Milyen pazar ez a meleg víz! Elandalít, megnyugtat. Nemhiába állítják a tudósok, hogy a földi élet az óceánban kezdődött. Én mindenesetre vonzódom a tengerhez, strandokhoz, és nem is nyugszom mindaddig, amíg nem építtetek magamnak egy tipp-topp úszómedencét, ahova majd Béla bácsit is meghívom. Föltéve, hogy addig él-e még. Hogy ki az a Béla bácsi? Egykori magyartanárom, egy télen-nyáron csokornyakkendőt viselő pedagógus, akit már egy szekér éve nem láttam. Egészen tegnapig. Éppen kedvenc kávéját kortyolgatta egy belvárosi kávézó teraszán, amikor rácsodálkoztam az utcáról.
– Bocsánat! Megengedi, hogy leüljek?
– Tessék!
– Nem ismer meg, tanár úr?
Egy darabig kutatóan nézett rám, majd megpaskolta az arcomat.
– Szénási! Maga az? De megemberesedett a fiatalúr.
Kellemesen elbeszélgettünk, s majd leesett az álla, amikor megtudta, hogy Montgomery néven írogatok.
– Maga, éppen maga? – csóválgatta fejét hitetlenkedve. – Hiszen maga sohasem rajongott az irodalomért. Aztán miről írdogál? Várjon csak! Most jut eszembe, hogy olvastam is egy-két szösszenetét: Kótyomfitty!, Lelkek…
– A Lelkeket is?
– Hogyne. Valamelyik amatőr portálon, ha jól emlékszem. Érdekes vers, csak túlontúl pesszimista. Mint a többi tollforgató alkotása, ami annál furcsább számomra, minél fiatalabb őkelme.
– Ez van, tanár úr, ilyen az életünk, és egy író, ugyebár, mindig arról ír, amit tapasztal – vontam vállat egykedvűen.
– Persze. De miért csak a könnyeket és a rosszat domborítja ki, amikor annyi minden más is van a világon: öröm, remény, lelkesedés, barátság. Röviden: ha Lucifer mellett végre meglátná az Urat és Embert is. Valami sehogy sem stimmel itt, Szénási, mert ha már a fiatalok is így viszonyulnak az élethez, mit szóljunk mi, öregek? És ez még csak az érem egyik oldala. De hagyjuk, valószínűleg halálra untatom.
– Tévedni tetszik: egyáltalán nem untat. Inkább úgy érzem, új megvilágításban látom magunkat. Az érem másik oldala?
– Formai kérdések, hiszen tudja: a tartalom és a forma összhangja… De melyik alkotót érdekli ez már, melyiket? A költő versel, miközben fogalma sincs arról mi a cezúra, makáma vagy asszonánc. Tisztelet a kivételnek. Ha netalán figyelmeztetem, még meg is sértődik. Mit ért maga ehhez, nagypapa! Lehet, hogy régen illett tudni, de ez itt a 21. század, ahol csak egy szabály van: az, hogy nincs szabály – nevetett egyszer a szemembe egy nagyreményű ifjú. Novellisták. Tényleg nem untatom?
– Miután magam is körmölök, a legnagyobb érdeklődéssel hallgatom. Bár a gimiben is jobban odafigyeltem volna ezekre! Volt ugyan egy barátnőm, akitől megtanultam egyet-mást, de hol az ő tudása az önéhez képest, tanár úr.
– Örülök, hogy legalább önt érdekli. Szóval kispróza: x3.
– Ez mit jelent?
– Ismeretlen a köbön, amiről csak egyet tudunk biztosan: honnan indult el hajdanán. De hogy hova tart, egyáltalán miként határozzuk meg a modern karcolat, novella, elbeszélés, kisregény fogalmát…
– Miként határozzuk meg?
– Hát éppen ez az, amit nem tudunk. A régit ismerjük, az új most gömbölyödik, alakul, de hogy rossz vagy jó irányba? Jobb, ha meg sem kérdezi.
– És? Már ne is haragudjon – vetettem közbe bosszúsan –, de ettől még írhatok nívósabb dolgokat is időnként.
– Már úgy érti, minden műfaji ismeret és írástechnika hiányában?
– Ja. Pontosan így értem. Miért fontos tudni nekem, hogy elbeszélést írok vagy novellát? Ezt bízzuk talán a kritikusokra. A kritikus értékel, a történész bemutat, korszakol, az író pedig ír. Mit vár ennél többet ön egy írótól? – vitatkoztam az öreggel.
– Amatőrtől vagy profitól?
– Nem mindegy?
– Távolról sem. Az amatőrökben sokkal több az érzelem, mint a profikban, és többnyire van eszmei mondanivalójuk is, még ha ez a mondanivaló az esetek többségében elég banális és mélység nélküli, ezzel szemben mindig elvisznek valamilyen irányba.
– Meglepett, tanár úr. Ilyen szimpatikusak önnek az amatőrök?
– Ez tény, nem szimpátia kérdése, és elég sok irodalmi lapot olvasok ahhoz, hogy megállapítsam, hol a helyük az irodalomban. Ami viszont hiba, mert ők sem hibátlanok ám, az a helytelenül értelmezett utánzás.
– Tisztelet a kivételnek, mert én, higgye el, senkit sem utánozok.
– Ők sem – legalábbis tudatosan –, mégis minden írásukban ott lapul egy József Attila, Rejtő Jenő, Nagy László.
– Mindjárt gondoltam. Hiába, egy amatőr mégiscsak amatőr.
– Ne, ne, ne! Az utánzás nem negatívum. Végül is kik legyenek a modellek, ha nem a legjobbak?
– Akkor viszont mi a probléma?
– Nézzünk néhány példát, és rögtön megérti. Petőfi Sándor: A helység kalapácsa. Olvasta?
– Természetesen.
– Mit parodizál ebben a nagy költő?
– Az antik eposzok stílusát.
– Csillagos ötös. Úgy látom, ezúttal készült magyarból. Ismer még ehhez hasonló műalkotást?
– Hogyne! Miguel de Cervantes: Don Quijote. Így írtok ti Karinthy Frigyestől.
– Gratulálok! Lemaradás behozva. Színészek.
– Hofi Géza, Gálvölgyi János, Bach Szilvia.
– Bizony. Aztán van-e valamilyen hiányérzete teljesítményeikkel kapcsolatban?
– Semmi. Tetszenek.
– Amiből az a tanulság, hogy az utánzás is művészet, ha megfelelő színvonalon, bizonyos többlettel alkalmazzuk. Nem szolgaian, még kevésbé foghíjasan, ahogy önök teszik ott a portálon.
– Fura ember ön, tanár úr. Az egyik kezével simogat, a másikkal meg folyton csipked valakit.
– Mert ez is benne van a pakliban, kedves barátom. De ha önt ez zsenírozza, amit abszolút megértek, hiszen ön is közéjük tartozik… Hú, elnézést, ezt nem kellett volna mondanom!
– De csak mondja, tanár úr. Érdeklődéssel hallgatom – lombozódtam le fokozatosan.
(folytatjuk)
Hozzászólások