Elsőre mindjárt a legelitebb, az Akadémiai Kiadónak írtam egy levelet, melyben kerekperec megkérdeztem, érdekelné-e őket, egyáltalán van igény egy teljes német leíró nyelvtanra a piacon. Naná, hogy van! Kérjük, küldjön máris sürgősen egy 30 oldalas mustrát belőle. Részletek később. Addig is várjuk becses kéziratát – írták vissza röviden és velősen.

– Ehhez mit szólsz? – vezettem Juditot a számítógépemhez. – Az Akadémiai Kiadó e-mailje – mutattam a monitorra.

– Gratulálok – válaszolta Judit fejcsóválva.

– Most meg mi a gáz? Miért csóválod úgy a fejedet?

– Mert… izé… Hát csak úgy. Adja isten, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy képzeljük.

Na várj csak, adod te még alább is! – fortyogtam magamban, és öt perc múlva már küldtem is a kért részletet. Meg is jött rá a válasz két hónap múlva: Nagyon sajnáljuk, de pillanatnyilag túlkínálat van német nyelvtanból. Talán próbálja meg a Nemzeti Tankönyvkiadónál. Sok szerencsét és további jó munkát!

– Érdekes levél. Tegnap kereslet, ma túlkínálat, holnap csőd. Hát ilyen ingatag piaca van a magyarnak? Legalább írtak volna néhány elismerő mondatot arról, amin hét évig gürcöltem. Neked mi a véleményed? Fogadjam meg a tanácsuk, és próbálkozzam meg a Tankönyvkiadónál is? Nekem egy kicsit gyanús ez a dolog a piaccal, mert akármennyire is ingatag, mégsem lehet olyan villámgyors, hogy ami ma kellendő, holnap már a kutyát sem érdekli. Neked mi a véleményed?

– Hogy le akartak rázni a nyakukról.

– Igen, úgy tűnik, bár ezt megtehették volna a szokott módon is: nagyon sajnáljuk, de a beküldött kézirat nem éri el a közölhetőség színvonalát.

A Tankönyvkiadó válasza sem volt hosszabb, de már jóval valószínűbb: Köszönjük a kéziratot. Ügyes munka, csak nem elég tankönyvszerű. Ez bizony igaz volt. Rossz helyen kopogtattam. Ekkor hívták fel a figyelmem Rovny Ferencre, a Panoráma Nyelvstúdió ügyvezető igaz­gatójára.

A kft. kezdetben nyelvoktatással, majd a különböző nyelviskolák igényeit kielégítő könyvek kiadásával foglalkozott. És ebben láttam a bökkenőt, mert ha iskolákkal, akkor ez sem az én reszortom, tudniillik az én könyvem tipikusan nyelvtani segédkönyv.

– Ezzel szemben kiadnák – magyaráztam Juditnak. – Méghozzá a
Panoráma költségén – tet­tem hozzá büszkén, ami már akkor, a 2000-es évek elején is ritkaságnak számított.

– Hát ha így van, vágj bele! – mosolygott a feleségem. – Számítógép van, a kézirat rendben, már csak el kell küldeni.

Ez volt az első eset, hogy Judit meg én egyetértettünk valamilyen kérdésben. A munkámra egy levél és két lektori vélemény érkezett:

A célcsoport. Pontosan erről van szó, uraim! Az én nyelvkönyvem, mint említettem, segédkönyv, ilyen értelemben pedig nyilvánvalóan nem a Panoráma profiljába vágó célterület. Viszont egy segédkönyv kritériumainak tökéletesen megfelel, ergo átdolgozni sem tanácsos – igye­keztem megértetni magam Rovny Ferenccel. Az igazgató hol engedett, hol tiltakozott, minden­esetre még sokszor, csaknem minden héten telefonálgatott ez ügyben. Szemmel láthatóan érdekelte az opusom. Végül mégsem az átdolgozáson, hanem a szerződésen futott zátonyra a ki­adás. A részletekre sajnos már nem emlékszem. Halványan úgy rémlik, hogy szerződés nélkül akarták kiadni a könyvemet, amire persze nem voltam hajlandó.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet