Borotválkozni próbáltam, de megvágtam magam. Na igen, végül is mire számítottam tükör nélkül? Sóhajtottam egyet, és visszaültem a priccsre – borostásan is át tudom gondolni, miért kerültem ebbe a szomorú helyzetbe. Én, III. Májussy Narcisszusz, barátaimnak csak Nárcisz.
Az egész múlt pénteken történt. Vacsora után sétára vágytam a természet lágy ölén, így kihajtottam az Undory-tóhoz. Leparkoltam az autót – szerencsére bőven akadt helyem, s lassan elindultam a víz felé.
A parton leültem, néztem a vízben úszkáló vadkacsákat, és éreztem, hogy emésztésem s lelkem egyre kiegyensúlyozottabbá válik. Ahogy a nap fokozatosan lejjebb vándorolt az égen, s egyre inkább megközelítette a horizontot jelentő távoli dombok hajlatát, úgy fogott el valami varázslatos, Szent Iván-éji hangulat. Talán ez is volt a baj: a részegítő, vidéki idill és persze az, hogy egyedül voltam. Illetve akkor még azt hittem, hogy egyedül vagyok.
Mert, ahogy a tücskök elkezdtek hangolni éji koncertjükre, hirtelen elfogott valami furcsa izgalom s nyugtalanság. Valami – vagy valaki? – csábított, hogy nézzek rá a vízre, s én, magam sem tudom, miért, úgy döntöttem, engedek e hívásnak. Felálltam hát, s tettem néhány tétova lépést előre, majd megtorpantam, s szinte földbegyökerezett lábam a döbbenettől! Mert a víz alól egy csodaszép, gyönyörű jelenés bámult vissza rám.
Hirtelen játékos, borzongató szellő támadt, s mindketten megremegtünk egy pillanatra a váratlan hűvöstől. Aztán zavarunkban elmosolyodtunk, s mosolyánál
„Nem látott szebbet sohasem,
Borús szemem e földtekén.”
Közelebb léptem. Én a parton, ő térdig vízben állt. És ekkor, mint a villám mart belém egy pajzán gondolat – s szemében láttam, hogy neki is ugyanaz jutott eszébe, mint nekem. Tétovázásunk csak rövid ideig tartott, s mindkettőnket elkapta a hév. Hisz
Az Undory-tó „partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott…”
Nem tudom, melyikünk oldotta meg először övét, de a ruhák pillanatok alatt kerültek le rólunk! Nagy istenek, az az adoniszi, tökéletes test! Még soha sem láttam olyat azelőtt. De mindketten tudtuk, hogy csak rossz származna abból, ha egy halandó és egy halhatatlan egyesülne a szerelem tiszta tüzében, hanyatló korunkban. Így, mivel nem érinthettük meg egymást, megérintettük magunkat.
Kezem először finoman végigcirógatta arcomat, majd mellkasomra vándorolt, hogy végül fároszom tövében kössön ki. Ő ugyanezt az utat járta be testén, s újra jött a szél, újra a remegés. (Itt kellett volna abbahagynom? Pont itt?!) Aztán elkezdtük a jól begyakorolt mozdulatokat ismételni, s éreztem, testem felhevül. Zihálni kezdtem, s tudtam, hogy olyan örömben lesz nemsokára részem, melyben eddig még soha!
Ugyanezt láttam rajta is, s a lenyugvó nap vörösében fürödve egyszerre lövelltük ki magunkat egymásra. De jaj! Pont e fennkölt, magasztos pillanatban bukkant elő a közeli facsoport mögül valamelyik nyári tábor gyerekserege, akik szentjánosbogarat akartak lesni az éjjel. Minő balszerencse! Minő balsors!
A gyerekek sikongattak, fintorogtak, röhögtek, s tanáruk – nagydarab, baltaarcú barbár, pedig ott helyben letepert, és kihívta a rendőröket. Csak annak örülök, hogy páromat, e tökéletes vízi csodát, nem tudták elkapni – eltűnt a mélyben.
Engem bevittek, s most ítéletemre várok, remélve, hogy láthatom még őt, ki megigézett! Csak egy tükröt kéne még szereznem valahogy…
Hozzászólások