T. Ágoston László írásai

Városszéli kiskocsma a pesti gyár nemrég letelepített gyáregysége szomszédságában. Itt búsulnak a poharukba műszak után azok a parasztgazdából lett segédmunkások, akik nem akartak szövetkezeti gazdává válni a falujukban.

Meleg este volt. Már a nyolcat is elütötte a nagytemplom toronyórája, de a nap még mindig ott ragyogott a szomszéd ház kéménye mellett. A falak úgy ontották magukból a meleget, mint télen a cserépkályha, ha jól megöntik koksszal. Koksz…

Amint ott ballagott az erdőszélen, egyszer csak mintha a nádasból lépett volna elő, ott termett előtte a Szabó Saci üde fiatalon, fülig érő szájjal, a fenekére simuló alig szoknyában. Valahogy úgy, ahogy negyven éve utoljára látta. Észveszejtően csinos, kívánatos volt.

Érdekesen vetkőzik a természet ‒ gondolta Veréb az otthon parkjában nézelődve. ‒ Az a fiatal meggyfa alig sárgul, talán még üde zöld levelet is találna rajta az ember, a vén cseresznye meg már csak a csupasz ágait mereszti az ég felé.

Azt mondják, nagypénteken halt meg Kisbányai, az író. De az is lehet, hogy csak egyszerű pénteki nap volt… Vagy csak kedd, vagy csütörtök, illetve akármelyik nap a hétből. Olyan régóta egybefolytak a napjai, hogy már a vasárnap is feketén árválkodott a naptárában.

A kertben üldögéltek a kispadon, és a fák ágain fecserésző rigók énekét hallgatták. Ösztönösen kereste egymást a két öreg kéz, és egymásba kulcsolódott, amint összetalálkoztak. A nap éppen lebukóban volt a nyugati ég alján.

Pityuval, a világoskék tollú hullámos papagájfiúval akkor kerültünk igazán meghitt kapcsolatba, amikor ketten maradtunk otthon. Engem az orvos ítélt szobafogságra, ő meg éppen a harmadik neje elvesztésén búslakodott.

Böröndi tanár úr érezte, hogy valami nincs rendben a nadrágja körül. Mintha lebetonozták volna… Hiába próbálta a széken mozgatni a fenekét, a nadrágja nem mozdult utána. Dühében elfehéredett, majd elvörösödött az arca.

Amikor a Petőfi által is megénekelt Lenkey János huszárkapitány Kossuth hívó szavára hazavezette Galíciából a huszárszázadát, magyar földre érve megeskette a katonáit, hogy „soha nem nyúlnak ahhoz, ami a másé.”

Már az első szavannai levegővétel után megmutatta az oroszlánkörmeit III. Leó, a császár. Igaz, csak harmadik hercegnek született, de bárki láthatta, meg a bőgéséből is rögtön kitetszett, hogy ő itt az első az egyenlők között.