Éjjel arra ébredtem, hogy a szívem
valamit nagyon üzenni akar nekem.
A baj csak az volt, hogy morzejelekkel,
tititi-tátátá-tititi üzente nekem, ez
morzejelnek remek, szívverésnek
inkább rendetlen. Szabálytalan volt,
összevissza vert. Csengettek,
mondtam magamban, míg erőtlen
feküdtem ágyamon, kezem a szívemen,
de én most nem mennék, ha lehet!
Alkudoztam a három angyallal,
kiket értem küldtek, épp csak
elkezdtem élvezni némiképp ezt
a földi életet, még tele vagyok
tervekkel! Egy jobb világban
orvost hívtam volna, ügyeletet,
mentőt, vigyenek, ahova kell.
De inkább vártam, míg a szívem
rendre küldte nekem az üzenetet:
mentsétek meg lelkeinket!
Tititi-tátátá-tititi, csak feküdtem,
befelé figyeltem, beszélgettem
tulajdon testemmel, benne a szívemmel.
És eljött a reggel, telve napsütéssel,
madárdallal, kéklő tavaszi éggel.

Megosztás

Tweet