Smekkerek. Nagyváradi pillanatképek az 1989-es román forradalom előestéjén. Amint megírtam, rögtön elküldtem Cseke Péternek, a Kecskeméti Katona József Színház igazgatójának. A váradi származású színész és rendező sajnos unalmasnak találta, és még azt is hozzátette: amíg ő a kecskeméti színház vezetője, ezt a darabot senki sem viszi színpadra. Elég indulatos kijelentés, ha tekintetbe vesszük, hogy a művész urat én sohasem bántottam. Hát igen, ilyen is van, meg olyan is, hogy a színművet elolvasásra sem méltatják. (Lásd a nagyváradi, debreceni és egyéb teátrumok igazgatóit.) Furcsa, a MEK-nek és Cseke Gábornak, a Káfé Főnix internetes lap főszerkesztőjének megfelelt. De gustibus …[1] Vagy egész másutt van a kutya elásva?
Az irodalom a netre költözik
Tegyük hozzá: egy része. Másik része marad az újságon, folyóiraton, könyvekben, mert mindkét tömegtájékoztató eszköznek megvan a maga varázsa. Nem kétséges, hogy a papírpártiak átmenetileg veszítenek, az internetes szolgáltatók és olvasók viszont nyernek az ügyleten. Egy darabig, amíg ki nem alakul valamiféle egyensúly, melynek folyamán mindenki megtalálja a maga számítását.
Én úgy 2000 körül, gépelés és dokumentálódás közben figyeltem fel az online irodalomra. Az irodalmi portálok sokszínűsége, dinamikája és az interakciós lehetőségek ugyan elkápráztattak, de mégsem annyira, hogy ne vegyem észre az ott megforduló tollforgatók és szerkesztők gyengéit. Jó tanárhoz illően megpróbáltam segíteni, annál is inkább, mert az adminoktól az írókig, költőkig mindenki erre biztatott. Erre írtam meg és közöltem jó néhány portálon a Sic itur ad astra, Így (ny)írunk mi és Én, Arthur Clarke Montgomery című paródiákat. Eddigi írói montázstechnikámhoz híven az utolsót engedelmükkel itt is bemutatnám:
Én, Arthur Clarke Montgomery
Egy amatőr tollforgató elmélkedései a fürdőkádban
Igen, fürdőkádban, és igenis elmélkedek, mert nem mindenki áriázik ám a habokban. Van, aki telefonál, szeretkezik (persze ehhez már nagyobbacska kád szükséges), továbbá: felvágja az ereit, zenét hallgat, iszogat. Én pillanatnyilag elmélkedek, amiből akár novella is lehet, ha úgy alakul. Mindenesetre kikészítettem a tollamat, tudniillik engem gyakran éppen ilyenkor szokott megszállni a szentlélek. Alkohol nélkül, mert az én ihletem az andalító meleg, nem tüzes víz fokozza. Ez tapasztalati tény, amit mindjárt be is bizonyítok.
A dolog úgy öt éve, főiskolás koromban kezdődött, amikor sok más társamhoz hasonlóan regisztráltam egy online irodalmi portálon. Akkor ez volt a sikk, igaz inkább csak a bölcsészeknél, ma… Tulajdonképp ma is, ha számításba vesszük, hány irodalmi klub, honlap, portál működik mostanság az interneten. (Ezek után állítsa nekem valaki, hogy mi, magyarok nem vagyunk író-olvasó nemzedék!) A csajok zöme chatelt, az intelligensebbek meg a fiúk verseket, novellákat firkáltak Bíbor Hajnalka, Frászos Frász, Tara King, Piszkos Fred és egyéb lehetetlenebbnél lehetetlenebb álnéven. Én, kedvesem javaslatára, az Arthur Clarke Montgomery nevet választottam.
– De hisz ez nem is magyar név – ellenkeztem bizonytalanul. – Miért jobb ez a Szénási Istvánnál?
– Mert amerikai, márpedig ami amerikai, arra többen odafigyelnek. Talán még a profi szerkesztők is, akik nélkül, biztosítalak, még a nyomtatott lapok közelébe sem kerülnél.
– Nem is akarok. Beérem én az internettel is, cicuskám. Ha jól meggondolom, nem is értem, mit keresek köztetek, hiszen még a gimiben is én voltam a leggyengébb magyarból.
– Látod, ezt becsülöm benned a legjobban: csak úgy buzog benned az önbecsülés és az akarat. De majd én kézbe veszlek, és olyan P. Howardot, illetőleg Montgomeryt faragok belőled, hogy még tiszteletdíjat is kapsz egy-egy művedért. És ez, ugye, tudod, mit jelent?
– Mit jelent?
– Hát csak azt, hogy ezzel profivá, végre igazi íróvá avatnak.
– És ez tiszteletdíj nélkül nem működik? Bocs, csak úgy kérdeztem.
Hogy miért bízott így bennem, még ma is rejtély számomra, de az biztos, hogy meghatott, és hálából igyekeztem minél jobban kitenni magamért.
– Ez kitűnő, az gyengécske, erre még ráfér egy kis csiszolás. Én itt így írnám – bírált, elemzett óvatosan, nehogy megbántson a véleményével valamiképp. – Szépen fejlődsz, gratulálok! – veregetett vállon egy alkalommal. – Épp itt az ideje, hogy tovább terjeszkedjünk.
– Még tovább?
– Még tovább, bekebelezzük a világhálót. Szép lassan, komótosan, mint a kígyó a zsákmányát. Magyarán: mától kezdve minden héten új portálon regisztrálsz. Így még nagyobb az esélyed, hogy felfigyeljen rád egy-két újság, folyóirat.
– Olyan fontos ez?
– Egyelőre igen. Dicsériádában ugyan a neten sincs hiány, csakhogy mennyi értéke lehet ott egy hozzászólásnak, nézetnek, ahol mindenki mindenkit tömjénez, tudniillik arrafelé többnyire ez a divat. Te dicsérsz engem, én dicsérlek téged, és mindnyájan jól járunk. Nem, Pistikém, ez az út nem járható, ezért csak, és csakis akkor juthatsz előbbre, ha profi, honoráriumot is fizető lapokban debütálsz.
– De…
– Mi az, nem hiszed? Pedig tapasztalatból beszélek, sőt, töredelmesen bevallom, hogy magam is bezörgettem már hozzájuk.
– Nocsak! Mik derülnek ki rólad, cicuskám. És?
– Beláttatták velem, hogy tehetségtelen vagyok. Erre bedobtam a törülközőt. Te viszont tehetséges vagy, és szívből sajnálom, amiért ilyen… ilyen amatőr portálocskákra pazarolod az idődet.
(folytatjuk)
[1] … non es disputandum: az ízlésekről nem kell vitatkozni. (lat.)
Hozzászólások