– Ne, ne, ne, ne, ilyen nincs! – oktatott ki egyszer valamelyik szerkesztő a Forrásnál, Alföldnél, már nem emlékszem pontosan. – Maga rossz úton halad, nagyon rossz úton. Ha jól értem, semmi újat nem akar, csupán jobbat írni, mint Grecsó Krisztián, Vámos Miklós, Nádas Péter, Esterházy, hogy csak a modernebb írókat említsem.

– Valahogy úgy. Igen, jelen pillanatban ez az ars poeticám. Az originalitás jó dolog, de csak ha minőséggel párosul, azt meg végképp nem hiszem, hogy ha valaki újszerű, értékesebb is egy­úttal.

– Én meg most is azt állítom, eredetiség nélkül ma már egy író sem boldogul, és igencsak csodálkoznék, ha ilyen ars poeticával bármelyik jobb lapnál szóba állnának magával – bizony­gatta a lobogó hajú, nálam 25-30 évvel fiatalabb szerkesztő.

Nocsak! – hökkentem meg magamban. Erre nem is gondoltam. Azóta eltelt pár esztendő, és rájöttem, mekkorát tévedett. Vagy az ars poeticák változtak, bár az is biztos, hogy még mindig léteznek olyan lapok, folyóiratok, ahol hasonló elveket vallanak. Amúgy egyikkel sem törődtem. Hiába telt el ötven év, a mai napig sem találtunk egymásra, és ha én ennek ellenére is meg akarom valósítanom önmagam, azt csak a saját pénzemen tehetem – vált világossá számomra, s jóllehet még a Cirkusz felét sem sikerült eladni, már egy új könyvön törtem a fejemet. Mondom az asszonynak:

– Judit. Hogy állunk a tőkénkkel?

– Mert?

– Ki szeretném adatni a német nyelvtan kéziratát. Tudod, azt, amin hét évig dolgoztam.

– Hét évig?

– Cirka. No, de mit ér az egész, ha senki sem tanulhat belőle?

– Eladtad a Cirkuszt? – kerülte meg a választ kelletlenül, amiért egy ilyen Cirkuszi fiaskó sem józanított ki olcsónak éppen nem nevezhető hobbimból.

– Egyik részét igen, másik részét elajándékoztam, a harmadik része pedig…

– Ott porosodik a fészerben. Kész? Megírtad?

– Mit?

– A nyelvtanod?

– Meg. Pont ezért szeretném végre kiadni.

– És szerinted érdekel manapság egy nyelvtan valakit? Az iskolában szerették?

– Nem.

– Akkor egyet mondok, és százezer lesz belőle. Mielőtt ez is a Cirkusz mellé kerülne, vágd az egészet már most a pajtába, és rögtön megspórolsz pár százezer forintot.

– Köszönöm, kedves vagy – szomorodtam el, amiért az asszony semmit sem változott. – Nem tudom, miből gondolod, hogy csak azért írok valamit, hogy utólag bevágjam a pajtába, de azért köszönöm a tanácsot.

– Pajtába, fiókba, nem mindegy, ha valaki úgyis csak kedvtelésből, a saját szórakoztatására írogat… Végül is hova dobja? A szemétbe?

– A saját szórakoztatásomra? Részben, Muci, részben, mert azért nekem az sem mellékes, ha ezzel téged is szórakoztatlak, angyalom.

– Egy nyelvtannal?

– Novellával, verssel, bármivel. Ez az a második belső szükséglet, amiről nemigen szoktak beszélni. Az első, hogy írj! A második az írónak az az ösztönös vágya, hogy mások is olvassák, és vele, illetve szereplőivel együtt örüljenek, sírjanak. Hogy ez miért van így? Ki tudja, de ez az igazság, úgyhogy, légy szíves, ne gyere nekem a pajtával!

– Ösztönös vágy? – húzta el a száját Judit gúnyosan. – Én inkább exhibicionizmusnak, szereplési kényszernek nevezném.

– És persze ilyen cukros bácsinak tartasz engem is – lombozódtam le még jobban, jóllehet tudtam, hogy Judit még az iskolában sem kacérkodott az irodalommal, nyelvtannal, így nem is várhatom el tőle, hogy megértsen.

– Miféle cukros bácsinak?

– Hosszú. Egy szó, mint száz: nem támogatod a kiadást.

– Azt… azt nem mondtam – visszakozott a feleségem; alkalmasint észrevette, mekkora csalódást okozott az ellenállásával. – Én tanulva a Cirkuszból csak a magánkiadást ellenzem.

– De hát mi mást tehetnék, ha senki sem áll szóba egy névtelen íróval, akinek a könyvé­vel majdnem biztos, hogy egy kiadó sem nyerne egyetlen fillért sem.

– Na akkor már hárman vagyunk, akik így látják. Ezek szerint feladod?

– La Garde meurt mais ne se rend pas: a gárda meghal, de nem adja meg magát – szegtem fel a fejemet makacsul. – Ellenzed az önköltséges kiadást? Bien. Akkor nem marad más hátra, minthogy mégis csak egy fizetős kiadóhoz forduljak.

– De Bucikám!

– Jó, tudom, hogy hülyeség, hiszen eddig is csupa falba ütköztem. De ne felejtsd, ezúttal nem novellákat, hanem idegen nyelvet: nyelvtant, remek gyakorlatokat kínálok, amire mostanság igenis van kereslet. Pornó, horror, sci-fi, idegen nyelvek. Ja, manapság, ez a menő, nagyságos asszonyom.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet