Vasi Ferenc Zoltán (1966-) diákkori beszélgetése 1980-ból
VFZ: – Mikor és hol született?
KK: – Magyarbólyon. Ez Baranya megyében van, 1917. október 21-én.
Hol töltötte gyermekkorát és hol végezte iskoláit?
Az elemit, akkoriban még nem általános iskola néven, Magyarbólyon végeztem, 5 évet, onnan elkerültem Bonyhádba, gimnáziumba, akkoriban még 8 éves volt, és 37-ben érettségiztem.
Mikor tetszett elvégezni a Képzőművészeti Főiskolát, és volt-e a gimnázium és a főiskola között valamilyen más iskola is?
A gimnázium és a főiskola között nem volt más, csak annyi, hogy az érettségi utáni nyarat Miskolcon, egy művésztelepen töltöttem, és mindjárt 37-ben felvettek a Képzőművészeti Főiskolára, 42-ben végeztem, mint középiskolai rajztanár – festő szakon, hozzáteszem, mert azóta grafikus lettem.
Kik voltak a mesterei?
Na most hát a mesterekről annyit… Többen voltak, és nem meghatározóak, szóval, én a művészeti életbe nagyon szerencsétlen körülmények között kerültem,merthogy az a tanár, aki felvett a festő szakra, az nyugdíjba ment. Akkor 1 évig senki nem volt. Aztán jött egy másik. Így nem jelentenek semmit se, tehát nem úgy jelent valamit, mint aki fölmegy és 5 évig egy mesternél van.
Mióta lett kiállító művész?
Kerti Károly
Nahát akkor itt azért itt egy kicsit álljunk meg. Ma úgy végeznek a főiskolán, hogy eleve mindjárt a folytatást is látják maguk előtt. De nálunk ez nem volt, mert a háború kitört 39-ben, 42-ben végeztem, rögtön katona lettem, hadifogoly, satöbbi, satöbbi, és 47-ben jöttem haza. Na, és így akkor kerültem Orosházára – tulajdonképpen azt sem tudtam, hol van Orosháza, s ott kezdtem tulajdonképpen elölről az egészet, festő helyett így lettem grafikus, mert volt kéznél ceruza, toll, papír,- és 53 óta állítottam ki… Nem, már előbb, Orosházán előbb, de ami igazán számít, az 53-ban Pesten, a Fényes Adolf-teremben. Azóta aztán ott volt több önálló kiállításom is. 62-től részt vettem az országos, nagy kiállításokon, egyéni kiállításaim voltak külföldön is. Oslóban például, meg České Budejovicében, Zágrábban, Komárnoban.
Akkor majdnem egész Közép-európában tetszett járni.
Hát, sokat. De bejártam a képeimmel az egész világot. Grafikai válogatásokkal, amelyek mentek Magyarországról, azokkal részt vettem Japántól egészen Brazíliáig, meg Stockholmtól Firenzéig meg Párizsig. Kínába – még jó volt a kapcsolat Kínával –, úgyhogy akkoriban még ott is szerepeltem.
Akkor ismerik a nevét jó néhányan.
Igen, akad, aki ismer. Mert például barátságot kötöttem Vörös Bélával, aki Párizsban élő magyar. Én nem ismertem. Ő meg csak úgy, hogy egy katalógus ment ki, valaki kiküldte neki, egy ismerőse, és a katalógusból, a megismert kép alapján kérte a címemet attól az illetőtől, az meg a Szövetségtől, s így írt nekem. Közben már ő meglátogatott itt, én meg Párizsban.
És mikor került Tatára?
Tatára 57-ben.
És akkor itt rögtön a …
Mindjárt a Vaszary János Általános Iskolába, igen. Akkor ment el innen a Rácz Dezső tanár, és a helyére jöttem én.
Hol volt a tanulmányútjai során?
Tanulmányi utak. A külföldiek számítanak, ugye. Tehát voltam Romániában egy hónapig, állami tört ösztöndíjjal. Akkor voltam Norvégiában két hónapig, voltam Csehszlovákiában, Zágrábban, Párizsban. Ennyi.
Melyik képét kedveli legjobban?
Szóval, melyik a kedvencem? Különböző irányokkal kísérleteztem, hogy a sok kép közül melyik? Majdnem mindig a legutolsók tetszenek a legjobban.
Ez talán természetes is.
Szóval itten nincsenek, érted, olyan nagy alkotások. Illetve van egy, amelyik, mondjuk így, együtt is látható. Ez a Tata története, ami a Városi Tanács tanácstermében található. Ez hét lapból áll, bekeretezve, tehát együtt van. De a többi, az egyedi darabok.
Milyen díjakat kapott képeiért, grafikáiért?
Hát, igen. Éppen ezt kérdezték, ma küldtem fel a jövő évi Kicsoda-micsoda lexikonba. Sok-sok díj. Tehát mint művészeti díj, a Munkácsy-díj, aztán Lipcsében egy nemzetközi grafikai kiállításon bronzérmet kaptam Itt, Magyarországon, Székesfehérváron Alba-Regia-díjat és Csók István-díjat, megkaptam a Komárom megyei Művészeti Díjat, és akkor vannak társadalmi díjak, amit legutóbb kaptam, a Munka Érdemrend arany fokozatát, 77-ben.
Milyen a művészeti irányzata, irányzatai?
Ez nagyon sokféle. Ilyen hosszú életen keresztül már sok mindenbe belefog az ember. Az biztos, hogy zömében emberközpontú, kevés van, amelyik absztrakt, inkább kísérletek. Itt amit láthatsz, ezek absztrakt kísérletek, de legtöbb, mind-mind emberábrázolás, emberi problémák, és különböző technikák. Csináltam rézkarcot, ceruzarajzot, szénrajzot, tollrajzot, linóleummetszetet… Mindig kísérletező leszek, nincs megállás.
Mivel szeret legjobban festeni és rajzolni?
Ezt nem tudom neked megmondani. Szóval, rám az a jellemző, hogy állandóan…
… más-más…
Új forma és más technika, és hogy mondjam, már sokszor, akik a díjat adják, se tudják, hogy hogy’ nevezzenek… Mert a Munkácsy-díjat úgy kaptam,mint festőművész, holott grafikus vagyok. Még szobrot is csináltam.
És mit tetszik üzenni a jövő ifjúságának, akiket majd érdekel a grafika és művészet?
Hú, de nehéz kérdés ez. mert nagy szavakat, azt könnyű mondani, hogy: tanulj, tanulj, tanulj, mert, ugye, ez természetes. Ja, talán lényeges azért, most hirtelen azért eszembe jutott, hogy a tehetség nem minden. Ha valaki tehetséges, az önmagában kevés, tehát ahhoz kell rengeteget tanulni, hogy azt a tehetségét ki tudja fejezni, tehát ma már úgynevezett autodidakta, tehát csak a tehetségből élő, érted, hát én tehetséges vagyok, a szülők, mindenki mondja, hogy milyen tehetséges, és akkor boldog… Ez nem megy. Rengeteget kell tudni. Ez az egyik. A másik, a mesterséget alaposan kell tudni, és érdeklődésében, mint ember tág érdeklődésű legyen, ne húzódjon félre, úgy szokták mondani, még ma is használják, hogy elefánttoronyba húzódik és onnan… Szóval, úgy nem lehet, csak társadalmi közegben élve lehet.
A díjak is tulajdonképpen azt mutatják,hogy például az a Munka érdemrend nem kimondottan művészeti díj, hanem társadalmi. Így lehet az ember mindig modern. A modern annyit jelent, benne van a korban, és akkor annak a problémái foglalkoztatják. Hogy aztán igazán művészet legyen, ahhoz viszont tökéletes forma kell, a tökéletes formához meg tökéletesen tudni kell. Van összefüggés. Mint a zongoraművész is reggeltől, nem tudom én, órákon át gyakorol… Nem elég a tehetség, nem elég csak a zenei tehetség, attól még…
Mindig fejleszteni kell…
De hát attól még nem tud zongorázni.
Köszönöm a beszélgetést!
Kérem.
A művész lakásán, monó Bigston magnetofonnal rögzítettem 1980 nyarán, mikor kijártam a Vaszary János Általános Iskolát, ahol egyébként rajztanárom volt, színesztétikára helyezve a hangsúlyt, Vasarely-látásmóddal. A művelődési házban felnőtteknek, középiskolásoknak tartott rajzszakkört. Nekem nincs érzékem a gyakorlathoz, nővérem ügyesebb kezű volt, ő járt rajzolni hozzá. A beszélgetés keletkezése és közreadása közt tehát 36 év telt el. Október 21-én lenne 95 éves, 1986-ban halt meg, kiállítással szerette volna megünnepelni 70. életévét, de már nem érte meg. Fia, Kerti Károly, restaurátor és festő-költő, leánya, Kerti Katalin, Tata polgármester-asszonya volt egy cikluson át, menye, Kertiné Csahuk Kornélia gondnokom – ez idáig, remélhetőleg, s tovább nem. A grafikusművész fia engedélyével indítom útjára a 14 éves magam alkalmát.
Hozzászólások