Az Üveghegyen túli Brilltenger menti szélzúgatta nagyerdőben bíróválasztásra gyűltek össze a választási korhatárt elért nagykorú lakosok: úgy, mint a süldő mangalicák, a fészekből kirepült gerlék, anyjukat elhagyó medvebocsok, oroszlánék hosszúkörmű kölykei, meg a többiek. Szóval mindenki, aki kidobta már maga alól a pelenkát. A bölcs bagoly, aki eddig ítélkezett a bűnözők és az utat tévesztettek fölött, egy reggel arra ébredt, hogy az ő okos feje fölött is eljárt az idő. Hullik a tolla, és billeg az orra hegyén az okuláré. Homályosan látja a legújabb törvényeket, és a bírói kalapács is meg-megremeg a kezében. Leó, az oroszlán szánakozva nézte az igazságszolgáltatás kivénhedt bajnokát, és nyugdíjba küldte, mielőtt fölfalták volna az örökké és mindenre éhes hiénák.
‒ No igen, de hogyan tovább? ‒ dörmögte Mackó bácsi, a korelnök és rögvest benyújtotta a legújabb törvényjavaslatát. ‒ Én azt mondom, hogy az új bíró legyen hosszú lábú, hogy megfelelő rálátása lehessen az ügyekre. Mint például a zsiráf koma.
‒ Nono! ‒ szólott sziszegve a boa. ‒ Aztán majd lelegeli a fejünk fölül a fák leveleit, és mint aki jól végezte a dolgát, tovább áll a hosszú lábaival. Alattunk meg észrevétlenül kiszárad a fű. Az én barátom, a pápaszemes sokkal közelebbről látja a problémát.
‒ Más se hiányzik, mint egy csupasztestű hipnotizőr! ‒ tiltakozott a nyuszi. ‒ Addig bűvöl, addig néz a szemedbe, míg be nem vallod a szomszéd bűnét is, aztán hipp-hopp, fölfal a bűneiddel együtt.
‒ Az én rokonom, az öreg vadkan biztosan kitúr minden igazságot ‒ röfögte a göndörszőrű mangalica. ‒ Olyan agyara van, hogy még a fákat is képes kiforgatni a földből gyökerestül. Előtte semmi se maradhat titokban.
‒ Az ám! ‒ nevetett föl a gerle. ‒ És közben még jól is lakik makkal. Potyogtassátok csak neki a makkot, és hálából kitúrja az igazságból az i-t. Nektek meg ott marad a pocsolyában a gazság. Felőlem akár meg is szavazhatjátok neki az állást, de én máris kiszállok a buliból! ‒ mondta, és szárnyra kelt.
‒ Ez az ‒ bólintott rá a sas. ‒ Olyan bíró kell nekünk, aki a hétköznapok, meg az erdő fölé tud emelkedni, akinek magasröptűek a gondolatai, és a csőrében tudja tartani a jövő igazságát. Ugye milyen szépen mondtam, anyukám!?
‒ Ki lehet az, aki az összes követelménynek megfelel? ‒ töprengett magában a kócsag. ‒ Tulajdonképpen én lennék erre a posztra a legalkalmasabb, hiszen makulátlan hófehér a tollam, a bóbitám is királyi, tekintélyt parancsoló, a lábam hosszú és kecses, a szárnyam akár a felhők fölé is fölrepít. No igen, de az erdőszéli mocsárban az idén nagyon elszaporodtak a halak, békák, meg egyéb vízi finomságok. Ha semmi mást nem teszek, mint beállok a vízbe és eltátom a csőrömet, akkor is fél óra alatt degeszre tömhetem a begyemet anélkül, hogy végig kellene hallgatnom az oroszlán üvöltését, a medve bömbölését, a hiénák ugatását, vagy a nyulak sirámait. Akkor inkább nyitok egy ügyvédi irodát, és a lábam elé hordják a klienseim a mocsár összes kincsét. Már csak azt kell eldöntenem, melyik lábamra álljak. A jobbra, vagy a balra. No, ezt majd eldönti a SORS. Mihelyt sztárügyvéd leszek, és megválasztanak képviselőnek, én terjesztem be a törvényjavaslatot. Villám lesz a dombtetőn, csónakházam a tavon, és repülőgépet is veszek pilótával, hogy ne kelljen koptatni a szárnyamat. Ja, és a kanalas gém lesz a portásom.
‒ Igen, ez így lesz ‒ szusszant nagyot Kócsag úr. ‒ Legyen hát a gólya a bíró. Őt már így is elegen szapulják. Ha visz gyereket, azért, ha nem, akkor meg azért. A szeme is elég gyenge, a háztetőn is csak a kéményt látja, onnét kelepel. Ha kell, ha nem, kelepel. Pont neki való ez az állás. Ha netán összetéveszti az éppen aktuális törvényeket, Isten majd megbocsátja a vétkét. Éljen a gólya, az ítélkezés tudora! ‒ rikkantotta a kócsag, és a legszebb tollát tűzte az oroszlán sörényébe.
‒ Gólya? ‒ álmélkodott a nagysörényű, aztán megvonta a vállát. ‒ Felőlem akár ő is lehet, ha jól olvassa a törvényeket, és megmossa a lábát, ha kilép a mocsárból.
Mackó bácsi rábólintott, a vadkan sértődötten vakargatta a hátát egy fatörzs kérgén, a fiatalok meg elmentek bulizni a tisztásra.
A gólya elfoglalta hivatalát a kéményen, és várta a panaszosokat. Elsőként a nyúl kopogtatott be hozzá, és félszeg félmosollyal mesélte, hogy a róka elkergette őt a répaföldjéről, holott az a rőtfarkú nem is szereti a répát.
‒ Na látod ‒ mondta a bölcs bíró. ‒ Örülhetsz, hogy csak a répádat vette el. Amilyen ravasz, akár a farkadat is leharaphatta volna.
‒ Tényleg ‒ kapott a farához a nyúl. ‒ De jó, hogy nekem nincsen is farkam…
Aztán a halak jöttek, a békák, meg a seregnyi vízi népség. Sírva mesélték, hogyan irtják őket a kócsagok. Csak állnak ott lesben a lápban, nyitva a csőrük, és egyszer csak hopp, máris eltűnt a szomszéd a hosszú torokban.
Beidézte a gólya a kócsagot a bíróság színe elé. Törvényszegéssel vádolta, mert a béka védett állat, tilos bántani. A halak közül is többen védelem alatt állnak.
‒ Te mondod nekem, hogy hosszú a csőröm? ‒ nevetett föl az orvhalász. ‒ Tegnap még te is ott álltál mellettem a tóban, a bögyödben talán még ma is ott a tegnapi békaláb. Én nem halásztam, csak a csőröm volt a vízben tisztálkodás miatt. Tehetek én róla, hogy a béka kíváncsi és belemászik? Válogassam ki a halak közül a védetteket? Ha jól meggondolom, én vagyok itt a sértett. Büntesd meg őket, mert zavarják a nyugalmamat és korlátozzák a személyi szabadságomat!
‒ Jogos ‒ bólintott a gólya és hosszan kelepelt. ‒ A kócsagnak joga van a tóhoz, akár a csőrét is belemerítheti. A hal, meg a béka a bűnös, ha galád módon zaklatja a bölcs gondolkodót!
S hogy kellőképp súlyt adjon az ítéletének, bekötötte a szemét és a csőrébe vette az igazság mérlegét. Fél lábra állt és a szárnyát lengetve észre se vette, hogy kardjával a kígyó helyett a törvény fonalát vágta át…
Hozzászólások