Sokáig vártam rá. A fiaim letöltötték és egy szomorú vasárnap délután rászántam magam. Megnéztem. Utána kimentem vacsorázni. Szerencsére senki sem kérdezte meg milyen volt. Milyenek a benyomásaim. Magamban őriztem a látottakat, mert nem nevezném élményeknek. Nehezen nevezhető a nevén az a lelki állapot, ami utána elhatalmasodott rajtam. Kerestem a szavakat. Belenyugvás, túlélés, beletörődés. Talán egyik sem tudja kifejezni azt a hatást, ami átjött a filmkockákból. És ami a zsenialítás mindebben: az erőszaknak csak apró nyomait véltem felfedezni a film során. Nyílt kivégzés, eltiporás, eltaposás, jelenetek, amik a mindennapi filmjeinkben szinte percenként jelen vannak, itt csak sejthetőek, hangok, elmosódó snittek szintjén voltak jelen. Épp ezért „ütöttek” igazán. A kamera szinte végig arc közelből követi a főszereplőt, az ő szemszögéből látjuk az egészet. Egy megsemmisítő rendszer egyik alanyaként kiválasztott deportált szemszögéből. (Kiválasztott? Hát volt neki választása? Igen lehetett volna, azt hogy nem vállalja és egyből mehetett volna a gázkamrákba, a többiekkel. De őt erre kiválasztották, több másik társával együtt.)
Felmerül a kérdés: vajon a megsemmisítést elrendelő, ellenőrző hatalom nem rendelkezett elég „személyzettel” ennek végrehajtására, vagy nem is volt szándéka bepiszkolni a kezét vele. Nem tudni, de mindazok, akik ezt felvállalták, vagy jobban mondva, akikkel ezt elvállaltatták, bizonyára ép ésszel nem bírhatták sokáig. Le is „váltották” őket, egy idő után „kiselejtezték” az elhasználódottakat. Majd újak jöttek, akik „felvállalták”. És működött a halálgyár.
De minden gépezetbe, akármennyire tökéletesre tervezték, belecsúszhat egy kis hiba, rés, repedés. És ez épp elég ahhoz, hogy az akadozzon, vagy akár végleg elromoljon. Az emberi természet kismerhetetlen, nem lehet tudni, melyik az a pillanat, amikor a tudatalatti, egy esemény kibillenti egyensúlyából az addig tökéletesen betagolódott egyént. És akkor elindul egy öngerjesztő, néha a józanésznek is ellentmondó folyamat. Megállíthatatlanul. Akár másokat is magával rántó „szent őrület”. Mindent és mindenkit alárendelni ennek az elhatározásnak, kívülálló szemszögéből, szinte elképzelhetetlen. De a film hihetővé teszi a történetet. És épp ebben rejlik a varázslat. Ott, ahol az emberélet filléreket sem ér, egy halott gyereknek illik megadni a végtisztességet. Ez Saul küldetése.
Ha valaki ezek után megkérdezi, hogy ez a film élvezhető-e, csak azt mondhatom, nem. Ha csak valaki nem annyira perverz. Egy biztos, ilyesmi ritkán történik meg velem: vártam a film végét.
Hozzászólások