Azt mondják: öreg fát nem lehet átültetni, mert annak pusztulás a vége. Mások, más bölcsességtől átitatva azt mondják – és egyre hangosabban −, hogy csak akarni kell, és barátságban, ha lehet „együttélni” a megváltozott körülményű világgal, dolgaival, szokásaival, modorával, mivel az együttszáguldás nincs már korhoz kötve. Van ebben némi igazság, mert magam is már túl vagyok a vőlegénykori önmagamon, és már azon a küszöbön is átléptem, amit igen udvariasan „öregedőnek” becéznek, némi hátmegetti mosolyok kíséretében.
Az is mondják: nyitott vagyok minden irányban. Tudom, ha döcögve is néha, az újuló globális világ irányvonalát követem, noha tudom, hogy a végét már nem fogom sem látni, sem érzékelni. Van, aki ezt nem tudja elfogadni, és lázongva utasítja el még azt is, amit még hasznosítani tudna, sőt élvezni a maga módján. Én nem vagyok lázadó. Tudomásul veszem, hogy volt kezdet és lesz vég, mert akár lázadok, akár ölbetett kézzel tagadom a valóságot, az valóság marad, legfeljebb savanyú szőlőként lököm el az aszú-szemeket, amit még kínál a hanyatló napsugár – ez pedig ostoba dolog.
Visszakanyarintva a szót a címben megírt maradiságomhoz, ez nem az okos tanulságokkal, találékony emberek által nyújtott ésszerű dolgokra vonatkozik. Nem. Ékesen bizonyítják elfogadókészségemet, hogy a hetedik tizedbe érve elbűvölt a komputerizáció, és ha lenne elegendő anyagi fedezetem rá,felcserélném analóg fotómasinámat is digitálisra és így tovább.
Kisdiák koromban – jaj de régen is volt – nagy csodálója voltam a nyelvújítók leleményének, hogy a koruk adta újabb és újabb idegen szavakkal megjelölt tárgyi és elméleti dolgoknak magyarítsanakmegfelelő kifejezést. Sokat dolgoztak, és számtalan művük átvészelte az évszázados „próbajáratot”, azaz ma is élő szókincsünkbe ivódtak. Ezzel nincs is bajom, de amit napjainkban nyakunkba zúdítanak flegma, vállrándító könnyedséggel, enyhén szólva nyelvi halálos bűn.
Csak egy-két ilyent említenék, amitől az ilyen vének, mint jómagam, hidegrázósan borzonganak.
Milyen szépen tudunk – ha akarunk – egymásnak köszönni, reggel, délidőben, kora alkonyon és éj közeledtén, amikor jó reggelt, jó napot, jó estét, jó éjszakát kívánunk egymásnak. Mondjuk még ezt is, de gyakrabban nyílik ajkunk ekképpen: Csao! Szia! Sőt most már az abreviatív¹ kísértésnek engedve csak Szí! Csá! – megjegyzem, ez utóbbival a fogatos, a vontató marhákat irányították… anno.
Aztán voltam, voltunk ifjak és bohók, és szórakozni mi is jártunk – tánciskola, bálok, jobb helyeken zsúrok helyszíneire, de ma csak bulizni megy már a középkorú is, hogy dobhártyarepítő zajzenébenrázzon, vagy csörögjön, és egy artista tekergésével vonalogva szórakozzon. Hát lehet, hogy az efféle mozgás is tánc, de én mindig egy régi betegségre gondolok, amiről azt mondták az akkori öregek, hogy úgy rángatódzik, mint valami vitus-táncos. Feltehető, hogy van olyan beteg embertársunk, aki nem tudja mozgását irányítani, ezért vonaglik. Sajnálatraméltó, és beteg. Szerény véleményem szerint a tánc lehet szép, művészi, szórakoztató, de a rángatózás, netán cirkuszi mutatványszámba menő ugrabugrálás, az valami más. De hát maradi ember lévén, lehet, hogy nem így van, és vélekedésemmel mosolyt fakasztok.
Még valami sérti avult fülemet. Ifjú barátaim anyjukról, apjukról csak akként nyilatkoznak, hogy azősök, így meg úgy. Valami nagy zűr lehet a fejekben, mert az ősök valahol a déd- és ükszülőknél kezdődnek, vagy még távolabb.
Igaz, az elején megmondtam, maradi lehetek, vagy csak lemaradtam az évezred vonatáról?
Akkor viszont rámszabott a nevem, azaz rámragadt, hogy Sándorból, Sandró, vagy immár in aeternum²Samu lettem.
Eme kis közjáték után korszerűen búcsúzom:
Csumi nektek!
__________________________
¹ rövidítési hajlam
² mindörökre
Hozzászólások