Azt mondják, nagypénteken halt meg Kisbányai, az író. De az is lehet, hogy csak egyszerű pénteki nap volt… Vagy csak kedd, vagy csütörtök, illetve akármelyik nap a hétből. Olyan régóta egybefolytak a napjai, hogy már a vasárnap is feketén árválkodott a naptárában. Az is lehet, hogy régóta halott volt már, csak nem vették észre. Ő nem adott életjelt magáról, az olvasói meg nem hiányolták. Akkora volt a csatazaj akkoriban, hogy az ő halk szava akkor is elveszett volna a hangzavarban, ha a vihar közepébe ordítja bele… a mit is? Hát ez a kérdés, hogy mit üvöltött volna bele, ha a vihar eleve nem zúgja túl a suttogását.
*
A minap felhívta telefonon egyik régi barátja, hogy gratuláljon neki a legújabb novelláskötetéhez. Ifjú korukban sülve-főve együtt kergették a lányokat, együtt álmodoztak arról, hogy egyszer majd elutaznak Párizsba, megnézik Londont, aztán átszelik a nagy óceánt… Végtére is Széchenyi, meg Wesselényi gróf is jártak ott. Mikor is? Hát ha jól megszámolják, alig százharminc évvel előbb, mint ahogy ők indultak volna. No igen, de akkor még elég volt ehhez egy császári útlevél, meg egy gyorskocsi. Nekik már szolgálati útlevél kellett volna, s mivel nem volt, Győrnél két katona „lekísérte” őket a vonatról…
Aztán szétváltak az útjaik. A barát vidéki ember lett. Úgy gondolta, hogy a föld, az állatok, meg a család betölti majd az életét, s gyorsan elfelejti a nagy álmot; Párizst, Londont, meg a nagy óceánt. Serényen megdolgozott érte, de elérte a célját. A kisváros első embere lett. Megsüvegelték, ha az utcára lépett, és a kegyeit keresték a helység szépasszonyai. Mit kívánhat még egy vidéki politikus?
Kisbányai segédmunkásként kezdte felnőtt éveit. A disszidálási szándék sokáig ott díszelgett a személyi kartonján, és az egyetemi felvételnél rögtön a nemkívánatos elemek közé sorolták. Esti iskolán, gyorstalpaló tanfolyamokon próbált előbbre jutni, mígnem egy irodalmi pályázaton díjat nyert egy novellával, s mivel a lapnál éppen betöltetlen volt egy gyakornoki státus, szinte véletlenül pályakezdő újságíró lett. A rovatvezető igyekezett betörni a szilaj csikót (csak így emlegette a szerkesztő előtt), s kiosztotta rá a „musz feladatokat”. Kisbányainak azonban mindig maradt ideje és energiája arra, hogy olyan témákat is megírjon, amire csak a fejét csóválta a főszerkesztő, meg a mindenható pártbizottság. Többször meg is jegyezték a kollégái, hogy soha nem lesz belőle tehetős ember, és a József Attila-díjat se fogja kiérdemelni. Ő meg ahelyett, hogy hallgatott volna a jó szóra, kifüggesztett az íróasztala fölé egy kartonlapot rajta a József Attila idézettel: „… az igazat mondd, ne csak a valódit”. És ezzel rögtön meg is fúrta a saját rovatvezetői kinevezését, no meg a negyedévi prémiumot. A fegyelmit valahogy elnapolták…
Nem történt ez másképp a rendszerváltás éveiben sem. Igaz, szerkesztőt váltottak, meg a rovatvezető is szabadúszó lett, de a kis kartonlap ott maradt az íróasztala fölött. Már ameddig még volt íróasztala, és leadták a cikkeit. Csakhogy az új rovatvezető utálta a dekorációt a falon, és szívesebben látta volna a helyén a pártja logóját. Mármint az éppen aktuális pártét, amelyik eltartotta az újságot. Kisbányainak felajánlották, hogy próbálja meg szabadúszóként kamatoztatni a tehetségét és váltsa ki a vállalkozói igazolványt, mert így egyszerűbb a lap adminisztrációja. Saját számítógépe van, otthon is dolgozhat, a lapnál meg felszabadul a bérszámfejtő. Akár be se jöjjön, elég, ha e-mailben átküldi a rovatvezetőnek a cikkeit. Ugyanígy megkapja majd a következő feladatot. Ja, a novelláit meg oda adja, ahová akarja, mert a lapnál takarékossági okból megszűnt az irodalmi rovat. A lapgazdának sokkal többet hoz a konyhára, ha reklámot közöl helyette. A kultúra, mint olyan, csak viszi a pénzt és zavart okoz a fejekben. Az olvasó fölöslegesen csámcsog a gumicsonton.
Gyulai Dani, a gyermekkori jóbarát még időben figyelmeztette, hogy a politikában nincs semleges sziget, a vákuumot azonnal betölti az erősebb csapat, és nem hagy teret az ellentmondásnak.
‒ Válassz egy pártot és emeld magasra a zászlaját ‒ magyarázta. ‒ Mindegy mit mondasz, csak elég hangos legyen, hogy felfigyeljenek rád. Manapság ez a nyerő, és ez hozza a pénzt. A pénz a tekintélyt, a tekintély meg a hatalmat.
‒ Látod ‒ ingatta a fejét az író ‒, pont ez az, ami engem hidegen hagy. Tudom, hogy genetikai hiba, de József Attila sorát többre becsülöm a hatalmi pöffeszkedésnél. Emlékszel, miért indultunk el egykor Párizs felé?
‒ Persze, hogy emlékszem, sőt arra is, hogy akkortájt még hittem is benne. Csakhogy az ifjúkori álmok arra valók, hogy felébredjen belőlük az ember. Amikor az a két katona lekísért bennünket a vonatról, nagyjából be is fejeződött az a szép álom. Nekem némi segítséget is adtak az ébredéshez. Elfogadtam, mert élni akartam. Hja, barátom, az élet él, és élni akar! Olykor könyörtelenül kiköveteli a maga jussát.
‒ Magyarul szólva megalkudtál ‒ húzta el a száját Kisbányai. ‒ Elég olcsón adtad magad! Mindössze a szlogent kellett megtanulnod, s máris tiszta lett a lelkiismereted. Az élet élni akar, és bátran cserbenhagyja a társakat.
‒ Én soha nem ártottam senkinek, soha nem vettem el senki helyét, kenyerét, csupán a felkínált lehetőséggel éltem. Miért, mások nem ezt tették? Vagy azt veted a szememre, hogy az utóbbi években kétszer is pártot váltottam? Nem én hagytam el a pártot, az hagyott el engem. Rá kellett jönnöm, hogy ostoba fajankókkal kerültem egy csapatba. Árultam volna továbbra is velük egy gyékényen? Vártam volna meg, míg végleg elsüllyed a hajó?
‒ Én csak egy egyszerű mezei író vagyok, Dani. Csak figyelek és jegyzetelek. Nézővé váltam abban az arénában, amelyikben az én sorsomról is döntenek.
‒ Aztán meg bekiabálsz a pályára a biztonságos tribünről, hogyan kellett volna gólt rúgni. Ostoba kibicek vagytok ti mind! Falábú, üres fejű kibicek! És még van pofátok a végén megkérdezni, mennyi prémiumot kap a két gólt lőtt csatár…
*
Aztán megjelent az a bizonyos novelláskötet, a Vadvízi evezős. A könyvbemutatóra elment néhány barát, meg egy-két kíváncsi ismerős. Meghallgatták a kiadói szerkesztő lelkes méltatását, tapsoltak az ismerős színész felolvasása után, aztán megették a szendvicset, megitták a pohár bort, és elmentek haza. Vagy beültek a legközelebbi kocsmába, mert mégis csak pofátlanság a barátok szemét kiszúrni egy szendviccsel, meg egy pohár borral…
A könyvről nem jelent meg kritika, sőt még egy recenzió sem, mert ezek helyét már régen elfoglalta a reklám. Az irodalmi lap utolsó oldalán közölt néhány soros hírben említették meg csupán, hogy új novelláskötetet jelentetett meg Kisbányai Ferenc, az író. Ehhez gratulált néhány nap elteltével Gyulai Dani, a gyermekkori cimbora. Azért e késés, mert feltehetően az új titkárnője az aláírandó dosszié aljára tette a meghívót. Ha nem így lett volna, akkor se ért volna oda időben az eseményre, mert aznap éppen vidéki szervezőúton volt a megyében, és este tizenegy órára ért haza. Hiába no, ez a munka már csak ilyen…
‒ Elolvastad a könyvet, amit küldtem? ‒ érdeklődött félszegen az író.
‒ Belelapoztam, amikor adódott egy kis időm ‒ mondta a politikus. ‒ Gratulálok hozzá! Úgy emlékszem, alaposan helybenhagytad az egykori téeszszervezőket, meg az egész szocialista brigádmozgalmat. Jó az a kommunista szombatos írásod is.
‒ Köszönöm, Danikám. És a mai témák? Mondjuk a párttitkárból lett gyárigazgató? Vagy a három falu határát felvásárló főmezőgazdász?
‒ No, hát ezekbe csak úgy belenyaltam… ‒ halkult el a telefon. ‒ Mit mondhatnék? Azokat a régi dolgokat igazán plasztikusan, nagyon érdekes formában írtad meg. Jók a csattanók, a szituációk, meg minden. Szóval szívből gratulálok!… Ezekről tudnia kell az olvasónak, a mai fiataloknak… Ha rajtam múlna, kötelezővé tenném az olvasásukat. No, de Ferikém! Akikről azokban a mai novellákban írsz, azok az emberek még itt élnek köztünk! Azoknak pénz, meg hatalom van a kezükben. Akár fogadni is mernék, hogy azt a főmezőgazdászt a Juhász Pistáról mintáztad. Nem félsz, hogy egy nap valamiféle baleset ér? Az emberi érzékenység határtalan…
‒ Valóban az ‒ hagyta rá az író elgondolkozva ‒, de vajon miért csak azoknak az érzékenységére kell tekintettel lennünk, akiknek pénz és hatalom van a kezükben?
‒ Ezt pont én magyarázzam meg neked, Ferikém? ‒ nevetett föl a másik. ‒ Nem kaptál még elég pofont a marha nagy igazságkeresésed miatt? A világ úgy rohad, ahogy van. Ezt mindenki tudja. Én is, te is. És azt hiszed, hogy ha ezt fennszóval kimondod, attól megváltozik valami? No, mondjuk azon kívül, hogy agyonhallgatják a könyvedet, meg az úgymond’ mérvadó folyóiratok nem közlik a novelláidat? Miből gondolod, hogy a laptulajdonosok akárcsak a kisujjukat is tűzbe teszik érted? Ők ebből élnek, és nagyon jól élnek. Egy grammnyit se hajlandók feladni érted a pozíciójukból. Mi az, hogy érted? Senkiért e kerek világon.
‒ Ezzel nem mondtál újat, Danikám, csak… Csak tudod, az a tükör ne lenne az előszobában… Tudom, sokan leszereltették már, mert zavar. Mindez azonban nem változtat azon az ősi tényen, hogy az igazságot mindössze egyetlen kis i választja el a gazságtól.
‒ Úgy látom, nem sok értelme van ennek a vitának ‒ mondta hidegen a politikus. ‒ Te vénségedre is megrögzött idealista maradtál, és így is fogsz átmenni az öröklétbe. Más ember a te tehetségeddel már milliókat keresett volna, és minimum kampányfőnök lenne valamelyik párt elnökségében. Te meg holmi i-kkel szarakodsz életfogytiglan. Az efféle embereken nem lehet segíteni. Szervusz, Ferikém, csókoltatom azt a hatalmas szívedet! ‒ Ezzel letette a kagylót.
Másnap egy nő hívta föl telefonon a szülőfalujából. Állítólag egy utcában laktak negyven évvel ezelőtt, de néhány évvel fiatalabb nála. Talán ezért nem emlékezett rá.
‒ Maga az a híres pesti író, aki a tavasszal Kútfán tartott könyvbemutatót? ‒ kezdte nem éppen barátságos hangon. ‒ Emlékszem magára még gyerekkoromból. A Barta Irénkének udvarolgatott.
‒ No igen ‒ hebegte zavartan Kisbányai. ‒ Van annak már vagy negyven éve… Jól vannak? Hogy szolgál a kedves egészségük? ‒ próbálta meg feloldani a közéjük feszült zavart.
‒ Mi jól vagyunk, élünk, mint Marci hevesen… Az Irént is eltemettük a múlt héten. Mi bajunk lehetne?
‒ Részvétem… ‒ kottyant közbe az író. ‒ Tehetek valamit magukért?
‒ Maga, értünk? Ne vicceljen már! Maga mindig olyan jó volt hozzánk, mint a… No ide figyeljen! Volt pofája megírni az Irénről, hogy lefeküdt a téeszelnökkel, meg hogy följelentette az apósát, mert ellopták a gabonát a téesz raktárából. Mondja, magának hiányzott az a néhány zsák búza?
‒ Nem értem… ‒ dadogta a férfi. ‒ Melyik írásomra gondol? Tudtommal soha, semmit nem írtam Kútfáról… Legalábbis rosszat nem. Ha írtam, az csak szép és jó dolog lehetett.
‒ Na, ne csinálja már, mert itt csinálom magam össze a boldogságtól! Még hogy maga nem írt rólunk rosszat? Az én apámról azt írta, hogy leventeoktatóból lett párttitkár a faluban. Meg azt is írta, hogy részeges volt. Egyetlen pohár borért képes volt följelenteni az ÁVH-nál a legjobb barátját. Tán azt se maga írta, hogy majdnem kiverte az anyám szemét?
‒ Valóban van egy ilyen novellám, de a főszereplőjét Nagy Rudolfnak hívják, és az egész történet a Tiszántúlon játszódik. Alig több mint száz kilométerre maguktól.
‒ Azt mond, amit akar, mégis mindenki tudja, hogy Kiss Péter az igazi neve, és az én apám volt. Az viszont rágalom, hogy kiverte volna az anyám szemét. Ha berúgott, sokszor végigvert bennünket, gyerekeket, meg az anyu is kapott néhány fülest, de nem verte ki a szemét. Ez hazugság. Miért nem azt írta meg, hogyan hagyta el a családját egy repedtsarkú ribanc miatt? Miért nem arról írt, hogy anyánk mennyit gürcölt, hogy eltartsa a gyerekeit? Különben hármat, nem négyet, ahogy maga írta.
‒ Már megbocsásson!… ‒ horkant föl az író ‒, de ebből is látszik, hogy annak a novellának semmi köze a maga családjához. Én egy velejéig romlott, élvhajhász emberről írtam, aki bármilyen politikai irányzatot képes meglovagolni, aki se istent, se embert nem tisztel, és az első füttyentésre föláldozza a barátját és a családját egyaránt. Végtelenül sajnálom, ha ebben a gerinctelen senkiháziban a saját apjára ismer. Ha ez így van, talán nem is az én hibám…
‒ Pedig mennyi szépet és jót írhatott volna az anyámról…
‒ De hát az irodalom nem így működik, Terike!
‒ Ne Terikézzen, én a húga vagyok, a Marcsi!
‒ Bocsánat, Marcsi, de az író többnyire nem egy emberről, hanem egy jelenségről ír, és több, hasonló ember jelleméből rakja össze azt az egyet, aki a történet hőse lesz. Tudja, olyan ez, mint a méhecske. Virágról virágra szállva gyűjti össze a nektárt, és mire a kaptárhoz ér, méz lesz belőle. Minden virág illata benne van, mégse azonos egyikkel sem.
‒ Szóval maga is hazudik… Akkor meg mi a fenének olvasnák? Én ugyan a kezembe nem vennék egy ilyen hazug könyvet se! Inkább fölmegyek az internetre. Azokra a posztokra legalább lehet válaszolni. Jól elküldi az ember az anyjába, aztán megnyugszik. Ott senki se mondja, hogy nem én írtam. A minap találkoztam a Fekete Pistával. Tudja, ő most az alpolgármester a faluban. Azt mondja, maga már régen a község díszpolgára lehetne, ha nem ilyen baromságokkal foglalkozna. Miért nem ír vidám bohózatokat, vagy szerelmes regényt, amin legalább sírni lehet? Ennyi erővel akár azt is csinálhatná… No, és azt még meg is fizetnék, nem úgy, mint amiket most írogat. Méz… Nagyon keserű méz ez, uram! Nem elég, hogy naponta ebben él az ember, még a könyvben is ezt olvassa? Elgondolkozhatna már erről is vénségére! ‒ Ezzel búcsúszó nélkül letette a telefont.
Kisbányai sokáig nézte a néma készüléket, aztán mélyet bólintott és aludni tért.
‒ Tudod mit? Meg is érdemled, ha minden balféket meghallgatsz, és ugrasz a hülyeségeikre ‒ mondta neki Szabolcs, az unokaöccse, amikor elmesélte neki a telefonhívásait. ‒ Az emberi butaság független az iskolai végzettségtől, hivatali beosztástól, sőt a kortól és nemi hovatartozástól is. Ugye szépen mondtam? Hát persze, mert én egy ilyen választékos, megfontolt fiatalember vagyok, aki olykor gondolkodik is, mielőtt kinyitja a száját. Nekem tetszik, amit csinálsz, bratyókám, a többieket meg küldd el a francba! Igenis tetszik, hogy nem azt teszed, amit elvárnak tőled, hanem azt, amit a szíved diktál. Rohad a világ? Hát persze, hogy rohad. Ha nem nézel oda, akkor is rohadni fog.
‒ Túlnépesedett a Föld ‒ folytatta nekihevülten ‒, itt a fölmelegedés, elolvadnak a jéghegyek, jönnek a földönkívüliek. Segíteni kell az éhező, otthontalanná vált nyomorultakon. Segítünk, hogyne segítenénk. Azzal, amink van. Van sok felhalmozott bombánk. Elvisszük nekik. Repülővel, hogy gyorsabb legyen. Persze így nagyon durván hangzik, sérti a széplelkek fülét. Becsomagoljuk sztaniol papírba. Csinálunk belőle könnyhullató romantikát. Oscar-díjas filmet szívdöglesztő színészekkel, könnyező leányregényt hatszáz oldalon… Aki ezt olvassa, nem hallja a fegyverek zaját, se azt, hogy ellopják alóla az életét.
‒ Állj meg vándor! ‒ tette fel a kezét Kisbányai. ‒ Elhagyta a kötőféket a ló.
‒ Vagy csak a szemellenzőt dobta le magáról ‒ hajolt előre kipirult arccal a fiú. De az is lehet, hogy a csajnak van igaza. Blogot kell írni az interneten, vagy leanyázni valakit a facebookon. Ahhoz még név se kell, nyugodtan használhatod a szomszéd Juliskáét. Jól lealázzuk egymást, aztán nagyokat röhögünk azon, hogy fölhördült rajta egy harmadik. Ki? A fenét érdekli, keressen meg, ha tud! Látod, lassacskán ide aljasodik az ember. Mások nevével akár még ölni is képes. Aztán jót nevet rajta, hogy nem ismerték föl az álarc mögött.
‒ Igen, csak néha laza az álarc csatja, és váratlanul a porba hull ‒ vetette közbe az író ‒, és a megszeppent táncos meztelen marad! Felfedhetné magát, hogy legalább a pőre bőrét mentse, de előtör belőle a konok dac, a hatalmi arrogancia, és azt keresi élesre fent gyilokkal, aki szerinte a maszkja csatját megoldotta. A látszat lett a fontos, nem a szándék. Meg a lepel, mely jótékonyan eltakar.
*
Nagypéntek volt. Este. A harangok Rómába mentek. Csend volt, városi csend. Az elnémult harangok helyett csak az utcazaj szűrődött be az ablakon. Motorzaj, egy-egy távoli villamos csengő. Kisbányai csak feküdt az ágyában, akár egy tetszhalott. Aztán váratlanul a feleségéhez fordult:
‒ Tudod, Angyalka, nem is az a legnagyobb baj, hogy a harangok Rómába mentek, hiszen három nap múlva eljön a húsvét. Az a nagy baj, ha félúton visszafelé ágyút öntenek belőlük, és emberből préselt golyót töltenek beléjük a gólyalábú hatalmasok. És az ágyúk döreje messzebbre hallik, mint a harangok zúgása. Vajon ezek után felvirrad-e még Pünkösd hajnala?
Hozzászólások