lemondtam. A szépprózába pedig azért nem vágtam, mert nem tudtam, de nem is akartam a hatalom uszályhordozói közé tartozni. Márpedig e nélkül senki sem érvényesülhetett egy szocialista rendszerben.
Fábián Imre
Kirobbanó őstehetségek esetén ideiglenesen még el-eltekintettek az apolitikus, csupán egyszerű természeti vagy általános emberi kérdéseket tartalmazó írói magatartástól, de előbb-utóbb ezeket az írókat is kiszűrték, és aki nem tört be, nem tanult meg a kommunista párt füttyére táncolni, hamar skartba tették az illetékes elvtársak. Én meg sem próbáltam, már-mint gúzsba kötve táncolni, mert tudtam, hogy eleve képtelen lennék ilyesmire. A nagyváradi Fáklya szívesen fogadta a cikkeimet, meg is fizettek érte rendesen. Itt találkoztam ismét a szalontai Csonka-torony exigazgatójával, Fábián Imrével, de ezúttal újságírói státusban. Hogy ez hogy sikerült neki, el sem tudtam képzelni. Talán bátyja, Fábián Sándor, az ismert orvos-költő protekciójával.
Implon Irén (1973)
A Fáklya hetilap első, egyúttal legnevesebb főszerkesztője Robotos Imre. Ekkor még elég gazdag a lap irodalmi anyaga. Napilappá alakulva már a publicisztikai jellege erősödik. Szerkesztői: Implon Irén, Papp Imre, Nagy Béla, Tőke Csaba stb.
Belső munkatársai még: Fábián Imre, Boros Endre, Messzer László, Köteles Pál… Külsősök: Bölöni Sándor, Domokos Eszter, Horváth Imre, Tuduka Oszkár, Gittai István, Kőrössi P. József, Szilágyi Aladár, Máté Imre, Varga Gábor, Török Miklós… Időszakos melléklete a Bihari Napló.
Nagy Béla (1990)
Nekem többnyire Implon Irénnel, továbbá Nagy Bélával és Messzer Lászlóval volt dolgom. Implon Irén vezette a Látóhatár művelődési rovatot. Negyvenhárom éves kora ellenére igen fitt nő volt, divatosan öltözködött, és szerette a rikító színeket.
Nagy Béla jóképű, igazi úri-ember, akire mindig felnéztem egészen addig, amíg nem akarta bérbe adni nekem az egyik szobáját. Utána mégis kiadta volna egy szemrevaló, fiatal kolléganőmnek, ha elfogadja. A nő azonban, ő maga mesélte, köszönte, de nem kért belőle (valójában Nagy Bélából), miközben nekem életem egyik válságos időszakában az állomáson kellett aludnom.
(folytatjuk)
Hozzászólások