Órák óta gyalogolt már. Kényelmetlen cipője feltörte a lábát, minden lépés fájdalmat okozott. Egyedül volt az országúton, a csillagos ég úgy borult föléje, hogy néha, amikor felnézett, szinte beleszédült a határtalan magasság és a messzeség látványába. Szomjas volt és végtelenül fáradt. Szeretett volna már megpihenni, kinyújtóztatni fáradt lábait, és főleg, aludni néhány órát. De tudta, a szabad ég alatt, a semmi közepén nem teheti meg, tovább kell mennie, míg valami emberlakta helyre nem ér.
Éjszaka volt, sehol egy élőlény, már az éjjeli madarak is elcsendesedtek, bár korábban hallotta hangjukat, neszezésüket a közeli erdő felől. Nem félt. Ezen el is csodálkozott, mert az erdő néha nappal is félelmetesnek tűnt számára, ha egyedül kellett bemerészkednie a fák közé. De most inkább barátságosnak érezte közelségüket, a tiszta éjszakai levegő pedig egyenesen elbűvölte, erőt adott neki útja folytatásához.
Senki sem járt az úton ezen az éji órán, egyedül csak ő. Ekkor pillantotta meg a horizont szélén cikázó villámokat. Nyugalma egy pillanat alatt szertefoszlott.
Minden erejét összeszedve tovább gyalogolt, tudta, mire odaér a vihar, valami fedett helyet kell találnia. Eszébe jutottak a rémtörténetek, amelyeket gyerekkorában az öregek meséltek a villámcsapások áldozatairól. A kapálásból hazatérő asszonyok, akik egy magas fa alá húzódtak be, éppen így váltak áldozattá. Vagy a mező közepén álló magányos szénás szekér, beleszúrt vasvillával, ami szinte vonzotta a villámokat, és a szekéren ülő emberek végzetét.
Az asszony nagyon bátor volt különben, de a nyári viharoktól, a dörgéstől-villámlástól mindig valami ősi félelem fogta el. Szaporábban lépkedett és közben jobbra-balra pillantgatott, hátha talál legalább egy fedett buszmegállót, ahová behúzódhat. Pár perc múltán egy táblát látott meg az út mellett: számára ismeretlen nevű település határát jelezte.
A vihar egyre közeledett, már a szelét is érezte, és az eső is esni kezdett. Arcát az ég felé fordítva hagyta, hogy az esőcseppek megfürdessék fáradt arcát. Még a nyelvét is kidugta, és szomját oltotta az esővel. Elmosolyodott, egy pillanatra meg is feledkezett a fenyegető viharról. Hajnalodott, bár a viharfelhők miatt ezt nem igazán látta, és a felhők most eltakarták a csillagokat is. Inkább csak érzékelte az idő múlását.
A kezdetben finom esőcseppek hamarosan zuhogó vízfüggönnyé váltak, és feltámadt a viharos szél is, villámlás-mennydörgés kíséretében az égi háború épp a feje felett tombolt. Már korántsem volt barátságos érzés a szabad ég alatt gyalogolnia. Pont akkor érte el a falu első házait, amelyek vak ablakszemekkel, közönyösen meredtek rá. Sehol sem remélhetett bebocsátást.
Ám a menedék mégis felkínálkozott: egy félig felépült ház, amelynek épp, csak a pinceszintje volt kész, de rajta volt már a födém, és a megkezdett falak. Nyitott ajtó tátongott a pince bejáratánál, oda húzódott be sietősen a vihar elől. Szeme csak lassan szokott hozzá a benti félhomályhoz, a helyiséghez, amit egy kis ablakon át világított meg a villámok fénye. Amit először megpillantott, egy nagy kutya volt, az ajtóhoz közel feküdt, láncon, megkötve. Még a fejét sem emelte fel az idegen érkezésekor, látszólag nem volt már benne élet, csak az emelkedő-süllyedő horpasza mutatta, hogy lélegzik. A lánc rövid volt, nem érte el az ajtó mellé tett mocskos zománcos lábast, amelyben nem volt semmi, még víz sem. Az asszony szíve elszorult a kutya láttán, első mozdulata az volt, hogy lekapcsolta a nyakáról a láncot, majd megsimogatta az állatot. Bundája összetapadt, poros volt, érezte keze alatt megrándulni a sovány testet. A kutya, bár nem ismerte őt, mégsem ugatott, nem is morogta meg. Hálás volt neki a megszabadításért.
A nő beszélni kezdett hozzá, miközben kezei lázasan kutattak hátizsákjában. Vizet, vagy ennivalót keresett, de a megtalált palack alján csupán néhány csepp víz maradt. Kettőjüknek kevés, a kutyának talán elég lesz, gondolta, majd tenyerébe csurgatta és a kutya szája elé tartotta, aki azonnal lenyalta a vizet az eléje tartott tenyérről. A nyelve forró és száraz volt. Leült a kutya mellé és várta, hogy elvonuljon a vihar.
Már világosodott, amikor a vihar végre kitombolta magát, és elvonult. Az asszony kiment a ház elé és kinyújtózott, a tiszta, friss hajnali levegőben fázósan húzta össze magán nedves kiskabátját. Szétnézett, kutat, vagy kerti csapot keresett, de a telken nem talált semmit, még egy hordót sem, ami felfogta volna az esővizet. Egy üres vödröt talált csupán, amely felborulva hevert az oldalán. Azzal indult el a falu főutcáján, hogy vizet kérjen valahol saját maga, meg a kutya számára.
Már ébredeztek az emberek, volt, aki gyanakodva végigmérte őt, az idegent, akadt olyan is, aki nem fogadta a köszönését. Az asszony végignézett magán és megállapította, hogy az éjszakai menetelés meg a vihar eléggé sokat rontott a külsején, fekete haja, kreol bőre és keleties arcvonásai nem ébreszthettek bizalmat iránta a falusiakban.
Egy vödör vizet kérnék – szólította meg az idős férfit, aki épp a háza kapuját nyitotta, amikor ő odaért. A férfi csodálkozó, értetlen tekintete láttán még hozzátette: a kutyának kellene, ott a szélső házban. Halálán van a szomjúságtól.
Az ember erre megmozdult. – Jöjjön velem! – csak ennyit mondott, és az udvaron álló öreg kerekes kúthoz vezette őt. Felhúzott egy vödör vizet, és az asszony vödrébe öntötte. Ő megmerítette a két tenyerét, és mohón inni kezdte, majd az arcát is megmosta benne.
Köszönöm! – mondta, és már indult volna kifelé a vödör vízzel, amikor a férfi megszólalt: – Hát maga honnan jön? Amolyan migránsféleségnek nézném, ha nem tudna magyarul, de szépen beszéli a nyelvünket. Csak tudja, errefelé szokatlan az idegenek látványa, meg különben is, egy asszony egyedül… Nem fejezte be a mondatot, a fejét ingatta.
Anna félrehajtotta a fejét, úgy nézett fel rá, mosolyogva: – Nem, én valóban nem migráns vagyok, Budapesten élek, a barátaimmal voltunk túrázni a közelben. Elszakadtam a többiektől, és eltévedtem az erdőben. Nagyon régóta jövök egyedül, valami lakott helyet kerestem, ahol éjszakázhatok, és ahonnan haza tudok menni busszal, vagy vonattal Pestre. Nem volt térerő, nem tudtam a társaimat sem értesíteni, már biztosan keresnek! Itt éjszakáztam a falu határában, a félkész házban.
Ja, a Kovácsék háza, az úgy áll már vagy két éve, nem volt pénzük befejezni, aztán meg szét is váltak – tette hozzá a férfi.
Köszönöm a vizet! – szólt Anna, és elköszönt a gazdától. Ment vissza a kutyához, aki hálásan fogadta a vizet, egész fejét belefúrta a vödörbe, úgy itta, majd lassan lábra állt és Anna kezéhez dörgölőzött.
Az asszony visszament a faluba, az éppen kinyitó vegyesboltban párizsit, kenyeret, tejet vásárolt. Visszament, testvériesen megfelezett mindent a kutyával. Hosszasan ültek a félbehagyott ház mellett, az építőanyagok között. Sütött rájuk a nap, és Anna erőt gyűjtött, hogy megkeresse a buszmegállót, meg a hazafelé vezető utat.
Hozzászólások