Két hónapig látogathatják az érdeklődők a pécsi Művészetek Házában a 100 évvel ezelőtt Budapesten megnyílt Szépművészeti Múzeum egyiptomi gyűjteményének anyagából válogatott kamara kiállítást.
A honfoglalás ezredik évfordulójának méltó megünneplését rögzítő törvény eredményeképpen 10 évvel később létrejövő intézmény – szerénytelenség nélkül mondhatjuk – művészeti gyűjteményeivel világhírnévre tett szert az elmúlt száz év alatt. Örömmel fogadhatjuk a tényt, hogy gyűjteményei anyagából nem csupán a nagyvilágban vándoroltat tematikus kiállításokat a Hősök terén álló antikizáló épületben székelő intézmény, de hazai kulturális központjainkat – egyúttal a tartalmas kultúrára kiéhezett, de szerény anyagiakkal rendelkező polgártársainkat – is érdemesnek tartja nagyszerű tárgyi anyagának bemutatására. Bármily szerény is a kiállított műtárgyak számát tekintve ezen anyag, az igazi érdeklődő egyedülálló élményben részesül, ha ellátogat e kiállításba.
Egyiptom nevének említésekor valószínűleg mindenkinek két fogalom jut azonnal az eszébe; a Nílus, illetve a piramis. A Föld egyik legjelentősebb folyamának áradásai ’kényszerítették ki’ az ókor egyik legfejlettebb földműves civilizációját, s teljesen természetes, hogy az ennek ’forrásául’ szolgáló Napot részesítették kultikus tiszteletben, mint az állandó természeti megújulás, feltámadás gyökerét. A Nílus rendszeres áradásának tervszerű szabályozása tette szükségessé Alsó- és Felső-Egyiptom területének közös állammá szervezését.
A Művészetek Házában kiállított anyag szerény, de célirányos válogatás az egyiptomi túlvilághit elképzeléseihez kötődő tárgyakból, az öröklét biztosításához ’szükséges’ kellékekből, amelyet kitűnően egészít ki a National Geographic társaságnak az olasz fotós, Bertinetti által készített panorámafotó sorozata Egyiptom természeti és épített környezetének bemutatásával. A 4-5 ezer évvel ezelőtti közmunka program eredményeképpen az örökkévalóság biztosítására emelt hatalmas építményei jöhettek létre a Nílus mentén.
A hiedelemvilág magától értetődően a teremtés mítosszal kezdődik; ahogyan az öröktől létező ősvízből (Nun) keletkező Napisten (Ré-Atum) megszünteti az őskáoszt s megteremti a Su (levegő, fény) – Tefnut (nedvesség, pára) istenpárt, akiknek gyermekei révén kettéválik Ég és Föld. Nut (Égistennő) és Geb (Földisten) két istenpárt szül: az európai civilizációban is jólismert Oziriszt és Iziszt, illetve Széth és Nephtüsz alakját. (Ozirisz és Széth saját lánytestvérüket vették feleségül.)
Ozirisz legendás istenkirályként megváltoztatta népének életmódját, megtanította őket a földművelésre, törvényeket biztosított nekik, s az istenek tiszteletére nevelte őket. Tovább haladva a földkerekség összes népét megszelídítette jó szóval; dalokkal és táncokkal elbűvölve azokat. (Semmi fegyverhasználat!) Féltékeny testvére, Széth ármánnyal pusztította el Oziriszt, akinek holttestét azonban a libanoni Büblosz királyától visszaszerezte kiváló varázsló hírében álló felesége, Ízisz. Széth – vadászat közben rábukkanva testvére holttestére a Nílus-deltában – 14 darabra szaggatta és szétszóratta maradványait. E 14 – később Ozirisz kultuszhelyévé változó – helyszínről gyűjtötte össze Ízisz, lánytestvére Nephtüsz segítségével Ozirisz testének darabjait, s élesztette fel varázserejével, majd egyesülve vele megszülte fiát, Hóruszt. Ozirisz felélesztése nem mai értelemben vett feltámadását; hanem a túlvilági öröklét elnyerését jelentette számára. A túlvilág (Duat) uralkodója lett, egységes ábrázolásával évszázadokon keresztül találkozhatunk az egyiptomi civilizáció képi és faragott ábrázolásain.
A túlvilági útra induló a „Nyugat élén álló Ozirisz” oltalmában bízott és különféle mágiák segítségével törekedett Ozirisszá átlényegülni; hiszen ez volt öröklétének feltétele. A Nap (Ré) az Óbirodalom idején volt a fő túlvilágisten, Ozirisz az éjszakai útján járó Nappal azonosult – amikor a Földön sötét van, a Nap hajója ezen az országon utazik végig, s az egyik fő reménység szerint az elhunytak lelkei be is szállhatnak a „milliók bárkájába.
Az új lét legnagyobb próbatétele a túlvilági bíróság elé állás; az ítélet a „Kettős Igazság” termében hangzik el; e terem közepén hatalmas mérleg áll, amelynek egyik serpenyőjében az elhunyt szíve, a másikban az igazság istennőjét (Maat) jelképező strucctoll van. Kápolnában ül Ozirisz, a legfőbb bíró, előtte és egy 42 tagú démontestület előtt kell igazolnia magát az ideérkezőnek. A sakálfejű Anubisz – a mumifikálás „szakértője” – jelenti az elhunyt érkeztét, majd felhangzik tagadott vétkeinek és bűneinek sora, pl.: „Nem hamisítottam meg a mérleg súlyát.” „Nem csaltam a földek kimérésénél.” „Nem emeltem töltést az öntözővíz eltérítésére.” Ha a tárgyalás végére a mérleg két serpenyője egyensúlyban maradt – nem csupán a túl rossz, hanem a túl jó magatartás is bűnnek számított, mert az istenek tökéletességét kívánta utánozni a tanúságtévő, s ez az istenek megsértésének minősült – a halott „igazhangúnak” találtatott, s beléphetett Ozirisz birodalmába. (Természetesen ez a procedúra a társadalom irányítói számára állt fenn eleinte; sokáig a fáraó-istenkirály „felelt” alattvalói túlvilági (jó)létéért.)
A mumifikálás folyamatáról itt most nem írnék részletesen; annyit szükséges említeni, hogy a sírban nyugvó testet, illetve halotti szobrát alkalmassá kellett tenni arra, hogy elláthasson bizonyos életfunkciókat, legfőképp a táplálkozást; erre szolgált a szájmegnyitás rítusa.
A mumifikálás részeként a testből kiemelt belső szervek elhelyezésére hengeres kőedények (ún. Kanopuszok) szolgáltak, amelyek mindegyikét Hórusz egy-egy fia ’védelmezte’. Emberfej (Amszet – Ízisz) fedte be a májat; majomfej (Hapi – Nepthüsz) a tüdőt; sakálfej (Duamutef – Néith) a gyomrot és sólyomfej (Kebehszunef – Szelket) az alsótest szerveit őrző kanopuszt.
Az emberáldozatoktól már irtózó szemlélet vezetett a szolgaszobrok sírba helyezéséhez; hiszen a túlvilágon is számos munka várt az oda érkezőre. (Persze a lustaság ’legyőzésére’ a szolgaszobrokat is munkafelügyelők ösztökélik.) Egy magasabb etika hatására, amely kétségessé tette, hogy valóban mentesíthetik-e az embert a szolgák a halála utáni munkától, olyan személyes halotti szobrokat (usébtikat) helyeztek a sírba, amelyek magával az elhunyttal voltak azonosak. Egy mágikus-etikus kompromisszum részeként a halott nem vonja ki magát a munkából; sok-sok kis szobor dolgozik helyette, amelyek valamennyien az ő személyiségét hordozzák.
A kiállításon bemutatott tárgyak és fogalmak közül érdemes megismerni a gabonaoziriszt, a szívskarabeuszokat, az amuletteket és az egyiptomi istenek világát bemutató szobrokat.
Feltétlenül javasolt e kiállítás megtekintése mindazoknak, akik az ilyen tárgyú, intim hangulatú válogatások kedvelői!
Hozzászólások