IV.
Az az Egyetem, amelynek kapuját Samuka átlépte 1950 szeptemberében, nem hasonlított sem a korábbi Erzsébet Tudományegyetemre, egyáltalán az Universitasra. Egykarúvá zsugorították, azaz csak jog- és államtudománnyal foglalkozott, rektora nem volt, csak dékánja, míg a másik kar, az orvostudományi, még az épületet is elhagyva a Szigeti országúton, a volt Zrínyi Miklós Hadapród Iskolába – azt radikálisan átalakítva – költözött. A jogi egyetem a JPTE – Janus Pannonius Tudományegyetem címet vette fel a későbbiek során, míg az orvosi egyetem a POTE, azaz Pécsi Orvostudományi Egyetem címet viselte. Természetesen a két különvált intézmény miniszteri szintű főhatósága is ennek megfelelően változott. A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy a fenti konstrukciót külhoni ismerőseimnek nem tudtam észérvekkel megmagyarázni, de magamnak sem, lévén az universitas szó fogalmával ellentétes az eladdig karokként működő fakultások önálló egyetemmé alakítása. Ám azokban az években minden lehetséges volt.
A hallgatóságot a jobb származási arányok elérése végett feltöltötték az úgynevezettszakérettségizettekkel. Ezeket a fiatalokat a fizikai munkahelyekről, a gépek, az ekeszarv mellől „emelték ki” és néhány hónapos gyorstalpaló tanfolyamok után szakérettségis bizonyítvánnyal küldték a különböző egyetemekre, így a pécsi két egyetemre is. Ezeket az embereket egy életre megnyomorították, mert tele voltak alsóbbrendű komplexusokkal, no meg alapvető ismeretek hiányából adódó, szinte áthidalhatatlan szakadékokkal. Akik végigszenvedték az egyetemi éveket – ha nem léptek meg kellő időben −, az adott szakterületen doktorok lettek, azaz diplomát kaptak, de munkahelyükön vagy semmiképpen, vagy alig állták meg a helyüket. Csak a példa kedvéért: volt egy a jogot elvégzett szerencsétlen, akit sehol nem tudván „végzettségének megfelelő” munkakörben foglalkoztatni, a helyi sertéstelepen doktori címmel állatetető maradt a nyugdíjaztatásáig…
A tanszékek is megkapták a kezelésükre vonatkozó „eligazítást”, azaz nekik biztosított volt a bukásmentesség. Emlékszem egy hallgatóra, aki minden tárgyban a tétel kihúzásakor csak egy mondatot mondott, de azt következetesen, legyen az büntetőjogi, eljárásjogi, polgári jogi kérdés:
− Amikor a dicsőséges Vörös Hadsereg hazánkat felszabadította… ekkor már megszakította a kérdező, és automatikusan beírta az indexébe, hogy eleget tett vizsgakötelmének. A többi vizsgázó ezen kuncogott, vagy éppen dühöngött – vérmérséklete szerint, de a széllel szemben nem lehetett akkor sem fütyülni.
Samukának tudomásul kellett vennie, hogy nem „egyetemi polgár”, hanem hallgató, és nem oda ül, ahová akar, hanem ott ül, ahová először leült, mert a „padbizalmi” ezt nyilvántartotta, és első „renegát” magatartását észrevételezte.
Az egyik, nem is kevés ideig regnáló dékán és büntető eljárásjogot előadó professzor – akinek előéletét kegyeleti okokból mellőzöm – többször kijelentette:
− Édes fiaim, titeket a népi demokrácia a tenyerén hordoz. Ez egy kádergyár, ahol elöl betöltik a matériát, és a végén kipotyog a jogász meg az orvos…
Ugyanő, nem éppen dicsőséges bírói gyakorlatára utalva, anekdotázva adta elő a következőket, mindannyiunk szórakoztatására:
− Beviszik a pógárlegényt a rendőrök, mert pisztolyt találtak a kazlában. Tagad az istenadta. Mondom én: hozzák elém a legényt. A lelkire hatottam. Be is vallotta, másnap fel is akasztottuk¹…
Samut is érte egy-két meglepetés. Egyik esős délelőtt az első emelet kanyarulatában a hirdetőtábla előtt röhögtek a társak. Egy Chamberlint² ábrázoló figura állt az esőben, természetesen esernyővel. A felirat pedig így szólt: „Vannak még kispolgári elemek eggyetemünkön, akik esernyővel járnak…” (Megjegyzem az egyetem szót következetesen két gy-vel mondták sokan, mert ez volt a „suk-sük nyelv” fénykora (láthassuk, mondhassuk stb.).
_______________________
¹ Megtörtént eset. A mai Bóbita Bábszínház nagytermében zajlott az elrettentő koncepciós per, a megfélemlítés jegyében
² Chamberlin a II. világháborút megelőző angol miniszterelnök
V.
Azért a valamilyen formában egy hullámhosszon lévők, anélkül, hogy annak „külső jelét” adták volna, megtalálták egymást, de a helyet is, ahol nyakforgatás nélkül beszélgethettek – nemcsak a szinte tudománytalanná tett tudományági dolgokról, de mindarról, amiről érdemes volt akkoriban, a sematikussá koptatott világban.
És akadtak ilyen tanszékek, ahol a „cégtábla”, azaz a tanszék neve ugyan egészen mást mutatott, de a benne lévők egészen más világban érezhették magukat. Természetesen ehhez kellett a tanszéket vezető professzor sugárzó egyénisége, befogadókészsége, felismerése is. Ilyen volt a közgazdasági tanszéket átcímkéző politikai gazdaságtani és statisztikai tanszék, élén a boldog emlékű Kisléghi Nagy Dénes professzor úrral, aki mellesleg, mondjam azt kimeríthetetlen nyelvtudásával magyarra fordítója volt Marx Károly Tőkéjének és még több marxista „alapműnek”.
A vele való első találkozása Samukának igencsak mókásra sikeredett. Akkori tanársegédje biztatására elsütött egy görög mondatot, mintegy „névjegyként”, ami olyannyira kinyitotta a professzor úr lelkének kapuit, hogy ma is restelkedve kell erre gondolni, hiszen kegyes csalással indult a beszélgetésük, amin a későbbiek folyamán ő derült a legjobban, de Samu még ma is restelli.
Az történt, hogy a tanársegéd úr belé sulykolta a következő klasszikus görög mondatot, anélkül, hogy a folytatását tudta volna, de az értelmét sem nagyon, mivel a gimnáziumban nem tanulta a görögöt.
− Te, én azt ajánlom, bármit kérdez, valahogy úgy irányítsd a szót, hogy a következő mondatot „süsd” el. Ráhallgatva így szőtte a nyitó beszélgetés első mondatát:
− Antropos fűzei politicon zoon…¹
Ebben a pillanatban az apró termetű professzor úr felugrott, megölelt, és azt mondta:
− Fiam, neked klasszikus műveltséged van! Maradj közöttünk, és mesélj magadról.
A mese természetesen nem maradt el, a görög mondat folytatását – hála az égnek – nem kérdezte, viszont megtudva a Papa szerencsétlen történetét, sőt később megismerve a versírási készséget is, igazi atyai jóbaráttá vált, eme kis turpisság segítségével is.
Szokása volt, hogy akkor már erősen kopasz fejét, ha valami elméset hallott, szaporán kopogtatta. Egy beszélgetés alkalmával elmondta az éppen ott lebzselő megbízhatóknak, hogy:
− Fiaim, ugyebár Marxról azt tanítjuk – hivatalosan −, hogy filozófiájával Hegelt a fejéről a talpára állította… Én, aki lefordítottam, és a velejéig értettem, azt mondom én ezt bármikor fordítva is meg tudnám csinálni, azaz megírhatnám akár az „anti-Marxot is”…
Egyébként ide kívánkozik egy akkor közel sem veszélytelen kaland is.
Nagyon szerettük dr. Rudolf Lóránt professzor urat is, megéreztük, hogy belső meggyőződésével viaskodva, de a megtűrés reményében olyan tárgyak tanítását is, mint keresztet cipelte, mint a mezőgazdasági jog, a szovjet és népi demokráciák mezőgazdasági joga stb.
Magáról a fenti két tárgyról egyszer a kellő óvatosságot mellőzve Samu akként nyilatkozott, hogy a két tárgy nem más, mint trágya-jog… Természetesen akadt rosszindulatú súgó, aki már úgy duruzsolta a professzor úrnak, hogy: egyesek a tanár urat trágyajogásznak tartják! Micsoda feneketlen jágói rosszindulat.
A nála történt kollokviumon bombaként robbant ez a dolog, és a professzor úr magából kikelve valósággal kizavarta Samut, mondván: Maga engem trágyajogásznak titulált nyilvánosan. Takarodjon! Nálam többé ne lássam!
A kétségbeesett Samu ugyan kihez fordulhatott volna, mint a fentebb említett Kisléghi professzor úrhoz, aki megnyugtatta.
− Csigavér, fiam. Ma este nálunk vizitel a Rudi – azaz Rudolf professzor – és majd én mindent tisztára mosok.
Ez sikerült is. Samu pedig még óvatosabban jártatta a száját, azaz megtanulta még jobban, hogy mikor, hol és ki előtt mit tanácsos mondani.
______________________
¹ Antropos fűzei politicon zoon = az ember politizáló állat…
VI.
Már-már megszokott rítusa volt a házon belüli félelemben tartás intézményének, főleg az első évfolyamon, ahol az új rendszer ellenére még „magasnak” tűnt a hallgatói létszám, a reggeli, a koncentrációs táborokban meghonosodott „Appalplatz” intézménye. Ezt mi kinyírási szertartásnak neveztük, mert elég volt egy rosszindulatú, rendszerint a hallgató lakhelyéről érkező, akár névtelen bejelentés is, hogy az illető hallgató „az Intézmény bizalmát kijátszva, származását, osztályhelyzetét illetően az önéletrajzában letagadott vagy elhallgatott valamit”. Eme bejelentésekből az egyetem túllihegő kiskirályai azt a következtetést vonták le – legtöbbször az „áldozat” meghallgatása nélkül −, hogy kulákcsemete vagy deklasszált, azaz osztályidegen. Ezt az embert pedig nyomban el kellett távolítani. A szertartás pedig úgy zajlott, hogy a dékán, a tanulmányi osztályvezető és még néhány fullajtárja, mint az akasztások hajnalán, bevonultak a terembe, elfoglalták ítélőszékké előresorolt helyüket a katedrán, és a bűnöst nevén nevezve, befurakodónak titulálva, megszégyenítve, felszólították, hogy nyomban távozzon.
Sajnálatos, hogy ez az állandósult „létbizonytalanság” előbb-utóbb elfásulttá tett mindenkit, és senki sem omlott össze, hogy egyik napról a másikra elvtársból betolakodó lett a tegnap még szép jövendőt álmodó fiatal.
Samukát is érte egy életre szóló atrocitás, csak ennek formája nem volt azonos a fent írtakkal. Amikor Papáját éjnek évadján elvitte a mindenható Hatóság, másnap hivatta a valahonnan Pestről az Egyetemre szabadított P. névre hallgató tanulmányi osztályvezető, és a következő szónoklattal állott elő:
− Tudomásunkra hozta a Hatóság – és itt mámorosan kitágult a pupillája, és orrlikaiból tűz lövellt −, hogy az ön apja osztályárulóvá lett. Mi a véleménye erről?
− Először is, azt sem tudtam, hogy eljárás folyik ellene, arról meg fogalmam sincs, hogy egy vasmunkás hogyan lehet osztályáruló.
Egy jól megjátszott hörgés után a nyilatkozat ekként folytatódott:
− Ezt a kijelentést meg sem hallottam. Viszont, ha írásban tesz egy nyilatkozatot, mely szerint minden közösséget megtagad az apjával, maradhat az Egyetem falai közt, különben távozzon, ne fertőzze a levegőt!
− Ide figyeljen, P. elvtárs! Ha ilyen gyalázatra vetemednék, hazamennék, és a tükör előtt hánynám le magam!
Samuka távozott, és jó sokáig az utcában lévő Tüzép-telepen faszenet csomagoltak a Mamával, egyéb munkára nem nyílván lehetőség.
Aztán a százalékok bénító bűvkörében mégis visszahívták, hogy most már a vak professzor több ezer oldalas jegyzetébe naponta minden bekezdést így kezdhessen – a marxizmus-leninizmus a tudományok tudománya…
Eme bölcsesség lett az al- és felépítmény Mekkája és Medinája – már akinél.
(folytatás – VII-X.)
Hozzászólások