Szakáll-pihéi alól is kiviláglott viaszsárga arcának gödréből két szemének félénk pillantása, amikor átlépte a kórterem küszöbét. Hosszúra nyúlt karjai kilógtak kurta kopott kabátja ujjaiból, kezeit úgy tartotta maga elé, mintha bilincs szorítaná. Ilyenek lehetnek a bitó elé lépkedők kivégzésük hajnalán.
Két köhögés-roham közt mondott valamit. Lehetett köszönés, lehetett bármi – egy szavát sem értettük.
Nem sokáig tartott a beöltözési szertartás, hiszen nadrágján, kabátján, viseltes alsóján kívül semmije sem volt, amit elnyelhetett a szűkre szabott szekrény. Hóna alatt szorongatott egy csomagot. Újságpapírba bújtatott valamit, amitől nehezen akart megválni, amikor a nővér kérte, hogy tegye az éjjeliszekrény fiókjába. Ekkor hallottuk először a jövevény hangját:
− …eztet ne, eztet nem, a prézlinhús, a nénye csináta, a nénye csináta, neköm.
A nővér nem firtatta, hogy a furcsa, madzaggal átkötött papírhalmaz mit tartalmaz. Gondolta, valami ennivaló. Látva az emberke szeméből sugárzó féltés jelzését, nyugtatón ránézett és elvette.
− Kiviszem a jégszekrénybe, ott megtalálja. Na ne féltse annyira, nem fogom megenni.
A roncs hitte is, nem is. Megadással bújt a takaró alá, és a semmibe meredt szemekkel feküdt. Még ketten voltunk a szobában. A hosszú csendet megtörve, a kíváncsiságtól is ösztökélve megkérdeztük:
− Hová való vagy?
− Föntrül.
− Az égből netán? És röhögni kezdtünk, mert mi lehet az a föntrül, ahová mi is készültünk, csak éppen visszajöttünk.
− Föntrül… Tarjánbú.
Többet nem akaródzott mondani, mi meg elhallgattunk. Aztán csak újból kérdeztük:
− Hogy hívnak?
− Jánó.
Jánó, csak Jánó. Ötven éve sem tudnám megmondani, milyen Jánó, mert ha motyogott is valamit, azt nemigen értettük. Összenéztünk. Aztán legyintettünk. Talán lökött egy kicsit, gondoltuk. Hiszen mindegy, hogy a Jánó milyen Jánó. Előbb-utóbb felírják a táblájára, vagy a lábcédulájára, ha avágóhidat nem úszná meg.
Amikor a nővér krétával felírta a nevét, tudtuk, hogy a Jánó János, hogy félig tót, félig magyar.
A fehér-köpenyesek ágyak elé sereglő tanácsa már másnap eldöntötte, hogy kés alá megy. Barátunk ebből semmit sem értett, csak kérdően nézett körbe-körbe. Két köhögési attak után megszólaltunk, hogy ne legyen kétsége:
− Na, Jánó, holnap mégy a vágóhídra.
Ezt se nagyon értette. A gáton túljutottak cinizmusával adtuk tudtára, hogy felvágnak komám, aztán vagy ott maradsz, vagy kisétálsz innen. Ez a játszma kétesélyes.
Nagy hallgatás zuhant ránk. Jánó nem kérdezett, és mi sem igyekeztünk az ismeretség körét tágítani. Villanyoltás előtt kidugta kezét a takaró alól és a nővér felé bökött.
− A prézlinhúst kéröm, a prézlinhúst kéröm… − kiabálta.
A nővér már messze járt. Tette a dolgát.
Felvirradtunk és jöttek érte. Még a hordágyon is a prézlinhúst követelte. Aztán elnyelte a folyosó.
Késő délután hozták vissza. Hunyt szemmel feküdt. Sárga színe még sárgábbá változott. Körülállták a fehérköpenyesek. Legyintettek és kimentek.
Halvány-lilán világított az ajtó feletti lámpa. Jánó nem mozdult. Lassan oszlani kezdett a sötétség. A nővér zseblámpájával rávilágított. Néztük Jánót. Orra hosszúra nyúlott. Semmi mozgás. A nővér levette a lázlapját, fejére húzta a lepedőt.
− Csak azt tudnám, mi a rosseb az a prézlinhús, amiért annyit nyüszített? – kérdezte szobatársam.
A talányt feloldotta a nővér, kezében az újságpapírba göngyölt csomaggal, amit az asztalra dobott.
− Rántott hús… Ha akarják, egyék meg. Neki már odafönn terítettek.
1949 volt, és november vége. Az ablakra rátapadtak a hópihék. Az üresre vetkőztetett ágyra és az asztalon ásító papírcsomagra néztünk. A nővér újra cserélte az ágyi hintót. A következőnek.
− Hát nem kell senkinek ez a hús?
Magunkra húztuk a takarót.
A csomag
Szakáll-pihéi alól is kiviláglott viaszsárga arcának gödréből két szemének félénk pillantása, amikor átlépte a kórterem küszöbét. Hosszúra nyúlt karjai kilógtak kurta kopott kabátja ujjaiból, kezeit úgy tartotta maga elé, mintha bilincs szorítaná. Ilyenek lehetnek a bitó elé lépkedők kivégzésük hajnalán.
Két köhögés-roham közt mondott valamit. Lehetett köszönés, lehetett bármi – egy szavát sem értettük.
Nem sokáig tartott a beöltözési szertartás, hiszen nadrágján, kabátján, viseltes alsóján kívül semmije sem volt, amit elnyelhetett a szűkre szabott szekrény. Hóna alatt szorongatott egy csomagot. Újságpapírba bújtatott valamit, amitől nehezen akart megválni, amikor a nővér kérte, hogy tegye az éjjeliszekrény fiókjába. Ekkor hallottuk először a jövevény hangját:
− …eztet ne, eztet nem, a prézlinhús, a nénye csináta, a nénye csináta, neköm.
A nővér nem firtatta, hogy a furcsa, madzaggal átkötött papírhalmaz mit tartalmaz. Gondolta, valami ennivaló. Látva az emberke szeméből sugárzó féltés jelzését, nyugtatón ránézett és elvette.
− Kiviszem a jégszekrénybe, ott megtalálja. Na ne féltse annyira, nem fogom megenni.
A roncs hitte is, nem is. Megadással bújt a takaró alá, és a semmibe meredt szemekkel feküdt. Még ketten voltunk a szobában. A hosszú csendet megtörve, a kíváncsiságtól is ösztökélve megkérdeztük:
− Hová való vagy?
− Föntrül.
− Az égből netán? És röhögni kezdtünk, mert mi lehet az a föntrül, ahová mi is készültünk, csak éppen visszajöttünk.
− Föntrül… Tarjánbú.
Többet nem akaródzott mondani, mi meg elhallgattunk. Aztán csak újból kérdeztük:
− Hogy hívnak?
− Jánó.
Jánó, csak Jánó. Ötven éve sem tudnám megmondani, milyen Jánó, mert ha motyogott is valamit, azt nemigen értettük. Összenéztünk. Aztán legyintettünk. Talán lökött egy kicsit, gondoltuk. Hiszen mindegy, hogy a Jánó milyen Jánó. Előbb-utóbb felírják a táblájára, vagy a lábcédulájára, ha avágóhidat nem úszná meg.
Amikor a nővér krétával felírta a nevét, tudtuk, hogy a Jánó János, hogy félig tót, félig magyar.
A fehér-köpenyesek ágyak elé sereglő tanácsa már másnap eldöntötte, hogy kés alá megy. Barátunk ebből semmit sem értett, csak kérdően nézett körbe-körbe. Két köhögési attak után megszólaltunk, hogy ne legyen kétsége:
− Na, Jánó, holnap mégy a vágóhídra.
Ezt se nagyon értette. A gáton túljutottak cinizmusával adtuk tudtára, hogy felvágnak komám, aztán vagy ott maradsz, vagy kisétálsz innen. Ez a játszma kétesélyes.
Nagy hallgatás zuhant ránk. Jánó nem kérdezett, és mi sem igyekeztünk az ismeretség körét tágítani. Villanyoltás előtt kidugta kezét a takaró alól és a nővér felé bökött.
− A prézlinhúst kéröm, a prézlinhúst kéröm… − kiabálta.
A nővér már messze járt. Tette a dolgát.
Felvirradtunk és jöttek érte. Még a hordágyon is a prézlinhúst követelte. Aztán elnyelte a folyosó.
Késő délután hozták vissza. Hunyt szemmel feküdt. Sárga színe még sárgábbá változott. Körülállták a fehérköpenyesek. Legyintettek és kimentek.
Halvány-lilán világított az ajtó feletti lámpa. Jánó nem mozdult. Lassan oszlani kezdett a sötétség. A nővér zseblámpájával rávilágított. Néztük Jánót. Orra hosszúra nyúlott. Semmi mozgás. A nővér levette a lázlapját, fejére húzta a lepedőt.
− Csak azt tudnám, mi a rosseb az a prézlinhús, amiért annyit nyüszített? – kérdezte szobatársam.
A talányt feloldotta a nővér, kezében az újságpapírba göngyölt csomaggal, amit az asztalra dobott.
− Rántott hús… Ha akarják, egyék meg. Neki már odafönn terítettek.
1949 volt, és november vége. Az ablakra rátapadtak a hópihék. Az üresre vetkőztetett ágyra és az asztalon ásító papírcsomagra néztünk. A nővér újra cserélte az ágyi hintót. A következőnek.
− Hát nem kell senkinek ez a hús?
Magunkra húztuk a takarót.
Hozzászólások