Amikor beléptem az osztályterembe, nem tudtam, hová üljek, mert ugye, ha Peti mellé ülnék le, aki a barátom, akkor nem tudnék anyukámnak engedelmeskedni, aki azt mondta, hogy feltétlenül üljek előre, mert akkor a tanító néni mindig figyelni fog rám, mert a hátul ülőket nem figyeli, észre sem veszi őket és fontos az első benyomás.
Én nem tudom, mi az az első benyomás, de megijedtem, ezért inkább előre ültem, nehogy hiányozzon a benyomásom és csak integettem a Petinek, aki az utolsó padban érezte jól magát. A szoba szép volt és tágas, csak kicsit be kellett zsúfolódni, mert kevés volt a hely.
Anyukám hamar elment és ez nem esett jól, de odajött a Juli és azt mondta, hogy velem szeretne enni, mert már titokban korog a gyomra. Beleegyeztem, csak a gyomra miatt, mert az egy fontos testrész.
Amikor befaltuk az összes gumicukrot, a Juli kiment inni. Én is szomjas voltam, de nem tudtam titokban kimenni, mert anyukám megmondta, hogy titkolózni bűn és nem akartam bűnös lenni, mint a Juli. Őt az igazgató bácsi hozta vissza és megkérte, hogy ne mászkáljon csak úgy és olyan furán nézett a tanító nénire. Én is megpróbáltam úgy nézni, de mégsem tudtam úgy mozgatni a bajuszomat.
Amikor már végre a Juli is visszaült mellém, a tanító néni elmagyarázta, milyen jó nekünk, hogy már iskolások vagyunk, mert már nem vagyunk kis ovisok és nem kell aludni sem délután. Ezt a Viki nem tudta, ezért véletlenül elaludt és még a fejét is betakarta a pulcsijával. Akkor nagyon csendben folytattuk az evést a Julival, nehogy a Viki felébredjen, mert még ott volt a szendvicsem és hálából elfeleztük.
Közben mindent ki kellett pakolni a táskánkból és a szekrényben, vagy a padban kellett elhelyezni, de én tudtam, hogy mi az enyém, ezért gyorsan visszatettem a szép új táskámba és örültem, hogy az enyém még megvan.
Akkor váratlanul pisilnem kellett. Megkértem a Julit, hogy jöjjön el velem – no, ne a fiúvécébe, mert ő még csak lány és oda nem jöhet –, mert anyukám azt mondta, nem szabad egyedül kóborolni sehová. Elkísért. A bajuszos bácsival most ketten találkoztunk. Már nem csillogott a szeme, így kísért vissza minket az első bébe, de úgy is lehet mondani, hogy Béla.
A legrosszabb mégis az volt, amikor a tanító néni anyukámmal beszélgetett és azt mondta, igazán nagyon kreatív vagyok és érdemes volna itt maradnom a képzőművész szakkörön, mert nemezelni fognak.
Én nem tudom, mi az, hogy kreatív, de megkértem anyukámat, hogy gyorsan menjünk vissza az oviba, mert Anci néni azt mondta, hogy ott mindig üres lesz a helyem és szeretnék visszaülni az üres helyemre.
Hozzászólások