T. Ágoston László | Az aradi vértanúk

Népszerű tudomány

Az aradi vértanúk

 

1849. október 6-án hajnalban, Karl Ernst törzshadbíró által lázadó vezérnek nevezett 13 magyar mártír életét oltotta ki a hóhér, illetve a kivégző osztag golyója. A 14., vagy a sorban az első Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök volt Pesten, az Új Épület udvarán. Őt követte az aradi várfal tövében Dessewffy Arisztid, Schweidel József tábornok, Kiss Ernő altábornagy és Lázár Vilmos ezredes.

A négy magyar főtiszt 12 osztrák baka töltött fegyverével nézett farkasszemet. Hármuk szeme bekötve, de a negyedik, Kiss Ernő altábornagy megkapta azt a „kegyet”, hogy szembenézhetett a rászegezett fegyverekkel. Hárman az első sortűz után holtan rogytak a fal tövébe. Kiss Ernő mozdulatlanul, térdelve maradt. Csak a vállát ütötte át a néhány lépésről kilőtt golyó. Az aradi minorita rendház naplójában fennmaradt feljegyzés szerint. „…elébe állott tehát három gyalog katona, s elsütve fegyvereiket ezek oltották ki életét… A három áldozat arcra borulva, Kiss Ernő hátrabukva feküdt a sánc árkában a nap lementéig. Őt a lövések közelről érték, bőrébe fúródott a lőpor, s a füst befeketítette arcát.”

Mindez reggel fél hatkor történt az aradi várban. S még szinte el se fújta a hajnali szél a lőporfüstöt, újabb gyászmenet állt útra készen a felállt katonai négyszög előtt. Egy-egy pap, illetve szerzetes kíséretében indult a negyedórányi járásra felállított oszlopszerű bitófák felé a kilenc kötél általi halálra ítélt honvéd tábornok. Damjanich János, Aulich Lajos, Knézics Károly, Lahner György, gróf Leinigen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Török Ignác és gróf Vécsey Károly. Ott várta őket Haynau hóhérja, a Brnoi Francz Bott, aki a szokásos fizetésért vállalta és végre is hajtotta két segédjével az akkoriban nem is ritka feladatot.

A papok eltakarták a szemüket, és még a négyszögben felállított katonaság soraiból is hangos zokogás hallatszott. A kivégzések után odaengedték a kíváncsiskodókat a vesztőhelyre. Tichy őrnagy, a kivégzési négyszög parancsnoka egy kis népnevelésre is fel akarta használni az alkalmat, és felszólította a jelenlévő papokat, hogy az eseményekről szóljon valamelyikük néhány szót a néphez. Utóbb egy pincér elárulta Tichynek, hogy egy pap – az egyik minorita szerzetes – magyar nyelvű beszédében a katonaságot és állítólag a legfelsőbb személyeket is gyalázkodó kifejezésekkel illette, és a kivégzettek tetteit magasztalta. Az őrnagy erről be is számolt jelentésében Haynaunak, aki nagyvonalúan ezt írta rá: „Helyes eljárás lett volna a papot felkoncolni, de most, hetek után, ad acta.”

Este pedig, ugyancsak szabályszerűen, elhantolták a kivégzetteket. Az agyonlőtteket a főporkoláb és emberei a sáncárokban, a felakasztottakat a hóhér és legényei a vesztőhelyen. És mivel régi szokás szerint a kivégzettek ruhái a hóhért illetik, a felakasztottakat levetkőztetve lökik a bitónak hol az eleje, hol a háta felől ásott gödörbe. Melléjük döntik az akasztófa-oszlopokat.” És tegyük hozzá, hogy e sírba hantolták el a magyarság szabadságát is. A krónikás megjegyzi még, hogy Damjanich fehér köpenyét, amelyben a vesztőhelyre vitték, a brünni hóhér halála napjáig használta úti ruhául, amikor hivatalos funkcióban Brünnből vidékre utazott.

Miközben október 6-án kivégezték az aradi 13-at, két honvéd tábornok várt még a nem kétséges ítéletre. Az irodalomszervező és nyelvújító széphalmi remete, Kazinczy Ferenc legkisebb gyermeke, Kazinczy Lajos és Lenkey János, aki Galíciából vezette haza huszárszázadát a forradalom védelmére, s akit 1849. március 15-én Kossuth saját kézírású levelével nevezte ki tábornokká. Kazinczy tábornoknak nem kellett már sokáig várnia, október 25-én végzett vele Haynau kivégző osztaga.

Lenkey tábornok

Lenkey tábornok

Lenkeyt azonban az őrületbe kergették az aradi fogság gyötrelmei, s máig sem tisztázott körülmények között halt meg a cellájában 1850. február 9-én. Egyes források szerint az orvosai már november végére várták a halálát – ezért a várparancsnok a következő hónapokra már nem is tervezte be az étkezési költségeit. – Állítólag egy dühroham során a vasrácson zúzta szét a fejét. Más források a fogva tartók brutalitásának tulajdonítják a holttesten talált súlyos sebeket. Bármelyik feltételezés az igaz, tény, hogy az aradi hadbíróság mindenképpen példát szeretett volna statuálni Lenkey megbüntetésével, hiszen őt nemcsak a szabadságharcban való részvétel bűne terhelte, hanem a század galíciai szökése, a dezertálás is. A szeptember 14-i második kihallgatás után azonban az őrültség jelei mutatkoztak rajta, így október 6-án nem végezhették ki a fent említett aradi vértanúkkal. Az ugyancsak Aradon raboskodó és ítéletre váró bátyja, Lenkey Károly honvéd ezredes, a Tiszai hadsereg volt hadosztályparancsnoka temettette el az aradi katonai temetőben. Feltehetően ugyanaz a trágyahordó talyiga volt Lenkey János gyászkocsija, amellyel a törött lábú Damjanich Jánost vitték a bitófa alá.

A halál puszta gondolata, a kihallgató hadbíró fenyegetése kergette volna őrületbe a halál sokszínű arcát ismerő, sok csatát megjárt katonát? Szó sincs róla. Valamennyien készek voltak életüket áldozni az eszméért, melyet a magyarság szabadsága, Kossuth zászlaja jelentett számukra. Már akkor felkészültek a hősi halálra, amikor e zászló alá álltak. A katonát azonban mindenkor megillette a méltó halál, a por és golyó. Karl Enst törzshadbíró éppen ennek a méltóságát akarta megvonni Lenkey Jánostól azzal, hogy köztörvényes bűnözőként küldte volna a bitófa alá. Bárki kaphat kegyelmet – mondta neki –, de az ő akasztófáját már készíti az ács. Ezt a lélekgyalázó ítéletet egy nemes ember, egy kipróbált katona nem fogadhatta el. De nemcsak a megelőlegezett ítélet, a foglyot megalázó bánásmód is elfogadhatatlan volt a szabadságharc tábornoka számára. A cellája elé vezényelt őrök nemcsak kigúnyolták, szóval fenyegették, hanem tettleg is bántalmazták a parancsnokaik tudtával és felhatalmazásával. Csoda-e, ha ennyi megpróbáltatástól megtörik a lélek?

Emlékirataiban így ír Lenkey Károly öccse fogva tartásáról és haláláról:

„15-20 kisebb nagyobb seb, melyek részint felfekvés, részint mikor dühöngött, a katona őrök puska tusái és szuronyai által okoztatván, gyógyítás nélkül vérzettek és gennyedtek a hideg, fűtetlen, ablak nélküli szobában (…) míg a jótevő halál meg nem érkezett, s a 14-ik vértanút, Lenkey János tábornokot 1850. évi február 7-kén végtelen kínaitól örökre megszabadítá.”

„Megengedte a vár-parancsnok, hogy egy korommal bemázolt koporsóhoz hasonló ládába téve eltemettessék, és bátyja a sírjához kísérhesse őt. A fogsága kapuja alatt egy szerzetes beszentelte a koporsót, aztán feltették a pecér ganajhordó kocsijára. Lenkey Károly nyomba a kocsit követte, a pap elmaradt.”

„Lenkey kíséretére 6 fegyveres katona és egy tizedes volt kirendelve. Tévedésből elfeledte a porkoláb a tizedesnek megmondani, hogy az akasztófánál meg van ásva a sírja és a katona sírásók ott várják. Ennek következtében azt kérdezte a kocsis, midőn a várból kiértek: hogy merre hajtson? Mire Lenkey azt felelte határozottan, hogy a városi katona-temetőbe. (Közben arra gondolt; bármi történjék is, csak egyszer ítélhetik halálra.)

Ekként átjutván a Maroson egy kompon, a túlparton egy aradi derék polgár, Kil esztergályos, Lenkeynek jó ismerőse állott, kitől többen kérdezték a feltűnő, sajátszerű temetést pap nélkül, még keresztülhaladtak a városon. Többen a távolból kísérték a szekeret, s ekként szaporodván, a derék aradi polgárok részvéte által annyian érkeztek ki az aradi sírkertbe, hogy kitelt ezekből pap, kántor, harangozó, sírásók, egyszóval minden, ami egy temetéshez szükséges. Nem lévén a sír kiásva, a derék jó aradi polgárok, s lelkes honfiak ásót, kapát teremtettek, s a sírásóval együtt kiásták a vértanú sírját, beszentelték azt a részvét nemes könnyűivel; továbbá felnyitván a magyar tábornok koporsóját, miután azt egy rongyos, durva ingben és gatyában látták feküdni: rettentő átkozódásra fakadtak, mely imaszerűen ömlött el a példás honfiak ajkairól. Térdre borulva, még a katonák is, akik lengyelek lévén, egy szót sem értettek, elmondták a végbúcsú imát.”

*

Húsz év múlva,1867. szeptember 7-én, Lenkey János születésnapján obeliszket avattak az aradi polgárok a tábornok sírhantján. Eger város képviselőtestülete 1936 májusában katonaládájával együtt hazahozatta, s az őt megillető katonai pompával helyezték örök nyugalomra a Kisasszony temetőben. Azóta itt nyugszanak közös sírban édesanyjuk, az 1845-ben elhunyt Keszlerffy Terézia mellett az 1874-ben elhunyt Lenkey Károly honvéd ezredes és Lenkey János tábornok. Ő az egyetlen, akinek a szabadságharc Aradon perbefogott főtisztjei közül a trianoni magyar határokon belül található a sírja.

A közelmúlt eseményeihez tartozik Eger város képviselőtestületének azon határozata, mely szerint megvásárolja Lenkey János szülőházát, s a szabadságharc eseményeire emlékező múzeumot alakít ki benne a Lenkey Társaság és más civil szervezetek közreműködésével. Így hát végre nemcsak a város hős tábornoka, hanem a katonaláda is otthonra talál Egerben.

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Az aradi vértanúk”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés