Éppen elérve a klasszikus nyugdíjkorhatárt, a hatvan évet, gyermekemet látogatván, aszellemvárosnak becézett, pár sornyi házat elhagyva, a sírkert déli kapujánál, felkapaszkodtam egy a város felé pöfögő, akkor még erősen légszennyező járgányra. A kapaszkodás valóban alpinista alapképzésnek is megfelelhetett, mert szoros tömbként állták útját a jószándékú feltörekvőnek a hatalmas hátizsákjaikkal terhelt, a belvárosba vagy nyugati peremére igyekvő, vegyes nemű diákok.
Amikor bepréselődtem két szenvedő közé, az egyensúlyommal már nem kellett, de nem is lehetett törődni, mert nem volt vészhelyzetben, éppen a konzervhal-jelenség folytán. Azért valami kis levegő kijutott nekem, így a fulladás sem fenyegette parányivá zsugorodott lényegemet.
És akár hiszik, akár nem, ekkor történt meg a csoda. Az általam, a szoros egymáshoz, -ba préselődöttek hátán túlról, ahol vélhetően az ablak lehetett, üdén csengő, bájos női duó dallamívű hangja ért el hozzám.
− Bácsi, üljön le, mi tudunk állni is!
A fojtogató zsákhegyek tartó oszlopai mozgásba kezdtek, és a hirtelen támadt résen belesve megpillantottam az üres széket és az ablakot, sőt a két bájosan rám hulló mosolygót is, az áhított üléshez sikerült eljutni, a bélmozgást ábrázoló, hullámzásszerű löködések segítségével.
Ültem a sűrűség partján, és döbbentem ismertem fel a gesztus jelentőségét. Hogyan is mondták?Bácsi! Üljön le, mi tudunk állni. Hát így állunk, hogy már ülhetünk a bácsi jogán? Amikor kinyögtem a köszönömöt, megfejtettem a kettős értelmét a „csodának”. Először is kiütközött egész csekélységemből, hogy bizony eljárt fölöttem az idő – tehát tagja lettem a bácsik, nénik klubjának, kérelem, kérvény nélkül. A másik dolog az volt, hogy ők még tudnak állni, de velem megtörténhet, hogyle kell ülnöm, hiszen a bácsisággal ez is együtt járhat.
Azért jólesett, mert valójában jobb volt ülni, mint az egyenes derekú ifjak oszlopsorának dőlve lebegni, meg aztán ami igaz az igaz, a közöttünk feszülő harmincöt-negyven évnyi hézag már nemcsak résnyi különbözet, ez már valódi kor-hézag.
Ki kell ábrándítanom a könnyezni kezdő olvasót, hogy ami akkor csoda volt, azért nem változott napi gyakorlattá. A bácsi bizony többször álldogál, dülöngél a vidáman cseverésző tinik közelében, akik semmibe révedt szemmel nem is veszik észre a bácsiban a bácsit. Ezt is meg lehet és kell szokni, mármint azt, ha akad néhanapján egy-egy csoda – és megürül egy ülés. Persze nem csúcsidőben. Mert az valóban felérne egy csodával, a huszonegyedik század elején!
Hozzászólások